Szamos, 1907. január (39. évfolyam, 1-9. szám)

1907-01-27 / 8. szám

8. szám.

n Z A M O »

3-sfc óidul

mondotta, hogy kenyér nélkül nem lehet megélni. De ón azt hiszem, hogy kenyér nélkül még valahogy csak meg lehet élni, mert a kenyeret pótolni lehet egyéb silány táplálékkal, (Úgy van ! Zaj. Felkiáltások : Kalácscsal! Derültség.) de a melyik állam gon- dolatnélkül való, az az állam feltétlenül meghalt, elsülyedt, elpusztult. (Úgy van!)

Igen fontosnak tartom továbbá, t. Ház, hogy szigorítanunk és gyorsítanunk kell a megtorló eljárást a sajtóvétségekben Ha az elkövetett vétségnek nyomában jar a büntetés, ha az illető tudja, hogy, ha könnyelműen rágalmaz meg intézményeket, embereket és a legdrágább jós ágot a világon, a becsületet, akkor nem hetekig, hónapokig tartó dicsőségben lesz része, hanem a vétség nyomában jár a büntetés, akkor megtaláltuk a leghatalma sabb, az egyedüli fegyvert, a melylyel a sajtószabadság kinövései ellen küz- denünk szabad.

Az egyesülésnek és gyülekezésnek joga, t. Ház, azon szabadságok közé tartozik, a melyet törvényben biztosítani nem mertünk. Ezt a nagy jogot, az alkotmánynak ezt a nagy bizlosiié kát a jognak területéről átutaltuk, mondhatnám áttoloncoltuk, a hat-lom országába. Célszerűségi okokból tettük ezt. De kérdem, hogy a mi megfelel ma a célszerűségnek, megfelel-e a holnap céljainak is? S nem az e a poli tikai célszerűség, hogy ma megérez- zük a holnapnak kívánságait, hogy ma bebocsássuk azt, a ki csak kopogtat ajtónkon, mert a bebocsájlásnak félté teleit még meghatározhatjuk s ne várjuk be azt, mig dörömbölve töri ránk az ajtót? És bizonyosé az, hogy a politikai napnak ép úgy megvannak a maga meghatározott óraszámai, mint a csillagászati napnak? S tudjuk e mindannyian, hegy a politikai kaién dáriumban is a mára a holnap következik s nem következhetik-e utána a tegnap ?

És vannak bizonyos kérdések, a melyeket megoldani nem tudtunk Ezek a kérdések a jogi életnek mindennapi, szinte aprólékos szükségletei, a melyek azonban mellőzhetetlenek, mert elkerülhetetlenek és elkeni hetetlenek, mert szükségesek. Mindig csak azt gondoltuk, hogy elég a jogot megalkotni, de arra nem gondoltunk, hogy a jogot fejleszteni, módosítani, az élet igényeihez alkalmazni, szögleteit le tördelni, érdességeit lecsiszolni kell, az életnek és jognak felületeit akként kell illeszteni egymáshoz, hogy ne csak az élet töltse be a jognak hézagait, hanem a jog is betöltse az életnek hézagait. Örvendek, hogy az igazságügy miniszter ur ezzel a közkeletű felfogással szakított a maga reform'erve zetének bejelentése alkalmával. Mert az, a mit az előző kormányok tettek, hasonlatos annak az exotikus fejedelemnek eljárásához, a ki elhatározta, hogy birodalmát országútikkal látja e^ * mikor tervét megvalósította, élete alkonyán azt látta, hogy munkáját elölről kezdheti, mert az uj utakat mind megépítette ugyan, de arra nem gondolt, hogy a már megépített utakat tatarozni és jókarban tartani is kell.

T. Ház! 1878 ban alkottuk meg a büntetőtörvényt. Nagy, hatalmas tudásra valló munka, de nem az élet műhelyében és nem az életnek készült, hanem a könyvtárszobában a foliánsok kö/ött. Nincs jog, a melynek kapcsolata az élettel szorosabb volna, mint a büntetőjogé s nincs törvény, a a mely antiszocialisabb volna, mint a büntetőtörvény.

