Szamos, 1903. február (35. évfolyam, 10-17. szám)
1903-02-19 / 15. szám
tások tekintetében, hogy a tételes intézkedések gyakorlati értékkel bírjanak s a j mennyire lehet könnyebbségére szolgáljanak j az állampolgárok összeségének úgy a jogosultság érvényesítésénél, mint a kötelezettség tejjesitésénél. A jelenleg érvényben levő 1381 évi LIX tczikk azon intézke- j dése, mely az illetékességről, azaz arról a helyi (területi) bíróságról szól, a mely előtt egyes ügyek perelhetők, különleges kedvezményt állított fel azon kereskedőkre nézve, kik könyvkivonat alapján pereltek. Mindig és mindenkor a kereskedő telepének (üzletének) a helye volt az irányadó, ez állapította meg ez illetékességet. Másszóval, ha egy budapesti kereskedő hitelezett 200 ko- ronaértékü árut egy sepsiszentgyörgyi vagy trencséni lakosnak, nem a trencséni illetve sepsiszentgyörgyi bíróság járt el per esetén, hanem az a budapesti bíróság, a hol a felperesnek üzlete fekszik. Úgy gondoljuk nem kell bővebben részleteznünk azon nehézségeket s aránytalan költségeket, melyet ez intézkedés ez által az adósra nézve teremtett s csak közbevetőleg említjük meg, hogy ez a helyzet szolgált első sorban is alapul arra a számtalan visszaélésre, melyekről a lapok törvényszéki rovatában a külömbőző ügynökök és ágensek viselt dolgairól és ügyleteiről olvastunk. Kétségtelen ezek szerint, hogy a kereskedő és ügyvédi testületek panaszai e!ő- sorban is fiscalis értékűek. Önmagukért, érdekből keletkeztek. A jogkereső közönség s az igazságügyi politika érdekei az irányadók. Általános elvet speczialis érdekért feladni nem politikai észszerüség s ezért nem jogosult a két társadalmi osztály panasza. Élni és megélni két különböző fogalom, az állam a polgárok összességéért és nem kizárólag az ügyvédekért és kereskedőkért van. Jékey Zsigmond m-szalkai orszgy. képviselőnek a véderő- javaslatnál tartott parlamenti beszéde.*) T. liáz! A világon egy nemzet sincs oly sajátságos helyzetben, mint a magyar nemzet. ') Jékey Zsigmond képviselő fenti magvas beszédét, mely a parlamentben is élénk hatást keltett, a megyénket közelebbről illető é. dekességénél fogva tettük közzé. Szeik. Két hadsereget tart fenn vér és nagy pénz-j áldozatokká’, és egyiket sem mondhatja magáénak. Az egyik a közös hadsereg, a másik a honvédség. A közös hadsereget felépítették a nemzeti hiszékenységen, a honvédséget a nemzeti hiúságon. Hogy a közös hadsereget megteremthes sék, kiindulási pontul vették az 1723. évi 1. és 2. törvényczikkeket. Úgy magyarázták ezen törvényczikkeket, mintha akkor Ausztria és Magyarország között, a megváltozhatlan kapcsolat létre jővén, a védelem közös és kölcsönös voltát, sőt a védelem tényezőinek állandó közösségét már akkor megállapította és törvénybe foglalta a magyar nemzet. És azok vállalkoztak a törvény ilyen magyarázatára, kik előbbi politikai működésűkkel a nemzetben azt a hiedelmet költötték fel, hogy ök az ország jogainak hü és megalkuvást nem ismerő őrei. Azok, kik az 1867-iki közjogi alapot megalkották és ez által a közts hadsereg alapját megteremtették, megelőzőleg néhány évvel még magok tiltakoztak az ellen az 1861-iki feliratban, hogy a védelem tényezőinek közössége és a hadsereg állandó közössége bármikor meg állapíttatott volna Azok, kik eddig hivatkoztak az 1741. i802, és 1847. évi törvényekre, melyek mind bebizonyítják, hogy a védelem tényezőinek közössége nem volt megállapítva, azok 1867-ben le mondtak az önálló hadsereg jogáról. Nem mertek ugyan azonnal nyíltan lépni a nemzet elé, hanem igyekeztek a nemzetet elaltatni, a nemzettel elhitetni, hogy ök még mindég a nemzet jogainak hü őrei Midőn az 1867-ik évben a 9-ik iörv.-czikk- ben 48 ezer ujonczot megajánlottak, még ez ajánlatot a magyar ezredek számára tették és világosan kimondták, hogy a megajánlást minden ebből vonható következtetés nélkül teszik. Még az 1867. évi 12-ik törv.