Szamos, 1902. február (34. évfolyam, 10-17. szám)

1902-02-16 / 14. szám

középfokú leányiskolának is megadja az államsegélyt, elsők leszünk, kik azt igénybe venni törekedni lógunk. De hogy addig is a tandijat leszállítsuk, a tanerők fizetését feljebb emeljük, azt nem tehetjük. Különben a szegénysorsu és jó igyekezetü növendékek intézetünkben tandíjmentességet élveznek, vagy féltandijat űzetnek

Ennyit a részletekről, melyeket czikk- iró szellőztetni nem akart. A részletekben nincs semmi, a minek szellőztetése iskolánknak ártana. Szegénységünket soha nem tagadtuk, sőt magunk hangoztattuk, és minden fogyatékos anyagi erőnk mellett is évenként előbbre haladunk! Intézetünk belélete, anyagi viszonyai nincsenek elrejtve a nagy közönség elől. Minden érdeklődő előtt tárva van intézetünk kapuja, kiki saját szemeivel győződhetik meg, hogy iskolánk, mint felsőbb leányiskola, hivatásának színvonalán áll, s rendeltetésének megfelel és sem falait a földrengés, sem alapját a kívülről jövő támadások meg nem rendítették.

Az államosítás kérdéséről még röviden. Czikkiró per analogiam a ref. főgimnáziu mot hozza föl példaképen, azt mondván: „Midőn a helybeli ref. főgimnázium az államsegély ügyével bajlódott, ott is fel-fel- ütötte fejét a vaskalaposság, de hála a társadalom és a vezetőség többsége józan (elfogásának, bénitólag nem hathatott, mert minél általánosabbá lön a tudat, hogy'' ha az egyház a mindenben nagyot haladt idők kívánalmainak megfelelően, ez iskolát fen- tartani és fejleszteni nem tudja, kérje, illetve vegye igénybe az államsegélyt.“ És alább azt mondja: „Ez fog történni a szóban forgó leányiskolával is.“

Bocsánat, nekem úgy tetszik, hogy czikkiró consequentiájában némi döczczenés van Ő azt állította föl princzipiumnak, hogy a felsőbb leányiskolát adjuk át az államnak, most pedig a főgimnázium államsegélyéről szól. Ez egészen más dolog. A főgimnáziumot nern adtuk át az államnak, csak az államsegélyt vettük igénybe. Ebből tehát nem következik, hogy felső leányiskolánkat pedig adjuk át. Mint fentebb mondám, mihelyt alkalom nyílik, mi leszünk az elsők az államsegélykérök között, minden vaskalapos- ságunk mellett is. De valamint nem adtuk át a főgimnáziumot, nem adtuk át elemi iskoláinkat — mert mint előbbi czikkemben

mondám, az ev. ref egyház az iskola fen- tartás jogáról nem mondott le, — úgy nem fogjuk átadni a felsőbb leányiskolát sem. Ez a consequentia.

Egyébiránt az intézet államosítása, még ha a fentaríó két egyház bele menne is egy ilyen kérdésbe, tudjuk, hogy a felsőbb egyházhatóságok utján történhetnék meg. Nálunk minden egyháztagnak joga van ez iránt fölszólalni, minden presbyternek az egyházi tanácsban szóvá tenni. Kisértse meg czikkiró vagy bárki a felsőbb leányiskola államosítását a fokozatos egyházi fórumokon keresztül vinni, ám meg fogja látni, hogy a „vaskalaposság“ nálunk nem egyéb, mint törhetlen hűség egyházunkhoz, iskoláinkhoz, melyet gúnyolni, kicsufolni lehet ugyan, de a magyar prot. egyház csakis ennek köszönheti, hogy ma is él és élni fog a csúfolok j javára.

Egyet biztosan tudok és ez az, hogy i a tiszántúli egyházkerület feltétlenül visszautasítaná az intézet államosilása iránti mozgalmat. Az a kérőiét, mely elég magas fórum arra, hogy annak intentióját minden | prot. ember tiszteletben tartsa, az a kerület, mely intézetünknek egyszersmindenkorra 20 ezer koronát és évenként két ezer ko-j rónát ad segélyül, azt hiszem, jogot szer- j zett magának már ezzel is ahhoz, hogy az intézet sorsát intézze továbbra is. Ilyen joggal sem én, sem czikkiró az intézet irányában nem rendelkezünk.

