Szamos, 1907. április (39. évfolyam, 27-34. szám)
1907-04-04 / 27. szám
XXXIX. évfolyam. Szatmär, 1907. április hó 4. (csütörtök) 27. szám. POLITIKAI, SZÉPIRODALMI ÉS GAZDASÁGI LAP A „Szatmármegyei Községi- és Körjegyzők Egyesületéinek hivatalos lapja. Megjelenik hetenkint kétszer: vasárnap és csütörtökön. Előfizetési ár: SZERKESZTŐSÉG és IIADOfllVATAL: Bgész évre 8 kor. — Félévre 4 kor. — Negyedévre 2 kor. Rékóczy-utcza 9. zz. Telefon: 107. Egyes szám ára 10 fillér. Mináeniídma dijak Saalmaron, a lap XiadobivaiaiaUftii fizetendők HIRDETÉSEK: Készpénzfizetés mellett a legjutányosabb árban kezeltetnek Nyilttér sora 20 fillér. Az apró hirdetések között minden szó 4 fillér. Az első évforduló. (th.) Pár nap múlva egy éve lesz, hogy vérig gyötrött nemzetünk felszabadult kinos helyzetéből s nemzeti kormányunk vette át az uralmat. Évfordulók alkalmával szokásos a múltra visszatekinteni s e visz- szatekintésből reményt, erőt meríteni a jövő küzdelmeihez. Most egy esztendeje, épen az istenember íeltámadási ünnepén a nemzeti öröm és reménység boldogító érzése olvadt össze vallási érzelmeinkkel. Egy régi, elavult, idejét múlt, meggyöngült rendszer romjai felett uj látvány jelent meg, egy szebb s biztatóbb jövendőnek reménysége. A nemzeti öntudat a lelkes kitartásban győzelmesen törte át a haladás, a fejlődés akadályozó gátjait s a nemzeti önzetlen, hazafias törekvés fényesen vívta ki jogát örök s elvitázhatlan érvényéhez. Egy korszak zárult le akkor s ennek a korszaknak zsibbasztó, valósággal bénitó tétlenségre kény- szeritett szelleme egyszerre hatalmas erővé vált, a munka és az akarat törhetlen erejévé. A nemzetek életében a fejlődés, az anyagi és szellemi előretörés nem az adott, vagy emberileg előidézett helyzet és körülmények által, látszólagosan igazolt nemtörődömségben, vagy, amint szokták mondani, megnyugvásban szokott érvényesülni, hanem abban az általános emberi phisiologiai elégü- letlenségben, mely talán a jónál is jobbat hisz, remél és keres. Ezt az elégületlenséget ideig-óráig lehet áltatni, lehet hitegetni, lehet tétlen hallgatásra birni, de végkép megszüntetni nem. Ez a régi rendszerrel való elégületlenség s ebből fakadt nemzeti öntudatra ébredés lett záróköve nálunk egy harminc- nyolc éves múltnak s utmutótja egy más irányú jövendőnek. Azóta egy év telt el. Elég idő arra, hogy a lelkesedés meghiggadjon s komoly munkaerővé, köztörekvéssé váljék. Most ott állunk az alkotások, a tények terén. Még csak a kezdet kezdetén, az alapvetésnél. És mégis mennyi bizalmatlanság, mennyi pártpolitikai féltékenység, intrika, gyanúsítás és a világ piacára való pellengére állítás! Ha valaha volt reményünk, ha valaha volt hitünk, hogy előrehaladásunk nem káprázatos ábránd, hanem elérhető valóság, úgy ez a remény, ez a hit ma kellene, hogy egymáshoz kapcsoljon mindnyájunkat s hogy a személyi tekintetek és érdekek mellőzésével együttes akarattal s törekvéssel támogassuk azt a munkát, mely a kormány részéről hivatva van, hivatva kell lennie egy hosszú jövendőnek és fejlődésnek biztos alapját vetni meg. Évforduló küszöbén állunk. Ám a