Evangélikus Gimnázium, Szarvas, 1857
15 ragainkon maga viszonyragul van függcdve, és segédével minősülhettek ezek viszonyhatárzó erejüekké. Melléknevekhez fiiggedve más nyelvek igehatárzóinak felel meg, pl. jól (= jav-u l, = bene.) Gyakoribb használatú nevekből ul, ül raggal alakitvák — különösen „h onnét“ kérdésre felelő viszony szók: alól, közöl, mellől, mögül, felöl st, a régies!) o I, ö l hangzást követve; (ezek azonossága ily ü l hangzatúakkal: közül, felül st. kétséget alig szenvedhet.) Mint kül=kivül; úgy hol hihctökép = hovul, túI = tovul és föl = fejül, (ha ugyan „fej41 eredeti zárbetüje szinte nem v.)—Tekintve, hogy a’vele képzett viszony szók honnót kérdésre felelnek jobbadán: ul, ül régebben mozgást, folyambanlétet jelenthetett: mi lenni ige ’s az igeképző ul, ül (könnyűl = könnyűvé I es z) jelentésére emlékeztet; de eredetének összefüggését ezekkel sem állítom, sem tagadom. 3. A’ vá — vé#) (változtató) régebben hová viszonyt határozván, képezte a’ hová kérdésre felelő viszonyszó Icát, melyek fokonkint könnyebbült alakjaikban: kőivé, közzé, közé; — beivé, belé, bele, bé, be (pl. béjön,bejön,); — felvé, felé; alva, alá; elove, eleve, elé (elő.)**) Így: hovvá, hová, hova (tájilag már: há.) Alkalmasint idevalók: tova, messze, öszve, együvé. Mint casusrag más valamivé válás viszonyát (válvi- szonyt) fejezvén ki, tán gyöke: vál, (válni, váltani, változni, változtatni szók mutatta jelentvénnyel.) 4. On ön küllótviszonyrag már bencasust segítetté alakilni (I. alább.) Melléknevekkel (pl. szépen,) hol gyakran an iin-képen hangzik (okosan, ép an,) hogyan? kérdésre felelő igemellékeket képez. Alkalmasint vele alakitvák a’ hol? kérdésre felelő mindén viszonyszók, igemellékek, és város- nevi helycasusok, melyek ont a, enle, nt, és tt végzetet mutatnak. A’ most igemellékképzö ta ta alkalmasint elavult állapitó casusrag, mely mutatkozik szór — szer és kor után: sokszorta, tizszerte; mikorta, (gyakorta;) szerte szét st.; de leggyakrabban on — ön után látszik függedni és pedig mint a’ térszín és idöfolyam állapitója: régenle, hajdanta, eleinte (elejénte,) mikoron t a, naponta, éjen te, nyáron t a, st. Ez utóbbiakkal azonos végzetünknek, csak a’véghangzót elejlettcknek tartom ezeket: f ö n l (= fejönt) lent, bent (= bennetl), kün t (— kivont), hosz- szant, alant; — továbbá a’ következőket, mint nt-jüket kettes t-vé hasonltokat: között, alatt, hosszait stb. (= közönt — közönte; hossza nt, alant) hasonlókép Pécsett, Győrött stb (Pécsente, Gyürönte stb.)***) Ra (teljesben rav) mozgást jelentvén, hogy hol? kérdésre feleljen, lön: rajt, (honnét rajtam, rajtad, stb.) Ul, ül eredetileg szinte mozgást jelentvén, hol? kérdésre felelhetővé állapittaték körülölt, kívül ö11 — szókban. (E’ ta la ragnak történeti misége szinte a’nyelvcsaládi nyomokból leszen kiderítendő. Hiinfalvy Pál a’ m. helyes Írásról írt értekezésében a’ „fiién te“ szó jelentvényét írja körül „fii korában.“ Így tata legalább on ön után fiiggedve, gyakran fog idöhatárzónak mutatkozni.) 1L fj a b b c a s u s r a ga i n k. Némely most már tömörebb viszonyragainkat „a’halotti beszéd“ még lazán, alakulási elemeikre ízelten mutatja: most már alfenhanguak közül ott némelyik még nem ismeri a’ hangvonzatot. — A’ régiségekben, (mint mondani szokás, szabálytalanságokban) gazdag névmási ejtegetésünk maiglan oly viszonyragokat mutat, minőket mintegy az alakulás első szakán a’ halotti beszédben találunk. E’ két adattárból, t. i. ama nyelvemlékből és a’ névmási hajlitásból, igyekszünk tehát visszonyragaink egy részének keletkezésére magyarázó fényt merítni, addig is, míg hasonlító nyelvészeink a’ nyelvcsaládi nyomokkal valamennyit bővebben megfejtendik. Ba (ba) belközelitö; ban, eredetibben tán bann (ban) bellétviszony, és bői (ból) beltáwi- szony, eredetileg mindhárman fönhangúak, mit a’ „halotti—beszéd“—beli hangvonzatlan állapotuk, és jelen hangzásuk a’ személyragokkal (belém, benned, belőlem) igazol. Alakulásuk első szakán mindhárman kétségtelenül bel (= bél) névtörzsnek különféle casusai: még pedig a’ régi h o v á viszonyraggal vá-, vé-vel lön be; a’hol viszonyraggal, on-, ön-nel lön benn; a’ régi honnétviszonv raggal ul ül vagy o 1—, ö 1—lel lön bői alakítva. (Lásd: az ó casusokról fönebb mondottakat.) *) Vá helyett az Anjoukorban néha rövid va. **) Révai elabor. sect. 1. cap. 3. ***) Kettes betűink rendesen hasonulás eredvényei, ’s különösen erőszakosan hasonitá előzőjét a't: honnét szavaink végén a’ gyakori tt. Hogy ez igen sokszor = nt, meggyőződhetni. — Erdösinél mégönteni is öttenivé hasonult. Tt n*.
