Szamos, 1904. január (36. évfolyam, 1-8. szám)
1904-01-24 / 6. szám
kát, e körülmény nem kötelez hasonló táplálkozásra, ha Ízlésünk nincs ehhez berendezkedve. Akinek pedig szellemi Ínye ilyes eledelre nálunk is csiklandoz k, ennek kielégítésére ne a színházban keressen alkalmat, hanem ott, hol azt bublikum nélkül is megtalálja. S ez még nem is a magasabb erkölcsi szempontnak, hanem csupán az Ízlés minimális érzékének követelménye. Yálasz a „Szatmári Hírlap“ f. é. jan. 20-iki számában aláírás nélkül megjelent „A rendőrfőkapitány czenzurája“ ez. czikkére. A Szatmári Hírlap egy újabb indokolatlan kirohanásában csekélységemet részesítette abban a különös szerencsében, hogy meggyanúsítsa Sok okom ^olrta nem reflektálni erre a megmagyarázhatván támadásra s hogy mégis válaszolok, teszem azért mert nem akarom, hogy nevemet egy, akár félreértésen alapuló, akár tendentiósus megryauusitás tírgyául felhasználja. A kérdéses czikkben u. i. azt Írja, hogy a közönségnek, mely t. i. a Csodagyermek első előadását meg nézte „halvány sejtelme sem volt arról az intrikáról, mely az álszemó- rem leplébe bújva támadást intézett a darabnak általa nem kifogásolt szelleme ellen;“ majd igy folytatja: „Mátray Lajos és Osváth Elemér mindkettő főgimuáziutni tanár voltak azok, akik Szatmár város tiszta erkölcsi érzületének védöjeként léptek fel, mintha bizony e város közönsége iskolás gyermekekből állana, a kiknek puritán erkölcsi élete felett a tauár uraknak kötelessége lenne gondoskodni.“ Az első kérdésre csak annyi válaszom: ha álszemérem leplébe bujt intrika magán levélben kórt s magán levélben irt meggyőződésem kifejezésre juttatása, akkor a Szatmári Hírlap ezen vádja, vagy vétkes tájékozatlanság, minek íektifiká lását méltán várhattam volna, vagy pedig enyhébb kifejezést keresni sem tudnék rá, egy önző czól érdekében felhasznáit szemérmetlen gyanúsítás. Hogy ón pi’ivát felkérésre, privát levélben valakinek --- még ha az illető főkapitány is — mit ;rok egy színdarabról, vagy annak előadásáról, ahoz a Szatmári Hírlapnak semmi köze s ha ő mégis tökét akar abból kovácsolni akár annak a bizonyos darab reklamirozásának. akár Suját maga érdekében, nos akkor ne prelegáljon sem nekem, sem másnak az erkölcsi bíróságról, mert az egyéni tisztesség legelső, legelemibb kelléke az, hogy nem ütjük az orrunkat olyan dologba, amihez semmi közünk. Ami a kérdés másik részét illeti, előbbi válaszom felelet arra is; de ha már oda kényszeritett, hogy a nyilvánosság előtt is kifejezést adjak erre vonatkozó meggyőződésemnek és felfogásomnak, kedvéért azt is megteszem. Egyéni erkölcsi tisztességem, tanári és papi állásom kényszerítenek, sőt felhatalmaznak arra, hogy elítéljek minden olyan törekvést, mely a társadalmi jóizlés és közmorál eilen tör. Ha igaz az, hogy a színpad a társadalom iskolája s a színész a nemzeti és közművelődés munkása, akkor méltán megvárhatni mindkettőtől, hogy ne a durva és az életet ferdesógeiben és erkölcstelenségében feltüntető naturálizmus tulhajtásait praefigurálja a maguk fesztelenségében és meztelenségében, mert. ez a törekvés a történelmi tények és a mindennapi élet tapasztalata szerint nemcsak demoralizál, de enervál is, hanem nevel.e a társadalmat a maga tisztességes eszközeivel tisztességes czéljaira; akkor nem lesz kénytelen manapság mei- lőzhetlen érv gyanánt hangoztatott financziális érdekből, Csodagj-erme- kek féle drastikumokkal megmételyezni a nőről, mint leendő édesanya ről alkotott felséges, vallásos fogalmunkat s nem fogja megsérteni bot- ránkoztató módon a társadalmi j Ízlést és közmorált. Ám vesse rám a követ a Szatmári Hírlap akkor, ha ebben a darabban csak egyetlen vonást is talál olyant, melyet saját erkölcsi felfogása s egy az erkölcsi tisztességet vódni és képviselni tartozó lap, mint társadalmi fonr.os tényező álláspontja igazolni tud. Csak egyetlen mondatot kérek az egész darabból, de olyant, mely nem odavetett hauem az alapeszme tovább fejlesztését munkálja, akkor elismerem álláspontja