Szamos, 1908. december (40. évfolyam, 97-116. szám)

1908-12-25 / 113. szám

113 szám. (1908. dec. 25.)

SZÁMOS

B-ífe oktat.

koronára, ellenben a zugisbolát látogató tudományszomjas fiatalok szüleit kit 10, kit 20 koronákra büntették meg, mely Ítélet a Tanács előtt is megfelelőnek találtatott.

Ez a hírünk nyomatékos érvet szolgáltat egy hézagot pótló szükséglet megteremtésére.

Bizony kérem fe. tétlen szükségesnek mutatkozik egy polgári iskola haladéktalan felállítása.

Mert, ha törvénytelenül alapított zugiskoláuak ennyi hallgatója akad, bizonyos, hogy' egy, a város által felállítandó polgári iskolának meg volna a kellő látogatottsága. Amúgy is tömérdek panaszra adhat okot a népnevelés ügyével való mostoha foglalkozás, mert az is elég feltűnő jelenség, hogy a környéken Fehér- gyarmat nagy községben, Mátészalkán van polgári iskola, melyet sok szatmári deák látogat s az északkelet központjából kis polgári iskolai tanulók vonaton járkálnak ki, hogy kiképzésükhöz szükséges kvalifikációt falun nyerjék meg. Ennek a figyel meztetésnek az illető körök által való megszivlelése kívánatos.

Mikor az őröltek mulatnak.

— Visszaemlékezés egy lipótmezei estélyre. —

Irta: NAGY VINCE.

— Majális a tébolydában. Ez aztán fenomenális egy mulatság lószen! — mondottam magamban, amikor a meghívót vettem, amely az őrültek házában rendezendő majálisra invitált meleg szívességgel.

Elhatároztam, hogy el fogok menni a ritka érdekességü mulatságra. Előbb azonban minden szükséges óvintézkedést megtettem: elláttam magamat igazoló Írásokkal, azonkívül orvosnagybátyámtól, aki tulajdonképen nőgyógyász, orvosi bizonyítványt vettem ki elmebeli állapotom tűrhető voltának igazolására. Még azt is megtettem, hogy a majális előtt való napon betelefonáltam a gyógyintézetbe az egyik orvos ismerősömnek s jeleztem, hogy másnap mint vendég kimegyek a majálisra, lássanak szivesen s a végén eresszenek haza ugyancsak szivesen. A doktor mindent megígért. így hát némi benső nyugalommal mentem ki a kitűzött napon az őrültek tiszteletére és szórakoztatására rendezett kerti mulatságra.

A majális érdekes volt, szép és gyönyörű, mulattató és változatos. Sohasem fog kimosódni az emlékezetemből.

Az Ízlésesen diszitett. kerti helyiség, ahová orvos ismerősöm vezetett, már kora délután élénkülni kezdett. Hölgyek és urak, fiatalok és öregek népesítették be lassankint a lombos fák aljait. Csendes, nyugodt emberek, akikről minden egyebet lehetett volna gondolni, csak azt nem, hogy bolondok.

— Jöjjön, be fogom magát mutatni, — mondotta az orvos. És oda vitt egy meglehetősen erős testalkatú, dúlt ábrázatu úrhoz, akin tisztán felismertem az elmezavartság jeleit.

— Ez az intézetünk igazgatója — mondta rámutatva és bemutatott neki.

Tehát nem őrült. No nem baj. Hanem most már megkértem, lehetőleg mindenkiről mondja meg, őrült-e vagy sem, meg aztán ki kicsoda.

A doktor ur ezután volt szives és bemutatott a főorvosnak, a két alorvosnak, mind a négy asszistensnek, mind a hat orvosgyakornoknak, a főápolónak, az intézeti gazdának, a felügyelőnek, a gondnoknak; továbbá :

az igazgató feleségének és két bájos leánykájának, a főorvos unokahugának, az első alorvos nővérének, a második alorvos barátjának, az egyik asszisztens fiának, a negyedik aszisztens sógorának, az ötödik orvosgyakornok ikertestvérének, a föápoló vicéjének és végül a gondnok ur fogadott apjának. Természetes dolog, hogy ezek közül egy sem volt örült, mindannyian csak azért jöttek el, hogy együtt örüljenek az örülő őrültekkel.

