Szamos, 1902. augusztus (34. évfolyam, 62-70. szám)
1902-08-03 / 62. szám
és faragott szentek. A másik szaporítja a holt alapokat, mintha irigyelné, hogy utána az emberek megélhessenek. így Bajor országban törvény utján kellett eltiltani a könnyelmű adományozást, mert az országnak majdnem harmadrésze holt kézre került s a parasztok közt óriási nyomor van némely vidéken, hol az apák oda adták mindenüket a lelkűk üdvösségéért. Majd a jelenlegi ultramontán többség ismét szabad folyást enged ez iránynak s megjön a kor, midőn egész Bajorország papi kézre kerül. A jótékonyságnak rendszere van, melyet ismerni kell. A kinek műveltsége, Ízlése nincsen, az legokosabban teszi, ha másra hagyja a rendelkezést. Vagyon, mely oktalan módon adományoztatik, akár eltékozol- tatott voina. De van a jótékonyságnak még más szempontból is nemzetgazdasági fontossága. Bizonyos, hogy a vagyonegyenlő- ség utópiája sohasem fog valósulni, de azért nem tölthetnek el senkit megelégedéssel az egyenlőség visszásságai és végletességei. Hogy egyik oly roppant vagyon fölött rendelkezik, melyet nemzetgazdaságilag kifejteni sem tehetsége, sem ereje nincsen, mig százan és ezren épen a vagyon teljes hiánya miatt vesznek el a tehetségüknek, a munkásságuknak meg nem felelő téren; ez nemcsak társadalmilag, hanem közgazdaságilag is oly anomália, mely fölött még sokáig fogják Certine óta törni a fejüket. A jótékonyság egyedüli helyes módja az, mely az egyenlőség visszásságainak, a társadalmilag és nemzetgazdaságilag egyaránt kárhozatos végleteknek kiegyenlítésére törekszik. Hamis czégér alatt, Ujsógkasábokat, könyveket Írnak, szónoklatokat tartanak a hazai ipar támogatásáról, — mi több: még vásárolnak is hazai iparczik- keket. Kezdi az üdvös mozgalom gyümölcsét teremni. Mindinkább erősebben kidomborodik az igyekezet, hogy lehetőleg önállósítsuk iparunkat, azaz a külföld, leginkább pedig Ausztria gyámsága alól kivonjuk. Mert csak ez lehet védőeszközünk igazságtalan és indokolatlan követelések ellen, melyekkel szemben önálló közgazdaság nélkül tehetetlenek maradunk. Nyers terményekben gazdag országunk rá volt utalva a külföld segítségére, hogy a föld adományait értékesíthessük, nagyreszten az ő ipara utján. Alig volt iparunk, mely a külföld közreműködése nélkül boldogulhatott volna. A malom ipar alig néhány évtizedes, mégis ez idő szerint első önálló iparágunkat képezi. Noha évtizedeken át serényen dolgoztunk iparunk fejlesztésén, mégis csak relativ fejlődéséről lehet beszólni, amennyiben gyors léptekkel haladt ugyan előre és sok iparágunk ma már oly tökéletes, mint a külföldiek, egyik-másik még fölül is múlja azokat, — ám összesé- góben tekintve a hazai ipart, tapasztaljuk, hogy nagy utat kell még megtenni, mig a külföldet utoléri. Tehát bizony rászorul a támogatásra. Min denki belátta, hogy iparunk felvirágozásában egész nemzetünk gazdasági ereje rejlik. Azért a szónál tovább is mentünk, a tettek mezejére ! vittük az ügyet. A közönség keresi a magyar gyártmányokat és kézimunkákat, az iparosok és kereskedők megadják, — adják szívesen, mert ha „kettőn áll is a vásár“, az eladó rendesen az, aki szívesebben áll rá. Amikor tehát a közönségnek már megmu- j tatták az egjmdűli helyes utat., alapos lehet aj remény, hogy azon haladni is fog. Iparosaink ! általában erősen buzgólkodnak, hogy a közön- j séget egymásután meghódítsák és állandó vevőül megtartsák. Általában, mondjuk, mert egyesek közönbös maradisága következtében, melyhez még a rósz visszonyokból eredő pesszi- misztikus felfogás is csatlakozik, nem igen ipar | kodnak a haladó ipar követelményeinek meg-' felelni, hanem hódolnak a régi közmondásnak, hogy „maradj a kaptafánál!