jogosultságát, de addig engedje meg nekem a Szatmári Hírlap, hogy nemcsak vele szemben, de a szinügyi bizottság legújabb határozatával szemben is fenntartsam felfogásomat a darabra nézve s annak a közönségnek jóizlésére apelláljak, mely felett indokolatlanul er- kölcsbirÓ3ágot imputáit nekem s mely bizonyára megfogja tudni adni méltó válaszát a darabuak ismételt eladása alkalmából. # * * A Szatmári Hírlap a jan. 23-iki számában előbbi nyilatkozatának személyemre vonatkozó részét a tiszta igazságnak megfelelő módon rekti- fikálta. Minthogy akkor értesültem róla, mikor már technikai okok miatt fenti válaszom meg nem változtathattam, nagyon természetesen ilyen alakban annak tisztán személyi és a lap eljárására való vonatkozásait magam is tárgytalannak tekintem. Ez azonban asm érinti a darabra magára vonatkozó egyéni felfogásomat, meiyet válaszom második részében érintettem s a melyet továbbra is fent,ártok. Szatmár, 1904. jan. 23. Osváth Elemér. „Szultán“, ez a remek zenójü, poetikus szövegű operetta szerdán került színre, kevés számú közönség előtt. A czimszerepet Márkus Aranka adta. Szép énekével többször ragadta el a közönséget. Alig észrevehető, hogy néha affektáltan ellá- gyitja s magasra helyezi hangját. Azonban játszaui nem tud. Erős ellentét, Reviczki (Rokszelán) csinos bakfis volt; csak azok a hatásos gikszerek ne tolakodnának énekszámaiba. Tábori igen sokat mókázott, de szellemesen. Szentes és Papír, kellemetes, illetőleg rettenetes basáink bizonyosau színesebbé is tudták volna tenni az előadást, amelytől itt-ott némi szin hiányzott. Csütörtök este teljesen uj darabot láttunk, Martos Perencz „Simonyi óbester“ czimü 3 felvonásos yig- játékát. Ez a darab tetszéssel találkozott a közepes számú közönségnél. Amolyan könnyebb szerkezetű, ope- retteszerü meséje van, finoman, elegáns stílusban megírva s csínnal elrendezve és berendezve. Az iró több epizóddal ügyeskedik darabja meséjének bővítésén, ami egy kicsit feltűnő, s itt-ott mintha sietve s akaratosan hívogatná elő felvételeit. Báró Simonyi francziaországi táborozásaiból egy kép, egy érdekes kép a darab tárgya. Marsigny városban Simonyi beleszeret későbbi nejébe, özv. Ces Tournelles Louis marquis- néba, aki a félelmetes óbester tneg- szeliditésót vállalja magára s aki szintén szerelmes lesz Simonyiba, s magával hozza Magyarországba, visszatérésekor. Az egyes felvonások csattanósan végződnek. Reméljük, hogy „Simonyi óbester“ színházunk műsorán fönnmaradva, közönségünknek többször hoz kellemes szórakozást. Az előadást, lévén huszárok nagy számmal a daiabban, különösen erős előadói hang jellemezte, ami jól van, azonban kajátásoK is valának bőven ott ahol éppen nem kellettek volna. Simonyi nagystílű, d8 kissé fukarul karakterizált alakját, amelyet tehát gonddal kell kidolgozni s nem bai, ha az előadónak történeti ismeretei vannak róla, Pápay személyesítette. Gyönge volt. Vagy legalább is nem tudta jól magát beleélni szerepébe. F. Lányi Irma (Tournelles márkiné) szépen játszott ; több elevenséget kivan mégis e szerep. Széli (Des Merannes) ügyesen alakított. Bátosi erőteljes huszárkapitud angolul. Milyen szépen eldiskurálnának. — Öröm volna hallgatni — monda Róthy infámis flegmával. És folyt a mulatság éjfélig és azután. A talmi Ire Aldridge együk angol tósztol a másik után mondotta a tisztelendő ur egyikre sem maradt adós és egyre hangzott: — Uram, uram, Ire Aldridge uram, szállók az úrhoz . . Mire Körösek soha mulasztotta el feszesen hajlongva körülbelül a következőket mondani: — Hajdujudu majdirhauzen- pikmecs . . Mikor hajnalfelé a férfiak magukra maradtak, Róthy bácsi egyszerre csak odafordult Körösekhez. — No most upre more, énekeld el a nótádat. És Korcsek egy részeg pásztorembert imitálva, rázendítette : Hallja-e kend, Sára Van-e káposztája? Vagyon bizon, Bogár Imre, A kelmed számára . . . Nagy mester volt a maga ide- jébeu a vidéki színésznél Gergely Antal. Egyik legsikerültebb tréfáját a következőképp beszéli el: Valamelyik nagyobb alf !di városban