A tömeges és gyors bemutatkozás után kissé zavaros volt előttem, hogy melyik az igazgató, melyik a főápoló, melyik az egyiknek a leánya, melyik a másiknak a nagynénje. De túltettem magamat ezen a csekélységen és belekapaszkodva a karjába az én orvosomnak (ő volt a főorvos-helyettes), kíváncsian tekingettem széjjel. Szerettem volna már egy-két igazi őrültet is látni.

Azok is jöttek nemsokára. Felnyílt az épület ajtaja és szép rendben jöttek ki egymásután a csendes betegek. Egy fatövéhez húzódva figyeltem, nem fog-e kitörni rajtuk az őrültség s nem fognak vájjon neki ugrani a szerencsétlen épelméjű embereknek. Szó se volt róla. Szépen beszélgettek, viccelődtek, mosolyogtak, mikor pedig meghallották, hogy a lombsátorban rázendít a cigány egy ropogós, tüzes csárdásra, — se szó, se beszéd: táncra perdültek és olyan vígan járták a csárdást, mintha ki akarták volna rúgni a földet maguk alól.

Már láttam, hogy nincs ok a félelemre, sőt kedvem kerekedett, hogy a pompás muzsikaszóra én is közzé keveredjem a táncoló pároknak.

— Jöjjön csak, jöjjön, — ragadott karon a főorvos-helyettes, — meg kell táncoltatni a fiatal népet.

S mikor tényleg láttam, hogy a fiatalabb orvosok és más egyéb épel- méjüék is hozzáfogtak a tánchoz, én sem húzódoztam tovább és megtáncoltattam az igazgató bájos lánykáit. Hanem ez nem volt elég. Most már vittek és bemutattak egy-két szép fiatal hölgynek, akik őrültek voltak ugyan, de szépek és kedvesek s ami fő : nyugodtak. Csak arra figyelmeztetett az orvos, hogy a rögeszméjüket ne hozzam előttük szóba. De egyáltalán nem is tudtam, hogy kinek mi a rögeszméje.

Elég az hozzá: annyira belejöttem a táncba, hogy szinte szédült a fejem. A hölgyek — úgy az ép-, valamint a gyöngeelméjüek — remekül táncoltak és roppantul kedvesek voltak, nem csoda hát, ha alig jutott időm a pihenésre.

Különösen egy gyönyörű szép, Madonna-arcú fiatal asszony tetszett meg nekem. Remekül táncolt s a lassú csárdás alatt valósággal belém mó- lyesztette csodaszép tekintetét. Egészen ellágyultam s teljes lélekkel elmerültem a szép asszony nézésébe. Néztük, néztük egymást. Én szorosan átkaroltam a derekát, ő meg a mellemre hajtotta illatos kis fejét, azután suttogni kezdett bizalmas hangon:

— Te, édes, szeretlek... — És

mind különösebb, mind mélyebb pillantásokat vetett rám. Szinte perzselt a nézése s éreztem, hogy a karjaival szőrit, rettenetes erővel szorít, sőt csip és egyre közelebb és közelebb húz magához, noha eredetileg sem voltam valami tisztes távolban tőle.

Rosszat gyanítottam. Őszintén szótva : félni kezdtem.

Egyszerre csak megvillant a szeme, két kezével hirtelen megragadta a fejemet és nagyot csettintett két ép, villogó fogsorával, mint aki harapni akar.

— Jézus, Mária ! Segítség! — kiáltottam ijjedten, én, a gyönge férfi ennek az erős nőnek a kezei között.

De erre még vadabb lett az én szépem. El kezdett ütni, pofozni, rúgni, karmolni, harapni úgy, hogy most már orvosok, ápolók vetették rá magukat, hogy lefogják, amiben különös buzgósággal segítettek nekik azok az elmebetegek, akiknek az a rögesz méjiik, hogy ők épelméjüek. Épen azon kezdtem gondolkodni, hogy ha ezek szegények kigyógyulnak rögeszméjükből és majd belátják, hogy bizony bolondok, vájjon ki fogják-e akkor őket bocsátani az intézetből. Nem mertem sokáig töprengeni a kérdésen, féltem, hogy még bele találok őrölni. Inkább a szegény dühöngő szépséget figyel tem tovább, aki két markos ápoló közt kiábált:

— Rám merte emelni földi tekintetét ! A szentségtörő! A gazember! — és felém villogott a szeme, tovább ütött, szúrt vele.