-czikkben a | magyar hadsereg fenn van tartva, holott már akkor tudták, hogy a magyar hadsereg elnevezésének felvétele a törvénybe csak a nemzet hiszékenységének megtartására irányul. Jól számítottak, a magyar nemzet többsége hitt az akkori politikai vezetők hazafisá- gában, bízott bennük, mert politikai multjuk- j ban garancziát látott. Hitte a magyar nemzet, hogy nem történt jogfeladás, pedig azok a vezető politikusok, kik akkor a nemzetet vezették, már akkor jól tudták, hogy az önálló hasereg jogát elalkudták. Az első véderőtörvényt 1868-ban alkották, de már abban a magyar hadsereg elnevezés nem fordul elő. De hogy a nemzetet hiszékenységében még tovább megtarthassák és hogy maguk számára a nemzet bizalmát továbbra is biztosíthassák, úgy néha-néha tiltakoztak az ellen, ha a hadügyi vezetőcégek és hadsereg egységéről nyilatkoztak. így vezették a nemzetet a lejtőn lejebb- lejebb, és igy nem volt meglepő, hogy később a nemzet meghajolt a tények előtt és a közös hadsereg a törvénybe iktattatott. Nem akarom most a közös hadsereget jellemezni, mert hiszen azt már elvtársaim közül többen előttem megtették, ón csak annak kijelentésére szorítkozom, hogy fáj és százszor fáj anuak az országnak, melynek jogait, melynek törekvéseit olyan hadsereg van hivatva megvédeni, illetve előmozdítani, mint a közös hadsereg. Ez a hadsereg nyelvében, szellemében jelvényében tagadása mindennek, a mi magyar. A másik hadsereg a honvédség, a nemzeti hiúságon épült fel és azon tartjuk fenn. Emlékezzünk vissza, a nemzet mily rajongással fogadta a honvédség felállítását, rajongással fogadta, mert hitte, hogy az törvényben gyökerező jogos igényeinek kielégítése. Hogy a nemzetet a honvédség fenntartásával járó s évről-évre szaporodó kiadások elviselésére reábirhassák, eleinte úgy tüntették fel a honvédséget, mint önálló működésre hivatott védelmi tényezőt, utóbb azonban kimondották, hogy az voltaképen nem egyéb, mint a közös hadseregnek egyik kiegészítő része. Jól számítottak azok, kik a nemzeti hiúságot vették igénybe czóljaik elérésére, mert tényleg a nemzet nem riadt vissza semmi nagy áldozattól, csak hogy a honvédséget, melyet nemzeti hadseregnek nézett és tartott, fejleszthesse és megerősíthesse. Odafent, hol a nemzet sorsát intézik, örültek ennek a fejlesztésnek, sőt azt előmozdítani is igyekeztek, mert tudták, hogy ezzel kettős czélt érnek el. Elérik a czólt, hogy a közös hadsereg kiegészítő része megerősödjék, elérik azt a másik czélt, hogy az azzal járó költségeket kizárólag a magyar nemzet viselje. Szaporítani kellett a lovasságot, mert a közös hadsereg vezetői azt szükségesnek tartották, beleegyeztek, megengedték, hogy az a honvédségnél történjék meg, mert igy bár a honvédség csak kiegészítő része a közös hadseregnek, a költségek mégis egészükben és nem a kvóta arányában Magyarországra nehe zednek. Érdekes az, t. ház, hogy mennyivel több áldozatot hozott a honvédségrg egész a legutóbbi időkig Magyarország, mint Ausztria. Mennyire több terhet vállalt magára nemzeti hiúságból Magyarország azért, hogy a közös hadsereg egyik része megerősödjék, 1870-től 1896-ig Magyarország 272 millió 643 ezer forintot költött a honvédségre, ugyanezen idő alatt Ausztria csak 196 millió 166 ezer forinsereg mint ár szorította nemzeti hadseregünk zömét és törvényhozó testünk szilárdabb tagjait délnek lefelé, mig végre a világosi katasz- trópha számos hivatott véleménye szerint ma is árulás napjának keresztelt nagypénteke szerterombolta összes eszményeinket, a hazát fekete fátyollal borította be, és az ország kormányzója Kossuth azon hattyúdal kísérete | mellett hagjüa el Orsovánál határunkat: lm el- bocsájtlak éltein hajója! Hol állsz meg egykor : nem tudom. Negyvennyolcz óra alatt az egész ország, kivéve a hős Klapka által megszállott komáromi várat, ravatallá alakult át, mely előtt mig a legyőzött orosz katonaság ihlettej és elismeréssel emelte meg fövegóí, a ronda varjak csoportja, az osztrák katonaság egy része fegyvereiktől