Örmény Katolikus Gimnázium, Szamosújvár, 1877

zának is tett becses szolgálatot „a legelső magyar emberitől, ki az igaz érdemet alattvalóinak legutolsójában is tudja méltányolni, a derék Gábrus számára arany érdemkeresztet kért; azon művelt városról pedig, mely elöregedett tanítójáról ily nemesszivüen gondoskodott a felséges trón előtt nagy elismeréssel nyilatkozott. ... Es az érdem még ezen életben sem mai’adt jutalmatlanúl. . . Legbensőbb öröm fogá el ismerőseit, tanítványait az egész várost, midőn hallottuk, hogy Úrunk királyunk a jeles Gábrust legmagasabb kegyelmével kitüntette. Örökké emlékezetes marad előttünk az a nap — 1860. ápril 29. délelőtt — midőn a kerületi főesperes, városunk nagynevű volt plébánosa Lukácsi Kristóf, ki mint az erdélyi róm. kath. iskolai főigazgatóság részéről kiküldött hivatalos biztos, egy igen szép beszéd kíséretében függesztette fel ünnepelt mellére az arany érdemkeresztet; a ritka ünnepélyen jelen volt az egész város, — a kerületi törvényszék képviselője, mint politikai biztos, Jüngling Mihály titkár volt. . . .

Es váljon a nyugalomba vonult ezután munkátlanság- ban vesztegelt? Ezt Gábrusról, kit a kelő nap már dolgozó asztalánál üdvözölt és a kit az éjfél ritkán látott Morpheus karjai között — feltenni se lehet! Úgy is a nyugalomra inkább csak öreg testének, mely a fárasztó szolgálatot már megelégelte, volt szüksége; mert munka-biró lelke azután még sok szépet és hasznost állított elő. . . . De végre megirigyelte a kérlelhetlen halál is azt a mély tiszteletet, végeden szeretetet, odaadó ragaszkodást és határtalan becsülést, melyben szép esze, széles ismeretei, szolgálatkészsége, hasznos munkássága és sok más jó tulajdonaiért részesült az, ki városunknak „mindenese“ volt. Az 1870-dik (reánk nézve szomorú) év. volt az, mely Gábrust is drága halottjai közé sorozta. Rövid ideig tartó betegség után ápril 27-éh vert utolsót a szív, mely a bölcsőt és sírt adó hazát és benne egyre haladó városát enmagánál jobban szerette, — azután csendesen letűnt a láthatárról az a fenséges kis csillag, mely kevesektől észrevéve, több mint félszázadig világított.

Lenyugodtál tehát oh boldogult! te, ki éltedben a nyugalmat csak nevéről ismerted; de nyomban utánad fel