Mikor az ajtónál újból ellenszegült a szolgáknak, akik bo akarták vinni, a főorvos oda állott elébe, elénekelt egy vallásos Mária éneket, azután szétterjesztve karjait, nagy hajbókolás közt igy szólt hozzá:

— Menj be a te Uradnak hajlékába. Mire a szép nö teljesen ellágyulva,

szemérmesen lesütötte szemeit és azt rebegte :

— íme az Urnák szolgálóleánya Legyen nekem a te igéd szerint.

És csöndesen bement az ajtón.

A főorvos ped'g hozzám jött és leszidott, hogyan lehettem olyan meggondolatlan, hogy „Jézus, Máriát“ említettem előtte, mikor a szerencsétlen Szűz Máriának gondolja magát. Hát persze, hogy kitört rajta a roham.

Én nyugodtan és szótlanul tűrtem a leckéztetést, csak magamban konstatáltam, hogy a főorvosnak az a rögeszméje, hogy én mindenkinek ismerem a rögeszméjét. Pedig az én szép Szűz Mária táncosnőmre esküszöm, hogy senkinek se ismertem a rögeszméjét. De természetesen ezt nem mertem a főorvosnak megmondani, mert amilyen szigorú ember, rögtön kisütötte volna rólam, hogy bolond vagyok és az a rögeszmém, hogy senkinek sem ismerem a rögeszméjét.

Jó volt illedelmesen viselni magamat, mert a főorvos már is gyanakvó, bizalmatlan tekintettel nézett reám.

Folytattuk a táncot. A francia négyest Napoleon rendezte, aki csak fiúi szeretetből bolondult meg, hogy együtt lehessen édes apjával, aki már tiz év óta tagja az intézetnek és csak a Szent Pál névre hallgat. Annak idején szivesen hagyta ott szülőhelyét, egy kis erdélyi oláh falut s önként jött ide, csakhogy Szent Pálról és az oláhokról szóló közmondást illusztrálja.

Nagyon kedélyesen telt az idő. Tánc, ének, ivás váltogatták egymást. Kellemes kavargás a cigány előtt. Ivott a főorvos, ivott az alorvos, az asszis- tens, a józan, a bolond. Szóval én is ittam. És már kezdtem tapasztalni, hogy a józan sem józan. Hogy világosabban fejezzem ki magamat: kezd tem összecserélni a civileket a bolon dokkal. És ebben már nem tudnám megmondani, ki volt a hibás, ón-e, aki sokat ittam, vagy a többi civilek, akik szintén sokat ittak és lassan- lassan olyan viselkedést kezdtek mutatni, mintha soha életükben nem lettek volna épelméjüek.

Orvosok, bolondok, vendégek, valamennyien pertut ittunk s ott tartottunk, hogy mindennemű elmebeli differenciák válaszfalai kezdtek ledőlni közöttünk.

Ami engem illet, én tisztában voltam vele, hogy alaposan be vagyok kettyintve. De egy belső józan hang aggasztóan súgta a fülembe : „Az még semmi, hogy te berúgtál. De mi lesz, ha az orvosok is leisszák magukat és téged bolondnak néznek s becsukatnak a nyolcas osztályba a dühöngök közé?"

A józanul gondolkozó belső hangot igyekeztem egy néhány pohár itallal alkoholmérgezéssel-vegyes kábult állapotba hozni, hogy lelkiállapotomat, ha ugyan azt még állapotnak lehet nevezni, ne nyugtalanítsa rémképekkel.

E közben a főorvos a vállamra teszi a kezét és azt mondja:

— Kedves barátom, kérlek egy szóra! — s azzal karonfog és hwz odébb az asztaltól a fák felé.

Egyikünk jobban támaszkodott a másikra, mint másikunk az egyikünkre. Azután mind a kelten egy alkalmas fatörzsbe kapaszkodtunk s nagyon meg kellett kósza figyelmemet erőltetnem, hogy megértsem a főorvos dadogását.

— Pajtás, — nyögte — egy nagy szi-szi-szivességre kérlek... Látom, te józan maradtál közöttünk. Mond meg nekem, mert én úgy be vagyok izélte, hogy semmiről sem tudok semmit, mond meg, komám, mi vagyok én tulajdonképen, ha józan vagyok : főorvos vagy pedig intézeti bolond?