Ez a törvény kérlelhetlen szigorral üldözi a pillanatnyi megfeledkezést, eltévelyedést, azt a szinte véletlen elbukást, a mely a nyomasztó szükségnek vagy az indulat fellobbanásának eredménye s a melyben, méltóztassék elhinni, nincs sem akarat, sem szándék, ellenben kezeink közül kisiklani, nem egyszer, diadalmaskodni engedjük a gonosz célzatot, a tervszerű kiszámítást, a ravasz fondorlatot. Ez a törvény csak bűntettet ismer, a melyet a paragrafusok mérőkészüléke alá gyömöszöl, de nem ismeri az embert a maga szenvedélyeivel, indulataival, nyomorával és . emberi gyarlóságaival. A törvény elszakítja az embert kör nyezetétől, életviszonyaitól, kiemeli a társadalomból, szinte kiszivattyúzza a[

körülötte lévő levegőt, hogy ekként „eseteket“ a kössön. Ezeket az „eseteket“ azután föltüzdeli a klasszikus ob- jektivizmus gombostűjére és fő- és alfajok, fejezetek, bekezdések, kikezdé- sek szerint szortírozza és raktározza, így igyekszik a törvény automatává tenni a bírót, a kinek az egyik oldalán bedobja az esetet, hogy a másik oldalán kijöjjön a büntetés. A mi e közé a két művelet közé esik, az alig egyéb, mint matematikai tornászat, a minimumok és maximumok számlétráján, kivonások, szorzások, osztások, kamatszámítások és nem tudom én miknek a segítségével.

Pedig t. Ház, a bűn szociális baj. És ha ez az igazság nem volna magatói értetődő, két adat világítja ezt meg legjobban. Az egyik az, hogy a bűntettesek közül 9‘2-8 százalék teljesen vagyontalan, 5'5 százalék némileg vagyonos és csak 1‘7 százaléknak van vagyona. A másik az a mindnyájunk előtt ismert adat, hogy a legtöbb bűncselekményt decemberben és januárban követik el, a legkevesebbet ju niusban és júliusban. Nem a tömegrosszaság okozza tehát a bűnt, hanem a tömegnyomor és még sem szociális eszközökkel, hanem csak fegyházzal küzdünk ellene. (Úgy van! Úgy van!)

Vissza kell hát adni a törvényt a maga hivatásának, a bírót a maga rendelt emsének. Minden törvénynek al k Imazása — és erre helyesen mutatott rá Simonyi-Semadam Sándor t. képviselőtársam — egy hazugságon alapszik Ezt a hazugságot a jogi életben fikciónak nevezzük. E hazugság abban áll, hogy a törvényt mindenki ismeri. A mig a törvény megfelel tei mészetes jogi érzékünknek, addig ebből a hazugságból nem fakadhat igazságtalanság, de ha a jog eltávolodik az élettől, ha a törvény a maga mesterkéltségében túlmegy a közönséges életfelfogásukon, akkor ez irtóztató veszedelmeknek forrásává lehet.

Egyszerüsileniink kell tehát a büntető törvénykönyvet. A büntetendő cselekményeknek csak nagy csoportjait kell felállítani, a melyek között szabadon mozoghat és igazodhatik el a biró. Meg kell szüntetni a temérdek kategorizálást, a mely a legkiválóbb bírót és különösképen ezt, az elmének arra a játékára csábítja, a mely a tudományos minősítés szörszálhasogatá- sában merül ki és megfeledkezik az emberről. Olyan ezeknek a bíráknak az eljárása, mint azé a mütö-orvosé,! a ki örvendő arccal jelenti be a csa- Iádnak, hogy az operáció fényesen sikerült, ámbár a beteg mellesleg bele- j halt. És el kell törölnünk a minimu- j mókát, azokat a tiz, öt és két észtén- | dős, azokat a hathónapos legkisebb j büntetési tételeket, fel kell oldozni a bírói lelkiismeretet ezek alól a szé- gyenkölelékek alól. Egy kis nemzet törvényhozása, a hollandiai büntető- törvénykönyv már példát ad erre. Ott minden bűncselekmény legkisebb büntetési tétele egy nap.

A mig azonban a büntetőtörvény- könyvnek ilyen gyökeres reformjára kerülhetne a sor, meg kell valósítanunk a legsürgősebb intézkedéseket. Ezek a legsürgősebb intézkedések teljesen abban a keretben mozognak, a melyet az igazságügy miniszter ur a közvélemény és nemcsak a jogászi, hanem az egész közvélemény egységes megnyilatkozása gyanánt helyesen fogott fel és mutatott itt be a t. Háznak.

A lopásról és a hatóság elleni erőszakról van szó elsősorban. Hiszen, t. Ház, a büntetőtörvénykönyvnek van egy 92. §-a, mely a bírót azzal a kivételes joggal ruházza fel, hogy szorosan megvont határok közt élhet a rendkívüli enyhítés jogával. Nyilvánvaló, hogy ezt a törvényhozó különös, kivételes jog gyanánt kívánja megállapítani. És mégis a hatóság elleni erőszak bűntettének 93 százalékában alkalmazza a bíróság ezt a paragrafust. A lopások eseteiben az igen t. igazságügyminiszter ur maga mutatott reá arra, hogy a kegyelmezési jog gyakorlásával kelled helyrehozni a törvénynek embertelen szigorát, pedig a kegyelmezési jognak rendszerré való tétele ennek a jognak lényeges rendeltetésétől való megfosztása.