kishitűség, a kétkedés és a párt- politikai különbözőség még mindig ingadozásban tart. Ne feledjük azonban, hogy egy év akármily hosszú az egyén életében, akármily gazdag lehet egy nemzet életében, de mindig rövid arra, hogy egy hosszú múltnak hiányait egyszerre pótolja s hogy nagy idők követelményeit egyszerre kielégítse. Ha hosszú időn keresztül volt türelme egy mindig elég tekintélyes pártnak a várakozásra, a reményre, most többségbe jutván a nemzet Ítélkezése alapján, — joggal elvárhatja, hogy ne pillanatok hatásától tétessék íüggővé jövő tevékenysége s ne rövid időhöz köttessék jóvátétele egy ilyen hosszú múlt tévedéseinek és hiányainak. A kishitűség mindig gyöngít, a gyanúsítás mindig lealáz. Amaz megbénítja a közmunkára hivatott erőket, emez elveszít. — Nekünk egyikre sincs szükségünk. Még ha kocícásatréÉ-is- van szó, aminthogy van is, — ha nem akarjuk keresni, legalább ne féljünk tőle. Ez nemzeti becsület, a kishitűség vétkes gyengeség, a gyanúsítás a nemzet testén levő veszélyes fekély. Rövid észrevételemet végzem a klasszikus iró szavaival: „Si vis me tlere, dolendum est primum ipse tibi “ — Erezzük át mindnyájan nemzeti közszükségletünket, fájjon ez a szükséglet mindenikünknek s ez a fájdalmunk ne gúnyos kicsinylésben, ne gyanúsításban, hanem őszinte részvételben olvadjon bele abba a törekvésbe, melyet mai nemzeti kormányunk maga elibe tűzött ki s amelynek megvalósitása a jövendő biztosítéka. Ez leend az első évforduló legszebb tanulsága s ez leend a továbbiaknak legerősebb tényezője. Ünnepi visszhang. Elmúltak a húsvéti ünnepek. Elnémultak a harangok feltámadás^, életet hirdető tiszta csengései, a mindennapi élet újra lefoglalta az embersziv ihletett érzelmeit. Az embervilág és a természeti élet halad tovább, vissza sem is néz, mintha mi sem történt volna, a mi nem rendes, a mi nem természetes s a mi felett érdemas volna csak egy pillanatra is gondolkozni. Nem kisértem meg, talán nem is tudnám kellőkép megmagyarázni, de úgy érzem, hogy ezen az ünnepen a lélek minden háborgása elcsendesül, a szív megdobban s meggyőző hittel, reménnyel hiszi és hirdeti: im itt az élet, itt a szabadulás, itt a győzelem, itt az öröm és a boldogság evangéliuma. Lelkem bámulva nézi a majdnem kétezeréves történetet ama megnyílt sírtól, a mai napig ; értelmem nem tud tagadni, meghódol a szent valóság előtt, szivem... ah szivem igazán ünnepel, mert életet lát, tud a természeti világban egyaránt. És mégis! Mintha valami visszhang zavarná ezt a boldogító hitet és tudatot. Mintha valami természetellenes beavatkozás figyelmeztetne a társadalmi hiányosságokra, az élet visszás Első szerelem. Irta: Majos István. Künn az utcákon kellemetlen hideg uralkodott, az öreg napnak bágyadtan visszatekintő sugárinál élénken csillogtak a fák zuzmorás ágai s a hó kellemesen ropogott a járó-kelők talpa alatt. Bent vígan pattogott a tűz a kályhában, mintegy gúnyolódva a künnrekedt széllel, mely közbe-közbe dühösen rázta az ablakokat. A pipázóban nagyobb férfi társaság volt együtt, a hölgyek a szalonban kisebb csoportokra oszolva csevegtek és talán pletykáztak is. Mint