Én kilátom a számat, kimeresztettem a sötétbe a szememet és próbáltam felcsavarni az eszemnek a rugóját. És lassankint el kezdett mozogni az eszem és gondolatféle bizarr összetételek, kóvályogtak az agyamban.

— Én vagyok én. Ez bizonyos. Ö, aki itt támaszkodik mellettem... Nem, nem. Semmi ő. Csak tartsunk sort, akkor kifogunk gázolni ebből a chaosz- ból. Tehát én vagyok én. Ez valószínű, bár nem bizonyos. Mert arra ugyan halaványan emlékszem, hogy én kint laktam, a bolondok házán kívül, ott kint a városban és hogy mindig jó elméjűnek tartottak, még a tanáraim is ... Pfujj, csak a görög óra ne jutna sose az eszembe,... milyen nagy bi- bircsók volt a tanáromnak az orrán, mikor beirt az osztálykönyvbe, mert „erkölcstelen könyvet“ olvastam a pad alatt... azt hitte, erkölcstelen, mert nem adtam oda... ha tudná, he-he-he, ha tudná a szent atya, hogy az ó-szövetségi szentirás volt az... és Kerekes Jóska jegyezte ki, hogy hol vannak benne az illetlenségek, amiket azok az ó-szövetségi emberek elkövettek... illetlenségek a szentirásban ... he hehe... erkölcstelenségek, tényleg .. . Lót parázna lányai... Potifárné . . . he he-he....

— Na, mi?! — ezt hozzám mondta valaki, aki mellettem dőlt a platántömbnek, a főorvos. Visszaugrott hát kóricáló gondolatom a tárgyra.

— Persze, persze... igen ... szóval az tény, hogy én ide mint vendég jöttem, vagyis én nem vagyok bolond ... bolond a nagyapád füle, én nem vagyok bolond... ugyan a jó isten tudja!... mért ne lehetnék bolond ?.. . ho-ho-hó, megálljunk csak, nem lehetetlen, hogy bolond vagyok, de az se lehetetlen, hogy én orvos vagyok a bolondok házában ... talán épen a főorvos... miért ne lehetnék én a főorvos... hiszen azok ott be vannak rúgva, ez itt be van rúgva, én be vagyok rúgva, mi be vagyunk rúgva ... ki van be rúgva?... ki nincs berúgva ? ... én vagyok berúgva ? . . . fogadjunk, hogy nem vagyok berúgva ... Hó, kitartás, mind be vagyunk rúgva, ezt már én tudom ... akárki akármit beszél, ezt én tudom... hiszen ez a szamár itt mellettem annyira szamár, hogy azt se tudja a szamár

Huszár Aladár k8pyy"’ zenemű- és papipkereskedése Szatmár-Németi.

A nagyérdemű közönség szives figyelmébe ajánlom a mai kor igényeinek megfelelően berendezett üzletemet, ahol legolcsóbban szerezhetik be szükségletüket.

Ina- és ájtatoasági könyvek egyszerűen és legékesebben kötve, a leggazdagabb választékban. Oisznüvek, ifjúsági iratok, képes-könyvek, a lagdusabb választékban, leszámított árakon.

Irodalmi újdonságok. — Zenemüvek. — Bárhol és bárki által akár bolti, akár leszállított áron hirdetett könyvek és zene- .............. müvek a hirdetett áron kaphatók.........................

I Levélpapírok és kártyák ízléses és elegáns kivitelben dobozonként I koronától 20 koronáig.

Düsseldorfi olaj- és vizfestékek. valamint az összes hozzávalók ===== nagy választékban. =====

Papír-, rajz- és Írószer különlegességek. Irómappák. Emlékkönyvek.

Eljegyzési, esküvői, báli meghívók és táncz-rendek modern kivitelben. — Bármely irodaimi mű részletfizetésre is kapható. — Árjegyzék ingyen és bérmentve. =—■■

Előfizetéseket elfogadok a világ összes heti- és napilapjaira, továbbá divatlapokra — minden árfelemelés nélkül — és a .......................... legpontosabban szállítom.................................

Le

gszebb és leghasznosabb ajándék a könyv.