“ Mások meg épen illuzoriussá teszik azt a dicséretes törekvést, hogy a hazai ipart támogatni lehessen. Ezekről akarunk különösen beszélni, mert ezek a sokat szellőztetett tisztességtelen versenynek legveszélyesebb követői. Említettük már, hogy iparunk sok irányban még rászorul a fejlesztésre. Vannak czik- kek, melyeket hazánkban még egyáltalán nem gyártanak, (de még mennyi!) vagy pedig melyeknek minősége a külföldiekkel szemben, gyengébb. Amikor tehát a hazai ipart akarja támogatni a közönség, e mozgalom keretébe igazság szerint nem szabad belevonni oly czikke- ket, melyeket nálunk elő nem állítanak. Természetesen helytelenség volna kívánni, hogy a közönség ne vásároljon oly külföldi czikkeket, melyekre szüksége van és melyeket Magyarországon nem készítenek. A tisztességes kereskedő vagy iparos azonban nem fog késni annak bevallásával, hogy egyik-másik czikket a — Nem, mondtam már, hogy nem megyek hozzá, ha még egyszer oly gazdag, előkelő és, és . . . nekem ö nem kell. — Hát mi az ördögöt akarsz, te makacs leány ? — Ha tudni akarja, édes anyám — feleli a könyezö leány — nekem csak Richárd kell és senki más. — Melyik Richárd ? — Az ispán fia! — szól írónké bátortalanul. — Az ispán fia ?! . . . Te szerencsétlen! Istenem, tehát ez a jelölted és ezért nem óhajtod Rák Imrét ? írónké eme tiltakozása daczára sem adta fel a reményt, hogy leánya a Rák családba juthasson, kiben jelenleg a Turi-fóle óriási birtok tulajdonosát tisztelték. — Úgy! Tehát már választottunk és még pedig — szól nyomatékos hangon a haragtól reszkető anya — az ispán fiát, Richárdot . . . Az lesz fiacskám, a mit ón akarok . . . Nagyon tévedsz, édesem, ha azt hiszed, hogy daczosko- dásoddal bármikóp is változtatsz, mert nagyon jól tudod, hogy a két évi termés mennyire tönkre tett bennünket és nekünk okvetlen szükségünk van egy olyan vőre . . . Köszönd meg, te kis okialan, hogy kedvez a szerencséd ilyen mértékben ... és hogy Isten oly jóságos irántad . . . — De anyám! — Ne bosszants és légy engedelmes, mert annyit csak beláthatsz, bohó gondolkodásod daczára is, hogy javadat akarom és boldognak kívánlak látni. Ha a gazdagságra azt mondják, hogy szép, akkor én azt mondom, hogy a szép- j ség gazdagság, mert ez maga a megtestesült boldogság. — Jó, legyen hát az édes akaratja! — szól Irénke, végre is belátva minden ellenkezés hiábavalóságát és anyjának megmásíthatatlan szándékát — de anyám, hisz a hadkötelezet- ségnek sem tett eleget. — Az nem baj. Várhatsz egy évig utána, mint önkéntes fogja leszolgálni azt az egy évet és aztán te vagy a világ legboldogabb asszonya, édes leányom. — Jó, tűrni fogom, pedig nem bízok benne, úri szeszély, nem pedig higgadtan megfontolt komoly szándék . . . — Ne beszélj már bolond előérzeteidröl, ö szeret és te is szeretni fogod. Ezt az Isten is igy rendelte és igy is lesz . . . Hisz valósággal rajong érted, csak légy barátságosabb hozzá, meglásd, még jobban beléd bolondul, ha látja majd, hogy viszont szerettetik. * * * — Még mindig nem jött el, pedig már hat óra is elmúlt; máskor ötkor már itt szokott lenni. Mi lehet az oka, hogy a kitűzött időben sem tegnap, sem ma nem jelent meg. — Tehát nem szeret már? — tűnődik Sas Richard — és engedett végre a sok rábeszélésnek s nőül megy ahhoz a horihorgas "«irke- fogóhoz, mert van egy pár száz ezer Kijutja? — Ez tehát az örökké tartó szerelem ?... — Jó Ég! tehát eddig tartott az „Örökké !