tizennyolcéves kamasz, ón is ott voltam a férfiak kártyás társaságában. Kibiceltem, hol egyiknek, hol másiknak 8 lestem a szót a beszédesebb ajkakról. S ugyancsak volt mit hallgatnom. A tűzoltó nyíri vinkó hatása alatt megeredtek a jóízű adomák, tréfák s egy-két pikáusabb történet. Mint rendesen mindig, most is Gyar- matby Zsiga bácsi vitte a szót. Öreg legény volt, túl az ötvenen, kopaszodó fején egymásba folytak kuszáit, hossza hajszálai, emellett a múló évek meghozták a sok embernél természetes kövérséget. Központja volt a társaságnak s mindenki kíváncsian fordult feléje, amint jóizü adomái feltálalása után egy történetke elbeszélésébe fogott. Kettőt-hármat szippantott hatalmas tüdejével hosszú szárú pipájából s sürü füst felhőbe burkolva magát, következőkép regélte el első szerelme históriáját. Alig voltam 4—5 éves fiúcska mikor teljesen árvaságra jutottam, — Nagyszámú famíliánkban, miután elég szép vagyon jutott reám örökségkép szüléimről, csakhamar akadt gyámom, így kerültem anyai nagybátyám, Far kas Imre házához. Uj otthonomban i j csakhamar megbarátkoztam környezetemmel. öreg néném szeretetre méltósága, bátyám vidám tréfái, de különösen az akkor tizeunégyéves Iluska, egyetlen gyermeke, társasága ugy- látszott pótolták szüléimét. Nnphosz- szat együtt játszottunk Ilonkával a kert végében levő gesztenye fák alatt. Én a porban ültem s nagy szakértelemmel rajzolgattam az ákom-báko- mokat a sárga homokban, mig Uus egy kis fapadon ülve bábrubákat varrogatott s szökehaju, göndör fürtü babáit öltöztette. S ha itt meguntuk, lementünk a füzesbe, együtt futottunk a rigó incselkedő hangja után, kerestük tekintetünkkel az ágak közt bujkáló harkályt s ha olykor-olykor felreppent előttünk, együtt kisórtük hangos kacajjal a repülő madár szárnycsattogásait. így múltak, vagy tán repültek az évek fejem felett N.-ben. S mentői több év szállt el, annál inkább elválhatatlan játszó társam lett Ilonka. — Pedig elmaradása a múló évekkel elég gyakori lett. A vidéki földesurak négyfogatu bintója mind sűrűbben forduit be udvarunkra, megélénkült a ház s ilyenkor hiába vártam az én Ilonkámat, hogy lemenjünk a füzesre, vagy ki a rétre virágot szedni, nógytevelü lóherét keresni, — nem jött. Bent zongorázott a vendégek társaságában, vagy együtt ment velük a nagy kert árnyas szőlőlugasai alatt dalolva, mig ón régi pajtásaim, halkan suttogó gesztenyefáim alatt hallgattam szomorúan víg danájukat, bohó jó kedvüket. Haragos voltam, gyűlöltem e fóriakat, akik idejőve most elvonták tőlem Ilonkát. Kedvetlenül mentem fel s ültem vacsorához, de ilyenkor bezzeg jóformán senkisem törődött velem. Az ón Ilonkám folyton csak azokkal a kiállhatatlan emberekkel beszélt s ha véletlenül felém Rótta Simon nagy választékú cipóraktárát »jánljuk a t. vevő-közönségnek, mint legolesóbb bevásárlási foppást. Közvetlen a ,Pannónia# szálloda mellett. — Szatmár és vidéke legnagyobb czipíMtira. iMlffiHftfftiftlfcfffiffitolfe a tavaszi és nyári idényre megrendelt úri, női és gyermek-lábbelik, — valódi foox scbevraux bőrből készült czipők a legdivatosabb kivitelben. ■ .........
