Evangélikus Gimnázium, Szarvas, 1872
— 13 — ezért előadása megérdemelné a történelmi beszély nevét is, ha oly szembeszökő nem volna minden nyomon a történelmi hűség és tanulmány jellege párosulva itt-ott a régies nyelv érdességével. — Egy-egy jellemző vonással nemcsak az egyes személyekről, hanem magáról a korról is érdekes képet vet oda. így például, mikor az első kötet első íejezetében a Hunyadi Mátyás halála után bekövetkezett szomorú állapotot írja le, Corvin Jánost úgy jellemzi, hogy benne az akkori íőnemesség gondolkodás-módja is liiven visszatükröződik : „János, mikor atyja elhunyt — Írja Veráncsics — mintegy 20 éves, mindenesetre fiatal, szellemdus és herceg-rangú egyén vala. És ő, habár egyik lábára kicsit sántított, ennek daczára szintúgy arckitejezés és testállás királyias jellegével, mint lelkierővel és fényes erkölcsi tulajdonokkal kimagaslott, s már is mind állami, mind hadtudományi jártasságának nevezetes bizonyítékait csillantotta ki naponkint __ Egész szellemerejét megvetve azon működőit, hogy a felőle mindenfelé kelt ett várakozást nagyszerűen igazolhassa. Azonban mind ezen felőle táplált jó vélemény, amily dicshozó vala személyére, s amily vonzalmassá tévé őt az országnagyok előtt, végeredményben ép oly meddő körülménynek mutatkozott az ifjú életszerencséje tekintetében. Am ha o magát erélytelennek és bárgyúnak mutatja, agy kétségen kívül a törvénytelen születés meg a láb-hiba nem szegi útját s ö a korona magaslatára feljutásban s az országnagyok rokonszenveinck kinyerésében inkább boldogul vala.u *) Megkapóbb jeleneteknél szereti az illető személyeket önmagok által, vagyis jellemüknek megfelelő, s szájokba adott rövid beszédek által festeni, mi által az egész előadás erőteljességet, és elevenséget, úgyszólván drámai színezetet nyer. Szép példák e tekintetben : Sulyok István beszélgetése a királlyal; Morgay János árulása — és különösen Oláh Baláis hősies magaviseleté, midőn a túlnyomó erő ellen küzdő maroknyi seregét igy biztatja: „Atyámfiái vitézek, imár minden ember csak az Istennek ajánlja lelkét, mert az áruló (Morgay) látjátok elárula bennönk, de azért atyámfiai, legyünk embörök, tisztességünkkel ötlük eddig a kinye- ret, tisztességünkre haljunk meges, ami hitünk mellett, még mibennönk véget tesznek, addig, ha mi embörök leszünk, sok pogánnak kell elesni.“ 2) S miután elbeszélte, hogy a török minő feltételek alatt kérte a várat, és hogy Oláh Balázs minő férfias feleletet adott mind a szultánnak, mind az őt rábeszélni akaró Morgaynak, végre midőn már az utolsó toronyba szorult harcosok, kifogyván minden lőszerekből, magok is hajlandók otthagyni vitézségük színhelyét: maga Oláh rendületlenül áll és ily szavakkal lelkesíti Őket a további ellenállásra : „Ne, atyámfiai vitézük, ha ekédig tisztességünkre miveltünk mindent mastes e végezetit végezzük tisztességünkre el; nem jobb-e nekünk imár ett tisztességünkre meghalnunk, hogy nem szégyenünkre ott kinn élnünk, holott még a gyermök is ujjal mutasson bennönk és azt mondják : amhol az árulók, a kik a jó Fejérvárat török császárnak megadták. Nem minden ember érti a mi szükségünket, hogy igy vagyunk ; nem azt fogják mondani, hogy szükség miá adtuk meg a várat, hanem az mi embertelenségönk miá. Azért atyámfiai, ne adjuk meg, hanem haljunk meg itt mindnyájan együtt meg. lm én sebös vagyok, de hónap, ha akarjátok, jertök utánam, üssünk ki reájok, és mig csak egy fenáll bennük, mindaddig vívjunk velük.“ 3) Nemde egy l) Erat Joannes, cum pater obiit, anuorum, circiter XX. Juvenis sane homo, et ingenio pollens, ac ducali dig- nitate insignitus. Et tametsi altero pede subclaudicaret, regali tarnen non minus facie, reliqnoque statu corporis, quam animi magnitudine et morum candore praestabat, jamque magna ct prudentiae, et rei militaris argumenta non obscure in dies demonstrabat ........elaborabatque totis ingenii viribus, ud apud omnes excitatam de se expectationem magnifice confirmaret. Verum omnis ista illi- us existimationis opinio, sicut ei fűit gloriosa, proceribus vero etiam expetenda esse debebat, ita ad finern infrustuosa quoque evenit juveni parum felici. Qui quidem si ignaviam et stoliditatem fu- isset projessus, procul dubio nothi fortasse conditio, ac deformatio pedis non ei obstitisset, et f'a- ventiore ad consequendum coronae fustigium, studiaque procerum cmerenda fuisset fortuna. — Mon. H. H. II. Ver. Munk. I. G. 1. *) Mon. Hung. II. III. Ver. Munk. II. 167. 168. 1. *) U. o. II. 175. 1.
