Szamos, 1912. november (44. évfolyam, 249-273. szám)
1912-11-05 / 251. szám
Szatmár, nov. 4. Nagy hatást keltett az országban a tisztviselők családi pótlékáról alkotott törvény, mely mindenképpen humánus intézkedéseket tartalmaz, csakhogv ez intézkedéseknek egyik része nyert végrehajtást, a gyermekek után járó pótlékokat folyósították, ellenben a tisztviselővel együtt élő, vagyontalan és keresetképtelen családtagok, após, anyós, testvér stb. után beígért családi pótlék folyósítása elmaradt. A törvény végrehajtási rendelete augusztus hó elején megjelent, a hivatalfőnökök a táblázatos kimutatásokat azonnal fölterjesztették, de az állam még máig se folyósította ezeket a pótlékokat. Szatmár vármegye azzal kapja vissza a fölterjesztett kimutatást a napokban, hogy az igényjogosultságot dokumentálva állapítsa meg. Különös kívánság. Talán azt mondhatná a belügyminiszter, hogy nem akar több pótlékot adni, megbánta és visszaszivja, amit adnia kellene. A végrehajtási rendelet csak ennyit kíván, hogy a kimutatásban foglalt kérdésre válaszoljanak, ez megtörtént, az adatokat az alispán aláírásával igazolta, ez is megtörtént. Mindennek dacára pótlás végett kerül vissza a felterjesztés, amint Budapestről írják, a referens azt kívánja kimutattatni. hogy az illető családfő legalább háromszor leégett, hogy a hozzátartozói olyan nyomorékok, akik mellett legalább két ápolót kell tartani s mindannyian a népkonyhán élnek. Ebben az esetben, mint különös méltánylást érdemlő esetben, a pénzügy- miniszter, az állami legfőbb számvevő- szék elnökének meghallgatásával hajlandó évi 200 korona segélyt folyósítani. A háború. Negyvenhat esztendeje annak, hogy nem voltunk háborúban. Ugyancsak negyvenhat esztendeje annak, hogy nem láttuk magunkat oly közel a háborúhoz, mint most. Alig akarunk hinni a fülünknek, melyek a szokatlan csatazajt hallják, a szemeinknek, melyekkel nap-nap után olvassuk az újságokban, hogy mind közelebb rohanunk a népek leszámolásához. Oly szokatlan, szinte lehetetlennek tartott érzések ejtenek hatalmukba. — Mintha kicseréltek volna bennünket s nem lennénk ma azok, akik tegnap voltunk. És lassan-lassan, anélkül, hogy ész- revennők, nagy átalakulásokon megyünk keresztül. Nap-nap után olvassuk a balkáni harctéri hírekben, hogy ennyi száz és ezer ember esett el. Macedóniából, Thráciából, a Szandzsákból vérszagot hoz magával a kóbor szól s e mindezeknél erősebb és borzasztóbb illat megváltoztatja a dolgokról való ítéletünket. Amit eddig mindezeknél becsesebbnek tartottunk, az emberi élet kezdi értékét veszíteni. Katonaköteles embertársainkat, rokonainkat, de önmagunkat is múlandó tárgyaknak kezdjük tekinteni és minduntalan feltesszük magunkban a rettentő kérdést, liogy éo^ie^vagy ő élve kerülnek-e vissza a háborúból? Apák, testvérek, feleségek, gyermekek gondolatvilágában már ott dominál a véres kérdés: élet lesz-e, vagy halál? Ó3 az élat apró- ságos körülményei, az ambiciók, a vágyak, a munka, a pénz, a szerelem kezdik értéküket veszteni. Minden porci- kánkba bele vette magát a háború. Amire oly büszkék vagyunk, kulturált mivoltunk, ime kezd csődöt mondani s kezdünk ott tartani, ahol harcias apáink ezer esztendő előtt voltak. Mit ér kultúra, műveltség, tudomány és humanizmus, ha jöhet idő, amikor a népek kiál- lanak a csatatérre, hogy gyilkolják egymást