Szamos, 1911. október (43. évfolyam, 224-249. szám)

1911-10-07 / 229. szám

Szatmár, 1911. október hó 7». szombat.

XUII. évfolyam.

229- szám.

roUUMiB KJUHIfAüP.

Előfizetési díj :

*#iyt!0fr; 1 évre <2 K. évre^K, 1 bóra 1 K

vkJékre:. ' W „ - 8 . . . 4 „ .. „ ISO

Eg? wéM Ara 4 fiber.

Szerkesztőség és ktsrcföftlvatel:

Rékócri-utcza 9. szám. m Tetefonszám: 107. Mindranemü dijak SaöéMfcron, a lap kiadóhivatalában á? 0«M*«*S5k.

Hirdetések:

K óazpémfimtés-msltett, alegjtrttayosabb árban MsM- t étnek. — Aí^spaiWérdtetéeck kítztbéminden 8x6 4-flBfc Ityflttér sora 20 fittér.

Uj kétségek.

A szeszélyes földközi tengeren teg napról mára megfordult a háború szele és az afrikai partokról átjött ide a szomszédunkba, egészen a talpunk alá: Albániába. AjgijfgJ^elöro fázott a diplomácia, úgy látszik teljes mértékben bekövetkezik. A vérmes olasz aspirációk megtalálták igazi értelmüket. Most már ■egékzen bizonyos, hogy hacsak a legvégső pillanatban vissza nem riadnak az érdekelt hatalmak a küszöbön álló komplikációktól — a háború igazi színtere Afrikából a török tengerpartra, közvetlenül mi alánk helyeződik át.

Egészen kétségbeejtő helyzet van alakulóban a Balkánon. Komoly formában hire ját, hogy Bulgária talpig fegyverben várja az eseményeket és hogy Montenegróban is kitört a nemrég lelohadt harci vágy. Az olasznak Albánia kellene, az újdonsült bolgár királyságnak Macedóniára vásik a foga, Görögország Kréta felé pislant. És ki tudja felsorolni, hogy ezenkívül még mennyi éhes szomszéd és belső ellenség várja felfegyverkezve, a végsőkig elszánva az eljövendő eseményeket.

Ez a kínos, bizonytalan helyzet nem tarthat sokáig, mert elviselhetetlen már az általános feszültség, Elegendő egy

kis diplomáciai ballépés, egy véletlenül elsült bomba, egy kétértelmű kormány- jegyzék és úgy lehet, hogy egy-kettőre lángokba borul az egész Balkán. Akkor pedig a mi monarkiánkat is leparancsolja oda a hiénabecsület.

Egyelőre természetesen szó sincsen még arról, hogy az osztrák-magyar mo- narkia aktiv módon rész'’ vegyen — bármilyen formában is — az olasz-török konfliktusban. Do éppen érkezik a hire, hogy Polábau fütik már a hadihajóinkat. Ez már az idegesség jele. A balkáni statusquo fentartása ma legfőbb érdekünk és ha bármely részről veszedelem is fenyegetné a mostani egyensúlyt, a monárkia bizonyára nem nézné tétlenül a fejleményeket.

Ki tudja, máról holnapra nem születnek-e meg újra olyan nagy horderejű politikai* meglepetések oda Jent az örökké forrongó, kiszámíthatatlan Balkánon, mint aminők ezelőtt harminc, és egy nehány év előtt majdnem iángbaboritották egész Európát.

A szerencsétlen török nemzetnek nagyon mohó étvágyú, minden különösebb politikai erkölcs hijján szűkölködő szomszé ai vannak. Ez pedig nem csekély gondot okoz a mi külpolitikánknak, melynek elvégre sem érdeke, hogy a kis balkáni népek örökös csősze legyen s

ezalatt magasabb rendű hivatását teljesen elhanyagolja. Nagyon kellemetlen nekünk e* a balbár szomszédság. Nem éppen épületes hivatás kiskorú népek szoptatós dajkájának lenni. Már pedig a török hatalom folytonosan gyengülve és balkáni kis országok jjabb születése esetén reánk még nagyon sok ideig az a kellemetlen sőt egészen undorító szerep vár.

Galádság volna Európától ha cserben hagyná nagy bajában most az otto- mán birodalmat. De a legnagyobb nemzetközi baklövéssel is felérne ez. Az olasz elárulta igazi célját. Egy éppen nem szerény lendülettel átcsapott Afrikából a Balkánra. Most minden attól függ, hogy mit szó! ehhez a váratlan fordulathoz a diplomácia. Ha szemet huny és nem törődik a Balkánon előálló szörnyű komplikációkká!, akkor könnyen megtörténhetik, hogy egy borzalmasan kétségbeejtő nagy európai háború küszöbén áliunk. Egy általános nemzetközi rablóhadjárat előtt, amelynek kimenetele a legnagyobb mértékben kétséges mindenkire, de legfőképpen reánk nézve.