a direktor, a kinek Ö volt komikusa, a mostoha időjárás következtében a szinházbérrel, mit estén- kint kellett volna fizetnie, hosszabb ideig adós maradt. A színház magántulajdon volt, árvákra maradt, s egy derék öreg fiskális volt a gondnok. ki jó ideig türelmesen várt a hátralékra. A direktor, ha látta, nagyon feszélyezve érezte magát és lehetőleg kikerülte. Egyszer a színházi irodá bél az ablakon át arrafelé látják tartani. Az irodában csak a direktor és Gergely volt. — Jézus Mária! monda a direktor — ez most ide jön — Csak bújj ide a pénztárba, majd én eligazítom a dolgot. A direktor szót fogadoLt. Néhány perez múlva kopogást hall búvóhelyéről. — Tessék, monda Gergely' — Az ajtó megnyílik. — Jó napot. Nincs itt a direktor ur. A direktor tisztán kivette az öreg ügyvéd hangját. — Biz az nincs, — hallatszott Gergely hangja. — Ejnye, de kár. — A miatt a hátralék miatt tetszik keresni? tudakolá Gergely. — Dehogy, van eszembe. Hanem holnap ebédre akartam volna invitálni. Az anyósom nevenapját tartjuk. Nagyon örülnénk, ha megjelennék a kedves nejével együtt. — Majd átadom én az invitálást, biztatá Gergely. — Dehogy. Azzal ismét nyikorog az ajtó és a távozó lépések nesze tudatja, hogy az ügyvéd elment. Pedig dehogy ment el, ott sem volt. Gergely imitálta a hangját és pedig oly sikerrel, hogy mikor a direktor a pénztárból előbuvolt, hálás tekintetet vetett a távozó felé s igy szolt: Ha én ezt tudtam volna! Milyen derék ember, noha fiskális. Ejnye, ejnye, egész megszégyenített. Ilyen ember elöl bujkálni. Hát elmenjek, ugy-e? Természetes, — mondá Gergely, a vén kötnivaló bizony engem is meghívhatott volna. — No no, barátom, a direktor az első személy. Gergely igen tiszteletlenül vo- nogatta a vállát. A direktor másnap délben gálába csapta magát, felesége magára aggatott minden kéznél lévő igazi és hamis ékszert, s igy teljes parádéval indultak a vendégségre. Az ügyvéd és családja éppen ebédnél ült, mikor a direktorpár betoppant. ügy látszik, elkéstünk az ebédtől. — Dehogy, mondá a fiskális, épp a levesnél tartunk. — Nem tudtuk, hogy hány órakor van az ebéd. No de azért majd csak kapunk valamit. A derék fiskális egy kissé nagyot nézett ugyan, de azért egykettőre ott volt a teríték, s a direktorék abban a becsületes hitben, hogy hivatalos vendégek, végig ették a jóizü magyar ebéd minden fogását. Úgy a fekete kávé táján a direktor mégis szükségesnek látta a következő kérdést fölvetni: — Hát a kedves anyósa hol van ? — Az anyósom ? Jaj, direktor uram, az még a nagy kolera előtt halt meg. Az Isten nyugosztalja. A direktor egy kissé timgetett de nem merte tovább forsirozni a kérdést. Lehet, hogy rosszul hallotta onnan a pénztárból. Másnap este a fiskális ur a színházban volt s mint előadás után a sötét páholyfolyosón végigmegy, egyszerre csak hangokat hall a háta mögött: — Én se megyek többet ahoz a fiskálishoz ebédre, olyan ájnslagos a bora, hogy gyomromat most is eczetágynab képzelem. A személyt nem látta, de tisztán kivette a direktor vékony fisz- tulás hangját. Egy ideig mérgesen járt föl s alá a színházi iroda előtt, aztán betoppant s rárivallt a direktorra kemény recsegéssel; — Hallja az ur ! Én nem bánom, ha mindennap beállít hozzám hívatlanul ebédelni, de a boromat ne ócsárolja, mert ez a saját termésem. A direktor meglehetős hülyén nézett maga elé. — Én piszkoltam a borát? Én. — Persze, hogy az ur, ott a páholy-folyosóban. — Jaj, lelkem, az nem ér semmit. Tudom már, honnan fuj a szél. Az a gazember Gergely imitált bennünket össze. No várj, te gézengúz, keressük föl, puhítsuk el az oldalbordáját. Fölkerekedtek és csakugyan megtalálták egy kurtakorcsmában. Aztán szépen együtt idogáltak hajnalig. Luczián. Báli idény. Vásárolja seiyemkelme gaze, crépe de chine, csipkeruha, csipke és szalag- szükségletét a báli idényre, SZÉNASY HOFFMANN és TSA selyemáruházában Budapest, IV., Béesi-utcza 4. Elismert legjobb és legszolidabb ezég, hol az utolsó újdonságok mindig raktáron vannak. MintáK bármentve HüldetneK-