Örmény Katolikus Gimnázium, Szamosújvár, 1877
— letűnt városunk egén egy nemesebb, egy örökké fénylő csillag ... és ez a te érdemcsillagod oh felejt h etlen G á b r u s , ki hivatalodban hív, igaz és serény voltál; ki lelki-testi erődet a közjó előmozdítására használtad; ki Istennek, a hazának, az örmény nemzetnek, szülővárosodnak és embertársaidnak éltél; ki csak az idővel fukarkodtál (jelszavad ez volt: Fleo damna reruui, séd plus fleo damna dierum; quisque potest rebus succurrere, nemo diebus); ki nem nevezetes származásodnak dicsőséget szereztél; ki — de nem folytatom tovább, úgyis gyenge toliam nem képes fényes érdemeit annak, ki éltében nagy szerényen úgy nyilatkozott volt, hogy: „Nem vagyok méltó a dicséretre, mert csak azt tettem a mivel tartoztam.“ (Cshjem árzsáni kovászánkhi, Zájn ári, zor incsh bárdeuchi.) méltóan kitüntetni. Különben sem szorultál az én dicséretemre te, ki élni fogsz, míg fennáll Szamosújvár, melynek szivében számodra, hálás emlékül egy hervadhatlan „nefelejts“ virít. Boldogult Gábrus, ki szép lelked örök-korú müveit itt hagyva, felszállottái egy jobb hazába, ki tanítványaidat bölcseségre tanítád, hogy ők is képesek legyenek másokat tanítani — imé! fáradságod édes gyümölcse sírhantod fel- emelkedése után is boldogítja e hont, ezen várost, mely áldást mond reád, ki éltedben híven betöltve szent hivatásodat, most nyugszol anyai kebelén. Nyugodjatok is ti áldott hamvak! csendesen, mert a kegyes Ég hatalma és gondviselő keze ápol titeket, míg eljön az óra, hogy — örökké éljetek ! Szongott Kristóf.