Mindez, t. Ház, nem egyéb, mint a

birói lelkiismeretnek fellázadása a törvény ellen, a melynek rácsait nem egyszer tehetetlenül verdesi. És meg kell valósítanunk Deák Ferenc nagy reform eszméjét, a dorgálás intézményének behozatalát abban a most már modern alakjában, a melyre az igaz- i ságügyminiszter ur reá mutatott, t. i. a feltételes elitélés intézményének behozatalával. Igaz, hogy ennek a reformnak sok az ellenese birói és ügyé- I szí körökben. Hiába, t. Ház, áll a I francia közmondás: Vieux et savants ! on maiment pas les nouveautis, — a kik öregek és tudósok, nem igen kedvelik az újítást.

De ha az élet a szenvedések iskolája, akkor kell, hogy a jog a vigasztalásnak iskolája is legyen és a törvénynek nemcsak az a hivatása, hogy öklével a szerencsétlen embernek ar- I cába üssön, hanem az is, hogy oltalmazni, megvédeni, felemelni és mint minden emberi intézmény, megbocsátani is tudjon. (Helyeslés.)

T. Ház! Az az ankét, a melyet áz igazságügyrainiszter ebben a kérdésben megtartott, nagyban és egészben ezekre az eredményekre is vezetett és én csak annak a kívánságomnak és annak a bizodalmamnak is adok kifejezést, hogy ez a mostani büntetőtörvénykönyvi novelláris javaslat nem fog elődei sorsára jutni, nem fogjuk reá alkalmazhatni annak a közmondásnak a travesztáját, hogy az ut az igazság- j ügyi javaslatok temetőjéhez ankétekkel és bizottságokkal van kikövezve. (Derültség.)

T. Ház! A büntetőtörvénykönyvnek [ anyagi formalizmusát még merevebbé teszi, szinte betetőzi a büntető eljá- í rásnak formalizmusa. Egy gazda éjjel elküldi cselédjét a szomszédos város gyógyszertárába beteg gyermeke számára gyógyszerért. Hogy a cseléd gyorsabban járjon, lovat is ad alája, de figyeimezteti, hogy úgy vigyázzon a lóra, mint a szeme fényére, mert az állat egy kicsit makrancos. Az ut felén a ló megcsökönyösí dik és nem megy tovább. A cseléd elhozhatná a gyógyszertárból az orvosságot, de nem mozdulhat a makrancos ló miatt, mert igy parancsolja neki a gazda.

T. Ház! Ez a mai bűnvádi perrendtartás. A biró el tudná hozni a gyógyszert, megtalálná az orvosságot a betegség számára, de nem mozdulhat a makrancos paragrafus miatt, mert igy parancsolja azt neki a törvény.

A jognak ez a merev, társadalomellenes irányzata végigvonul összes igazságügyi alkotásainkon. És csak nagy vonásokban rögzítem meg ezt, inkább egyes eseteknek példaszerű felsorolásával, a melyek bevilágítanak a törvénynek szociális fogyatékosságaiba.

1875-ben alkottuk meg a kereskedelmi törvényt, azóta nem is nyúltunk hozzá. Ennek a törvénynek van egy szerencsétlen paragrafusa, a melyet a német kereskedelmi törvényből vettünk, a melyet ott már azóta kiküszöböltek és a melyre egyik illusztris képviselő- társam, Nagy Ferencz nem egy alkalommal mutatott reá szakegyesületekben, szakértekezésekben. Ez a paragrafus akként intézkedik, hogy ha valamely ügylet csak az egyik fél részére kereskedelmi ügylet is, annak egészére a kereskedelmi törvény szabályai alkalmaztatnak. Ez a vékony karcolás a jogrendben és a társadalmi egyenlőségen nagy bajok forrásává vált.

A közönség megrendeli a maga áruját az ügynöknél, a ki jogosítva van a megrendelést átvenni. A megrendelés köti a megrendelőt, de nem köti a kereskedőt. Ha az áru megérkezik, a megrendelő köteles azt haladéktalanul megvizsgálni, annak hiányairól azonnal meggyőződni és az árut nyomban rendelkezésre bocsátani. A rendelkezésre bocsátásban részletezni kell a hiányokat és ha a rendelkezésre bocsátó fél egyszer élt a törvényben biztosított háromféle jog között való választással, j akkor e magatartásának sziklájához örökre hozzá van láncolva. Ez az intézkedés helyes a kereskedőknek egymás közötti viszonyaiban, de nem helyes a kereskedő viszonyában a nagy- közönséghez, a kereskedő viszonyaiban a kereskedelem tekin'etében jogtudatlanokhoz. (Helyeslés.) És mi ennek a szociális eredménye? Az, hogy egyfelől vagyoni romlás áll elő, másfelől pedig elhinti a törvény az elégedetlen| ségnek, a bizalmatlanságnak magvait olyan gazdasági tényezők és osztályok közé, amelyek épen a köznek érdekében harmonikus együttműködésre vannak hivatva.

