Szamos, 1902. február (34. évfolyam, 10-17. szám)
1902-02-20 / 15. szám
SZAMOS. Vegyes tartalmú lap. — Megjelenik vasárnap és csütörtökön. A SZATMÁRMEGYEI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. Előfizetési ár: Bgész évre 8 kor. — Félévre 4 kor. — Negyedévre 2 kor Egyes szám ára 20 fillér. Kérelem a nagy közönséghez, Alkotni nagyot, maradandót, vállvetve, egyesitett erővel lehet. Fényesen bizonyítja ez igazságot épen hazánkban számtalan alkotás, melyeket létrehozott a társadalom a maga egyesitett szellemi és anyagi erejével és tentart állandó támogatásával. Hazánk nagyobb városaiban valódi eleven erejű szellemi góczpontokar képeznek a nagy közönség által létesített és fentartott irodalmi körök, muzeum-egyesületek. A fővárosban fennálló nagy irodalmi körök mellett nem is hivatkozunk többre, mint a „Kolozsvári Erdélyi Muzeum-egyletre,“ a „Kassai Kazinczy Körre,“ a „Debreczeni Csokonay Körre,“ a „Nagyváradi Szigligeti Körre“ stb. Mindezeket megteremtette, életrehozta és élteti a nagy közönség áldozatkészsége, hathatós anyagi és szellemi támogatása. Szatmáron is megalakult már tizenkét évvel ezelőtt a „Szatmári Kölesey-Kör“ j abból a czélból, hogy teremtsen Szatmárnémeti sz. kir. városában szellemi góczpon- tot, ápolja a magyar nemzeti irodalmat, tudományt és művészetet; fejleszsze a szép iránti érzéket, közreműködjék társadalmi utón is a város és vármegye közügyeinek, közérdekeinek előmozdításán. Czéljáu! tűzte ki azt is, hogy létesít e városban egy közkönyvtárt és egy múzeumot; egy közkönyvtárt azért, hogy a közművelődésnek legyen itt e városban egy olyan bőséges és biztos forrása, melyből minden tanulni, művelődni, SZERKESZTŐSÉG és KIADÓHIVATAL: HIRDETÉSEK: Rákóczy-utcza 9. sz. Készpénzfizetés mellett a legjutányosabb árban közöltéinek Mindennemű dijak Szatmaron, a lap kiadóhivatalában fizetendők. Nyilttér sora 20 fillér. ismeretet szerezni vágyó közvetlenül meríthesse ismereteit, tudását bővíthesse és bármely irányú irodalmi munkásságában biztos támaszul, kutforrásul bárkinek készenlétben álljon. Létesíteni akar egy városi múzeumot azért, hogy legyen e város és vidéke közönségének alkalma nézni és látni olyan tárgyakat, melyek édes hazánk nagyságát, a tudományokban és művészetekben előhala- dását hirdetik s melyek a szemlélő elé tárják hazánk történeti gazdag múltját és gazdagságát mindazon tárgyakban, melyek történeti, irodalmi- és művelődés történeti, archeológiái, természetrajzi stb szempontokból értékesek és tanulságosak. Létesíteni akar tehát a Kölcsey-Kör e városban nemzeti vonatkozású tárgyakból egy olyan gazdag gyűjteményt, mely a szemlélőben — ha magyar — éleszsze és ébren tartsa a hazafiui szeretet magasztos érzését; ha pedig nem magyar,'' gerjeszszen benne tiszteletet és nemes vonzalmat minden iránt, a mi magyar; fejleszsze végül mindenkiben a szép iránti érzékét. Létesíteni akar egy „Kölcsey-szobát,“ melyben a lehetőség szerint összegyűjti a nagy Kölcsey Ferenczre vonatkozó emléktárgyakat. A kitűzött czél szép, hazafias. Annak megvalósítása tagadhatlanul közérdek, mert hazánk e részében egy városban sincs ilynemű gyűjtemény, mely csupán csak a nagy közönségnek közművelődési érdekeit kívánja szolgálni. A Kölcsey-Körnek azonban ezen magasztos eszméje megvalósítására első sorban anyagi erőre van szüksége, melyet — épen mert a közönség közművelődési érdekeit kívánja szolgálni, — kitől remélhetne inkább, mint a város és vidéke müveit közönségétől. Szatmár városának és vidékének nagy közönsége nem nézheti érdektelenül a Kölcsey-Körnek eme buzgó törekvését. Lehetetlen, hogy a közművelődésnek eme kiváló tényezőjét, a Szatmár városi múzeumot közszükségletnek ne tartaná, s ennek létesítésétől hathatós támogatását megvonná. A támogatás mérve pedig sokkal csekélyebb, hogysem erőt meghaladó anyagi áldozatot vonna maga után. Mert, ha a müveit közönség nagy része a kör tagjai sorába áll, — a mi évenként csak két korona áldozatot jelent; vagy ha önkéntes adományban nyújtja támogatását; avagy ha a birtokába levő oly tárgyakat, melyek a kitűzött czél megvalósításában a kört elősegítik, a körnek adományozzák, a