Az intézet fejlesztése érdekében most kezdi meg működését a Lorántffy Zsuzsánna egyesület. Czikkiró a naivitás netovábbjának tartja azt hinni, hogy annak támogatására számíthatna az intézet. S ez állítását indokolja az egyesületek pangásával. Tudomásul vesszük, hogy vannak közöttünk, kik az egyesület működése elé már a kezdet kezdetén akadályokat gördítenek. Azonban én más nézetben vágyók. Az a magasztos protestáns elv, mely egyházaink s iskolánkban megdicsöitette magát a múltban, meg fogja dicsőíteni a jövőben is. Ez az én hitem, a melyet erősbit a napról-napra megnyilatkozó prot. áldozatkészség. A jövő majd megmutatja, kinek lesz igaza. Hanem, hogy melyikünk végez hasznosabb munkát az intézet érdekében, a czikkiró „félreismerheted; len jóakarata“-é, vagy én a vaskalaposság- nak titulált egyszerű napszámosa iskolaügyünknek — azt majd elbírálja az ahhoz értő nagy közönség

Még csak egyet: Azt mondja czikkiró: „okosabb dolog volna nem az állami iskoláktól félni, hanem a cura pastoralisra gondot fordítani . . .“ Megvallom, ezt a czélza- tos gyanúsítást nem értem, ha ez nekem szól. Mert én sem az állami iskolától nem félek, sem a papi gond mi módoni teljesítésére czikkirótól utasítást el nem fogadhatok. Letett esküm, felsőbb hatóságaim, törvényeink, törvényes szabályaink adják nekem meg a zsinórmértéket hivatalos kötelességeim mi módoni teljesítésére.

Erről most csak ennyit.

Befejezésül, és ez ügyben a további vitát részemről bezárva, arra kérem czikk- irót, hogy ha csakugyan az általa hangoztatott jóakarat vezérli intézetünk érdekében, hát tegye meg az intézet jövő sorsát illetőleg indítványait az igazgatótanács előtt, a fentartó testületben, az egyházi hatóságok fórumain köszönetté fogadunk minden javaslatot, melv az intézet javát akarja munkálni.

Biki Károly

esperes,

az iatézer ig. tanácsosa.

Á párbaj-biróság eszméje.

Az utóbbi időben az éles kardok csat'o- gása, a pisztolyok durrogása hallatszik a szélrózsa mindem irányából. Élet-halálra verekszenek. Miért? Legtöbbször semmiért. Szükség van e ennyi pároajra? Nincs. Épen ezért mozdult, meg a társadalom miként a f'ergeteg, mely vészes fellegeivel, czikázó villámaival tör, zúz, rombol.

Sajnos, a legutóbbi időben az okot keresik, hogy verekedjenek. Ez helytelen, sőt alávaló, tisztességtelen eljárás. A párbaj csakis a becsület megvédője lehet. Tompuljon el a szenvedély hangja ott, a hol egyesek becsületét érintjük.

A párbajbiróság eszméje, melyet a „Sz. és Vidéke“ utóbbi számában megpendített, van hivatva a párbajt arra a magaslatra emelni, a mely magaslat a becsület megvédése. A párbaj- biróság hivatása, hogy a nevetséges párbajoknak véget vessen. Nem tisztességesebb-e a komikus, gyerekes átférek helyett az igazán lova- gias békés megoldás? A lovagias emberhez nem illő e szédelgés. Már pedig az ilyen párbaj szédelgés számba megy. Vagy van ok a vereke- kedósre, s akkor tényleg a becsület megvédője legyen a párbaj ; ha pedig nincs ok reá, akkor

még nem, mig az isteni Alicot nem bírom teljesen, mig enyém nem lesz végleg. Azután .... azután tudom is én, hogy mi is lesz?

A szánkó megállóit, a tompa moraj elnémult, Az utasok egy erdő szélén állottak meg.

— Mi az? Talán valami baj van? Kérdi Alice.

— Nem szerelmem, hanem itthon volnánk.

— Hogyan? Nem értem.

— No igen itt lakom pár lépésnyire.-— Henrik! Hisz te azt mondád, hogy mégsem állunk a legközelebbi vasúti állomásig s onnan utazunk Francziaországba ?!