T. ház! Felemlítették sokan, maga az igazságügyminiszter ur is, mily visszaélések tapasztalhatók a biztosítások dolgában. Mi ennek a szocziális eredménye ? Az, hogy megrendül a biztosítás intézménye iránt való hit épen azokban a körökben, a hol ez intézmény szükségességéről való meggyőződést fel keílett kelteni. De itt van a kereskedelmi jog terén egy ■ sajátlagos viszony, az alkalmazottaknak viszonya főnökükhöz.

A törvény fakultativ jogot ad a felmondás tekintetében, a törvény megengedi azt a megállapodást, hogy a főnök nem tartozik felmondani,

I nem tartozik időt adni az alkalmazottaknak. A törvénynek ezen a veszedelmén csakis az alkalmazottaknak : társadalmi szervezkedése tudott segi- ! teni. így jön létre azután egy társadalmi jogrendnek a képződése szemben a törvényes jogrenddel. Mert a mit a társadalom elitéi, helytelenít és | kizsákmányolásnak tart, azt a törvény jogosnak, megengedettnek, — tehát tisztességesnek is — tartja. Viszont a kereskedő sincsen megvédve az alkalmazottak ellen ezeknek erkölcsi hűtlensége esetében. A kereskedő legféltettebb titkai, vevőköre, árumintái mind ki vannak szolgáltatva a kereskedelmi alkalmazott hűtlenségének, de legalább is indiszkrécziójának.

S végül itt van, t. ház, a kereskedelmi élet nagy problémája, a fizetésképtelenség. Mindnyájan valljuk, hogy ha a kereskedő abba a helyzetbe jutott, hogy fizetése tekintetében megakadt, ámbár kétszer-három- szor akkora vagyona is lehet, mint tartozásainak összege, a törvénynek gyámolitania kell azt a törekvését, hogy a kereskedő kibontakozzék ebből a helyzetből és eleget tegyen kötelezettségeinek a társadalommal, a családdal és az erkölcsi jogrenddel szemben úgy, hogy legalább megvédhesse megélhetésének, fennálhatásának erkölcsi alapfeltételeit, becsületes nevét és hitelét. És mit tesz a törvény ? Egyenesen belekergeti, belehajszolja őt a tömeggondnok kezeibe. A mit a társadalom szükségesnek, tisztességesnek, feltétlenül megkövetelendőnek tart, annak ellenkezőjét követeli meg a törvény, a mikor őt az anyagi és erkölcsi megsemmisülés örvényébe egyenesen beletaszitja.

Másrészről itt van, t. ház, a kereskedelmi törvénynek hírhedt 20. §-a, a mely nemcsak lehetővé teszi az üzletnek csalárd átruházását, a hitelezők kijátszását, hanem ennek egyenesen tápot ad.

Mi hát a szocziális tanítás az ilyen törvényben ? Az, t. ház, hogy becsületesnek lenni nem érdemes, mert a becsület csak koldustarisznya, a melybe még az elismerés erkölcsi morzsái sem férnek bele, ellenben a ki tulteszi magát az erkölcs és a becsület követelményein, az előtt nyitva áll az anyagi boldogulás útja. (Elég szomorú! bal felől.)

Csak két kirívó esetre akarok még rámutatni. Az egyik inkább a társadalom közömbösségét példázza a mindennapi élet káros jelenségeivel szemben. Itt van az óvadéksikkasztásoknak úgyszólván mindennapos esete, midőn a legszegényebb nép- osztályhoz tartozó embereknek összegyűjtött, összekuporgatott filléreit szedik el vagy szélhámosok, a kik egyenesen erre pályáznak, vagy pedig olyan gyengébb gazdasági és társadalmi existencziák, a kik a maguk hiányzó üzleti forgótőkéjét az ilyen szegény emberek óvadékával akarják pótolni. A mi ilyenkor a hírlapokban megjelenik, az egy-egy rövidke rendőri hir, de arra nézve, a kivel az megtörtént, egy életre szóló csapás. Pedig milyen könnyű volna itt az orvoslás; talán nem is kellene egyebet kimondani, csak azt, hogy az ilyen szerződések megkötése csak a hatóságok előtt történhetik, és hogy az ilyen óvadékpénzeket hatósági letétbe kell helyezni.

Ámde akkor, a midőn a társadalom évtizedeken át közömbösen halad el az ilyen jelenségek mellett, akkor mesterségesen teremti meg a társa-