mely tárgyak egy gyűjteménybe foglalva igazi nemzeti kincset alkotnak : akkor a nagy közönség megadja a módot és alkalmat a Kölcsey-Körnek, hogy kitűzött czél- ját a közjó érdekében minél előbb és minél gyorsabban megvalósítsa. A történelem lapjai fényesen igazolják, hogy a müveit társadalmak közszükségleteiket mindenkor és minden időben a maguk Ósdi szállá uj terem. Irta és az „Izraelita Filléregylet“ tánczestélyén felolvasta : Radó Bertalan. Igen tisztéit hölgyeim és uraim! „Ósdi szállá, uj terem“ czimet adtam ennek a szerény, jelentéktelen felolvasásomnak abból az alkalomból, hogy a filléregylet s népkonyha egyesült vigalmi bizottsága e teremben utolsó estélyt rendez, mielőtt a nemes város áldozatkészségéből felemelt és immár a befejezéshez közel álló modern, fényes, uj termeit venné igénybe. Egy igen régi példabeszéd azt mondja, hogy „az elbúcsúzandó felől vagy jót, vagy semmit,“ — azonban egy szintén régi, de még sem annyira elavult szálló ige pedig azt tartja, hogy a búcsúztató, vagy mondjuk ez alkalommal felolvasás, akkor jó, ha rövid. Nem ígérhetem ugyan, hogy midőn ezen ósdi száliának elbúcsúztatását tűztem ki magam elé czélul, hogy ugyanakkor mindig csak jót fogok mondani, hanem egy titkot — azt hiszem őszinte örömükre — mégis elárulok; még pedig azt, hogy a kezemben levő kéziratnak alsó lapjai nincsenek beírva és Önök észre sem fogják venni, mikor ennek az én — különben érdekesnek ígérkező — felolvasásomnak, egyszerre csak vége szakad. Hallgassanak meg hát türelemmel, ha lehetséges csendben, mert hogy mennyire rövid leszek, semmi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy ime I felolvasásomnak bekezdő részén már szerencsésen | túlestem. Búcsúztassuk el hát az ósdi szállát, vonuljunk még egyszer végig annak rideg, hideg, füstös, komor, sötét termein. Intsünk oda egy-egy Isten hozzádot ismerős, specziális alakjainak, érdekes, múzeumba való tárgyainak. Pillantsunk be még egyszer eltörött, kártalanított. és berózsafüzérezett, fakó tükreibe. Tekintsünk fel ezekre a kijuggatott, de bedrapériázott magas falakra, — arra a kellemes, kényelmes, kedves karzatra, a melyek között és a melyek alatt évtizedeken át tartottuk meg fényesnek és legfényesebbnek jelzett báljainkat, és a melyeket már úgy megszoktunk, hogy szinte fájdalmat kelt a búcsú szó. Ég veled, te bájos „kapualja,“ a hol szemben találkoztak egymással a bérkocsik ; ég veled, te fényes lépcsőház, a hol az előző bál minden maradványa oly nyugodtan várta be a másiknak összes lomjait. — a hol az utcza népe sorfalat állott és bámultak reánk a beállott est rémes lovagjai. Miként búcsúzzam el tőled előcsarnoknak csúfolt, sötét folyosó?, lépcső-terem, összekötő sikátor vagy minek nevezzelek, ezen épületnek egy örökbecsű alkatrésze te, a hol bádogkályha S mellett didergett a mindig álmos ruhatárnok, s a hol kétszer érte a meleg a nyájas bálozót és ugyanannyiszor a szél hideg fuvalina. No, de beléptünk végre a pénztár szobával egyesitett szivarozó, váró, étkező, s egyszersmind a pihenő tiszta légkörébe, a hol egymás hátán állanak a csinos rendezők, — ezek a mindig egyetértő, békés természetű, kedves fiatal emberek, hogy magasztos hivatásuknak példás lelkesedéssel és kitartással feleljenek meg. Bejutva ám a nagyterembe, örömmel mondhatjuk el a peleskei nótáriussal, hogy: „elfeledünk minden bajt,“ — az igaz, hogy meleg nincsen, no, de a pár órával ezelőtt bekent padlónak, a mellékszobából beáradó hivatásos és jellegzetes szagnak egy oly vegyüléke kábítja el a bálozót, hogy észre sem veszi, mikor kap zsábát az oldala, azokon az ablakokon át, a melyek. szívesen bocsátanak ki a tiszta levegőt, ha ilyen egyátalán volna a teremben. De sok tánezosnak adott már thémát ez a kellemetes, megszokott hidegség — a mikor tán- ezosnőjét szótlanul vezette be a díszes terembe — s hányszor hallottuk elmondani annak, a rendezőség által hozatott egy öl fának elpárolgásáról keringő mondáját s annak a kérdésnek megvitatását, hogy miként lehetne egy oly kályhával befűteni ezt a nagytermet, a melynek melege egy rendes szobának sem elég. No, de élj boldogul továbbra is, te kedves,