“ — Jó ! ón sem várok többé itt reá. Megakarta velem értetni azt, a mit most már értek, hogy szakítsunk . . . külföldről kénytelen hozatni. Ám van olyan kereskedő és iparos, aki a dicséretes mozgalmat felhasználva, külföldi gyártmányt magyar gyanánt ad el és a közönség csakugyan ilyen gyanánt vásárolja is. Ez az eljárás a legnagyobb megrovást érdemli meg. Nemcsak, hogy tisztességtelen verseny, mert a tisztességes kereskedő nem adhatja el igazán magyar gyártmányát, melj' lehet, hogy tökéletesség tekintetében még nem érte el külföldöt, hanem azért is, mert visszaél a közönség hazaszeretetével és ezáltal a nagy- nehezen megindított és kerékvágásba vitt mozgalomnak is árt. Elveszi a közönségtől a bizal- ! mat, melyre iparunk annnyira rá van utalva. Ha a hatóságok a tisztességtelen verseny e módjára több figyelmet fordítanának, bizonyára hasznosabb működést fejtenek ki, mintha ártatlan hirdetésekért büntetik meg a kereskedőket. Mertha szándékunk a hazai ipart támogatni, első sorban arra nézve kívánunk bizonyságot, hogy csakugyan magyar készítményt kapunk. HÍRROVAT. * A városi gazdasági szakbizottság f. é. augusztus hó 1-én ülést tartott, a melyen tárgyalás alá vette a kapitányi hivatalnak a rendőr legénység szaporítása tárgyában beadott előterjesztését. A gazd. szakbizottság, tekintettel arra, hogy, a szervezési szabályrendelet értelmében minden uj szervezése iránt a t. ügyész jogi véleménye kikérendő s e részben a t. ügyész meghallgatva uem lett s tekintettel arra, hogy költség szaporításról van szó, a kapitányi előterjesztést a t. ügyésznek azon meghagyással véleményezte kiadatni, hogy arra vonatkozó javaslatát a költség- vetés tárgyalásáig a közgyűléshez terjessze be. * A szatmárvármegyei lovaregyletnek | azon kérelmét, hogy a lóverseny czéljaira eddig is megszavazott 800 koronát a város ez évre is adja meg; a gazdasági szakbizottság a közgyűléshez azon véleménynyel terjesztette be, hogy miután a kért összeg a f. é. költségvetésben felvéve van, az a f. évre adassék meg. * A németiev. ref. egyh.tanácsiiak az ártéri költségnek a városi pénztárból leendő utalása I tárgyában beadott kérelmére a szakbizottság kijelentette, hogy azt sem méltányosnak, sem jogosnak nem tartja, mert a kérdéses földbirtokok, bár a város által adományoztattak, a város nevén nem állanak és az ármentesitésből származó előnyökben közvetlenül maguk a haszonélvezők részesülnek. Ennélfogva a kérelmet teljesíthetőnek nem véleményezte és erről az összes egyházakat értesitendőnek tartja. — Alázszolgája, tisztelt fák, füvek ! Szer- vúsztuk jáczintok, rozmaringok, én is meg fogom nyugtatni sajgó szivemet. Feledni fogom | öt. Kiirtom képét szivemből, a mely annyira j befészkelódött. Legyen boldog választottjával. Mialatt szemeire tóduló könyeit zsebkendőjével | szárította fel, hogy bánatát a látszattól is meg- j óvja . . . Még egyszer visszatekintett a kitü- | zött találkára, a hol oly sok boldog órákat töltött el s a melyet im kamatostól lefizetett. II. Nem múlt egyetlen nap sem, hogy Rák Imre meg ne látogatta volna özv. Ferenczinét. Vidámabban távozott, mert a kis írónké is, hogy, hogy nem, barátságosabb lett egyszerre. Napról-napra a barátság már annyira fejlődött, hogy ha például eljött délután, késő estig maradt. Mindig rajta csüggtek, de ez nem a remélt előmenetelt eredményezte, hanem, mint a hogy mindent megún az ember, úgy Rák Imrének is kezdett unalmassá válni e tultzott szeretetreméltóság. Elérkezett végre az idő, hogy mint önkéntes leszolgálja az egy évet. Ha majd túl leszek az önkóntesi éven, úgymond, megkérem kedves leánya kezét. Ennek az örömére leánya kelengjmjóre költötte pár száz forintját. Persze, hogy méltóvá kell tennem hozzá, szokta volt mondani özv. Ferenczinó, ha a ruhaszámlákat neki benyújtották s annak kifizetése nehezére esett. A búcsú órája is elérkezett, hogy a városba utazzék és az uniformist magára öltse. Az ígéretek csak úgy özönlöttek belőle :