megfosztott honfitársainkat, testvéreinket üldözőbe vette. A hontalan honfiak, mint szárnj-aszegett madarak napszámosoknak, cselédeknek, drótosoknak öltözködve, egyetlen hadi érmeiket elrejtve menekültek a vadszenvedély által vezetett üldözők elöl oly területekre, hol őket a rokon elemek elrejthetik, s mert Szatmármegye harcz színhelye nem volt, a sza- badságharcz részesei igen nagyszámban vették igénybe megyénk hazafias érzelmű házi gazdáinak szívességét. Csakhamar megtelt ez Ecsedi-láp vidéke a gombás és erdőhátj vidéke a uagyidők tanúival, s hogy az összetódult mártírok rajából csak igen kevesen kerültek az üldözők karmai közzé, s hogy megyei fiatalságunk a büntetéseket elkerülve nem Boroztatott be az osztrák hadse- j regbe, s hogy végre megyénknek politikai szereplői nem szaporították csak is egyes esetekben a kufsteini és Józsefstadti börtönök lakóinak számát, az igazság érdekében ki kell jelentenünk, hogy köszönhetjük Uray Bálint, Szerdahelyi Pál és Kende Zsigmond uraknak, kik mint már a rendi korszak conservativ pártjának tekintélyei az önvédelmi harczra okot szolgáló rohamos fejlődéseket perhorreszkálták a ! kritikus idők alatt passiv viselték magokat, s a fegyverletétel és önkényes berendezés után a hatalom rendeletére a kerületi és megyei főbb hivatalokat elfogadták, de kik a magyar állameszmének éltök fogytáig hívei voltak, és hazafias érzelmeiknél fogva tőlük telhetőleg közreműködtek a menekültek személyeinek biztosítására. Állításom igazolására szolgál, hogy mig Uray Bálint (később báró) a kerületi törvényszék elnöke volt Váradon, és gyakrin leutazott gazdaságait rendezni tyukodi birtokára, több ízben meggyőződött, hogy unoka öcscsei Uray József, Uray Zsigmond, Uray Tamás a tyukodi lápon éjjel s házaiknál nappal gazdái és őrzői voltak az üldözötteknek. Az ö vezeté sök alatt mérték át többször az ecsedi lápot éppen derekában Gál Sándor tábornok, Sebesy István, Vécsey László kormánybiztosok és vér- birák és mások, kiknek arczképei fogalmilag már föl voltak akasztva és találkoztak eszme csere végett házunknál Domahidán, hol a másik karavánnak volt tanyája. Továbbá Kende Zsigmond Czégényben, fiának Kanutnab Ist- vándibau, Gusztávnak házaiknál kellemesen töltötte idejét és preferánszozott mint kir. biz- 1 tos a bujdosókkal s minden elfogatási parancs vételével tudatta fiait a további teendőkről Kende Gusztávnó, Kende Lajosnó és akkor még Luby Jánosné Domahidy Lujza juhászbojtárokkal szamárháton hordatták a meleg ételeket az istvándi, kömöröi, csekei, nagyari erdőkbe s a Túr partjára az éhes üldözöttek ellátására. Szerdahelyi Pál törvényszéki elnöknek angyali jó felesége volt a közvetítő a hatalom és üldözöttek között, ki már az önvédelmi harcz folyamán saját lovai közül fölszerelve egyet, adta lovas önkénteseink rendelkezésére, s egy vadászfegyverrel látta el gyalog önkénteseinket, (lásd a Hív. közlöny 1849. május 16. sz.) s azonkívül nagy mennyiségű tépéseket küMött rendelkezésére Domahidy Menyhért alispánnak. Uray Bálinthoz futottak Váradra megyénk honvédtisztjei, mikor Geringer által büntetésök elnyerése és besoroztatásuk végett fölrendeltettek. Uray latba vetve nagy tekintélyét salvus con- duktust eszközölt számokra, s ő maga jelent meg velők a katonai parancsnokok előtt és végleges fölmentésöket a megyébe kézbesítés végett leküldötte. És mikor mindezeket megköszönni csoportosan elmentek hozzá: igy felelt: Pozsonyban néhány év előtt a diétán kocsimat meghajgáltátok, macskazenót rendeztetek, ón sejtettem törekvéseitekből az idők következményeit, és elveim mellett megmaradtam. így boszulok, mert magyar ember vagyok s mondjátok: Mi történt volna most Szatmármegye közönségével, ha egy idegen németvagy cseh ülné helyemet? Ezen szavakat szorul szóra adom, átvéve apámtól s azoktól, kikhez intóztetett, az élők közül Nagy Dániel, Nagy Imre, Jékey Mór mint részesei a tanúsított szívességnek, ma is igazolhatják. (Folyt, köv.)