NŐK.

kik csipke ho"f.olással jó keresletre óhajtanak szf-rt tenni, fprduljanak válaszbélyeggel ellátott ■ levélben a CR8

Magyar Háziiparfejlesztő Vállalathoz DÉVA.

Árnyék, amely a sírig követ.

— A „Szamos“ eredeti tárcája. —

Irta: Berki Géza

Akkoriban feketegyász ruhában járt és simára fésülte a haját. Az embereket kerülte, nem érdekelte senki, semmi, — az utcán mindig maga elé nézett. A szivében mély, nagy gyász lakozott, s boldogította az a tudat, hogy zavartalanul élhet gyászának. Az emberek, mikor látták, résztvevőén néztek rá. Ő pedig könnyes szempílláin keresztül örvendett ennek. Boldog volt, hogy az emberek szomorúnak, boldogtalannak tudjákVoltaképen az is volt. Szomorú, gyászoló özvegy. Mig ólt, nagyon szerette az urát, s mikor egy szomorú éjjelen egy vonatkatasztrófa áldozata lett, — ellenőr volt az államvasutaknál, — alig tudott vigasztalódni.

Az ő egybekelésük szerelmi frigy volt. Semmi más érdek nem kötötte egymáshoz. Ha csak a lelki közösségüket nem tekintjük ennek. Nagyon boldogok voltak, s .rózsaszínű szemüvegen nézték és látták a világot. Csak a fényt nézték s elkerülte figyelmüket a fényt követő árny. Két csacsogó apróság tette hangosabbá a boldog, puha Családi fészket. Az otthont. Amelyre ugy-ugy vágyik egy némely emberi szív.

A jó, meleg családi otthon, puha fészek után.

Aztán a fény után jött az árny. A boldogság után a boldogtalanság, a remény után a kétségbeesés. Vigság után szomorú némaság.

Még estenden gondtalan lélekkel búcsúzott a férj. Sok-sok reménye a jövő, hittel a holnap iránt. Boldogan csókolta felesége arcát. Magához vonta az apróságok fejét.

— Aztán gondoljon haza, mig a vo nat ablakain át a messzi tájak szépségeit nézi — mondta a feleség.-- S hozzon nekünk valamit — mondták az apróságok.

Búcsúzott. A szolgálatból csak másnap este kerül majd haza.

A feleség még utánna szólt:

— Aztán jöjjön mindjárt haza.

S mosolygott hozzá. Kedvesen, pajzánul. De azért egy kis fájdalommal, egy kis szomorú előérzettel.

A férj elment s nem is jött többó haza. Egy rövidke bir hozta a kis család tudtára a katasztrófát. Amelynek a család feje, a férj is áldozata lett.

A mozdonyvezető vigyázatlansága folytán vonatjuk beleszaladt egy veszteglő tehervonatiba, amelyik tele volt robbanó anyagokkal. Alig maradt épen menekült utas.

Ezóta szomorú a fiatal asszony.

Egyszer aztán, mintha eltűnt volna a szomorúság az arcáról. Derült, mosolygó volt újra az arca. Mint borús égbolt után a szivárvány. A gyászruhát divatos világos ruha váltotta fel. S már nem fésülte simára haját.

Az utcán sem sütötte le a szemét. Jókedvűen bámult ide s tova. Mint az, aki régidő óta nem volt emberek között. S olykor-olykor már nem is járt egyedül. Egy fiatal, 30 év körüli ember kísérte mindig. S olyan nyugodt boldogsággal nézték egymást.

Ez alig 10 hónappal történt a katasztrófa után. S még néhány hirtelen elröppenő hót : a fiatalok férj és feleség voltak.

Boldog, gondtalan házasok, olyanok, akik csak a mának élnek, s nem törődnek a múlttal, s nem vetik tekintetüket a jövőbe. De talán igy is van ez jól. Hiszen, ha mindenki a múltnak élne, s nem élne egy reménysugár a lelkében a jövő iránt csupa kihalt szivü,j hajótörött ember járná az élet rögös útját.

Az asszony nem vesztette el bizodalmát a jövőben. A hosszú éjszaka, a hosszú sötétség után felderült a hajnal.

A férfi megkedvelte, megszerette a szomorú gyászruhás özvegyet. Meghatotta az az őszinte ragaszkodás, amellyel a halott emléke iránt viseltetett. Kitartott mellette.