— Igen, igen de előbb betérünk lakásomba, eäy kissé megpihenünk s aztán tovább utazunk.

— Egy lépést sem teszek — szólt határozottan Alice. —Megvallom, Henrik, hogy egy kissé furcsának találom Ízlésedet, hogy te erdőben lakói, ezt most tudtam meg.

— No jól van hát édes Alice, legyen úgy, a hogy te akarod, utazzunk tovább. De lásd édes gyermekem — folytatá Henrik, miután a szánkó újra megindult — úgy vágytam már szerelmed s csókjaid után. Epedve lestem a pillanatot, hogy magamhoz ölelhesselek s végre-valahára boldogan enyémnek, egyedül enyémnek mondhassalak. Engedd hát, szerelmem, Aliceom, hogy a bennem égő szerelmi tüzet oltsam el némileg angyali ajkad egyetlen csókjával.

— Nem bánom, csókolj hát meg, te rósz fiú.

Henrik őrülten ragadá magához a szép leányt s ajkára forró csókot nyomott, de ugyanekkor Henrik egy kis csomagot vett elő kabátja zsebéből s azt egy pillanat alatt észrevétlenül a szép Alice orra előtt tartotta. Pár perez múlva Alice elaludt. Henrik intett a kocsisnak és a szánkó villámgyorsan megfordulva újra ott termett, a hol előbb megállott. A kocsis utasítást nem várva gyorsan leugrott helyérél és Henrikkel együtt lekapták a szánkóról a drága terhet és haladtak vele az erdő sűrűjébe. Pár száz lépésnyi ut után egy hatalmas nagy és vastag odvas fatörzshöz értek. Henrik megfujt egy sípot s nyomban megnyílt egy titkos ajtó, melyet egy álarezos férfi nyitott. Henrik egy pár jellel értette meg a kocsissal, hogy jelenléte már felesleges, mire a néma kocsis gyorsan távozott ; a titkos ajtó, miután Henrik az álarczossal Aliceot beczipeite, újra becsukódott. Alice egy óra múlva felébredt. Ragyogó, csilogó fényes teremben találta magát. Egy finom behuzatu kereveten feküdt. Szemei, mikor felébredt, majd elvesztették látó képességüket a vakító világosság, csillogó, aranyos tárgyak, fényes berendezés láttára, melyekkel ö körül volt véve. Henrik mellette ült s nézte folyton s bámulta eszményi szépségét.

— Hol vagyok — kérdé Alice ? — Mily szép terem s mily mámoros a levegő itt.

— Itt vagy angyal a paradicsomba, a honnan nem mégy ki többé.

Erre szép melankolikus, bus zene hallatszott a szomszéd teremből. Majd női kar éneke hallatszott

és szegény Alice azt gondolta, hogy talán halott és a menyországban van Forgott vele a világ. Henrik megfogta s ama terem felé kísérte a honnan a zene és ének halatszott. melybe már férfi hangok is vegyültek. Henrik kinyitott egy ajtót. Vakító viliágosság s szép terem állt előttök. A terem közepén nagy asztal, megrakva minden jóval és körülette fiatal nők és férfiak ültek, álltak. Egy része a társaságnak mámoros jókedvvel élvezték a pillanat örömeit, más része már pihent; a nők sírtak, nevettek, majd énekeltek s újra — sírtak. Alice a látványra eltántorodott, lába mintha gyökeret vert volna. Visszaakart fordulni, de már későn, mert két vasmarok megfogta es egy pillanat alatt ott volt a többi közt — megsemmisülve.

. . S újra szól a zene, a mámortól

füledt a barlang levegője, a hamis szerelem istennője mosolygó arczczal hozza a koszorút de későn, Alice apja mindent kikutatott és a hatóság embereivel egy szép napon ott termett az odvas nagyfa tövében s miután sok akna-munka után már-már berontottak a bünbarlangba, az álarezos beront a terembe s csak annyit szól:

— Isten legyen nekünk irgalmas.

Mire az egyik „katona“ talán épp Henrik, a terem egyik falában elhelyezett gombot megnyomja, egy hatalmas s levegőt megrázkódtató robaj, utána csendes moraj és a becsületrablók nagy tanyája a levegőbe repült.