és eszeveszett düh vei romboljanak le mindent, amit a béke alkotott ? Ilyenkor úgy látjuk, hogy nem komoly dolog a kultúra, a tudomány, a humanizmus, hanem egyedül a háború a komoly dolog, amely uj életre kelti bennünk az ősi bestiát és amely mellett minden más emberi érzés és érdek eltörpül. Mit ér, hogy oly mélyen behatoltunk a természet titkaiba, mit ér, hogy meghódítottuk a levegőt és mit érnek az irodalom és művészet nagyszerű alkotásai, ha jöhet egy nap, amely mindent romba dönthet, Mesék, A „SZAMOS“ ■ •reded tárcája Papolczyné Bartók Ida. Tündérszép kertben sok, sok csodás exotikus növény társaságban két feltűnő virág díszelgett. Az egyik mindjárt a kapu bejáratánál volt elhelyezve s akik e nyilvános diszkért küszöbét átlépték, azonnal bámulhatták sötét, húsos, fényes levelekből alkotott büszke koronáját, hosszú, sima, barna tüskéit s a sötétvörös tölcséralaku virágokat, melynek bóditó illata az egész kertet elárasztotta. A másik virág a kert túlsó végén, csak nem elrejtve a kiváncsiak tekintete elől, kapott helyet. Pedig növése karcsúbb, virága szinpompásabb, illata mámoritóbbak társáénál és éppen ezért örök elégedetlenség volt osztályrésze, mert a neki jutott hellyel sehogy sem volt megelégedve. Egy csöndes nyári este, amikor a hold szelíd fénye bűvös ragyogással hintette be e Csodáskert minden zugit, mikor a virágok kelyhei lélekzeni látszottak, mikor a madarak áhitatos esti zsolozsmákat énekeltek a harmatos csalitokban, mikor e tündér kis birodalomnak minden egyes lakója boldog volt és megelégedett, akkor e harmőnikus csöndességet egy mély sóhaj zavarta meg. A bejáratnál díszelgő virág figyelmes lett a halk neszre és finom érzékénél fogva azt is érezte, hogy ez feléje száll és mikor a panaszos sóhaj 2—3-szor megismétlődött, bizton tudta, hogy ez a kert elrejtett zugában levő elégedetlen társától ered. — Te szólítottál? — Én, valóban ón — mondá a virág — én, mert itt ezen a helyen pokol az életem, elégedetlen vagyok sorsommal és helyemmel. Itt teljesen el vagyok rejtve, senki nem lát, nem csodálhatja virágaimat, nem szívhatja be csodás, mámoritó illatomat. Szebb vagyok különben náladnál s a mig téged mindenki csodál, addig engem észre sem vesz senki, ugyszólva megsem látnak! Engedj engem a te helyedre én oda vágyom. Kérlek, könyörgöm hozzád, cseréld fel helyedet az én helyemmel 1 Balga tel — mondá a másik nyugodt hangon — jöjj hát ide, kész vagyok kívánságodat teljesíteni. Csak aztán vigyázz, meg ne bánd hiúságból eredő cselekvésedet I Egy hót alig telt bele, a virág ismét hallani vélte az ismerős sóhajtásokat, sőt most még intenzivebben, mint előzőleg. Nos ? kérdé, mi bajod ismét, hogy sóhaj- tozásaiddal zavarsz? Oh — mondá a másik : Igazad volt — tényleg hiú, bolond voltam, hogy csöndes, nyugalmas, megszokott helyemet fölcseréltem e zajos hellyel itt. Igaz, hogy a napfény jobban csókol, a szellő gyakrabban leng körül, h^gy az emberek ezrei megbámulnak, megold uuk, de mit ér, ha megtépásszák lombjaimat, leszakgatják virágaimat — hisz egj pár nap alatt megfosztottak összes díszemtől — csaknem szánalmas kóró lettem és saját magamra alig ismerek. Lásd — mondotta a másik — bűnhődtél elégedetlenségedért. Tanuld meg, hogy a sors ellen ne zúgolódjál és nyugodj bele a bölcs rendelkezésébe ! (Folyt, köv.) Jelen számunk 8 oldal terjedelmi!
