Szamos, 1902. február (34. évfolyam, 10-17. szám)
1902-02-09 / 12. szám
Vegyes tartalmú lap. — Megjelenik vasárnap és csütörtökön. A SZATMÁRMEGYEI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. Előfizetési ár: SZERKESZTŐSÉG és KIADÓHIVATAL: HIRDETÉSEK: Egész évre 8 kor. — Félévre 4 kor. — Negyedévre 2 kor Rákóczy-utcza 9. sz. Készpénzfizetés mellett a legjutányosabb árban közöltetnek Egyes szám éra 20 fillér. Mindennemű dijak Szatmaron, a lap kiadóhivatalában fizetendők. Nyilttér sora 20 fillér. Felsőbb leányiskolánk érdekében. Egyik helyi lapunk utóbbi számában egy czikk jelent meg a „Helybeli ev. ref. felső leányiskola sorsa“ czim alatt. E czikk- ben, — bizonyára téves informácziók alapján — az állittatik, hogy „ezt az intézetet azokon az ingatag alapokon, vagy jobban mondva alap nélkül, a tanítás eredményes végczélját tekintve, a jövőben fentartani nem lehet . . „hogy egy magasabb iskolai intézményt csupa felekezeti féltékenységből bizonytalan, roskatag alapokon, úgyszólván egyik naptól a másikra tengetve tartsuk fen, ezt semmi szempontból nem lehet helyeselni.“ E czikkre helyreigazító észrevételeimet ugyanazon lap szerkesztőségéhez közlés végett azonnal beküldöttem és semmi kétségem az iránt, hogy a szerkesztőség közleményemnek helyet enged lapjában. Mindazonáltal helyén valónak találom ez alkalmat fölhasználni, hogy a viszonyokkal nem ismerős közönséget, különösen a könnyen megtéveszthető vidéki taníttató szüléket itt is megnyugtassam intézetünk sorsa felől, mely nem áll épen olyan ingatag, roskatag alapokon, mint azt egyik helyi lapunk czikk- irója állítja. Felsőbb leányiskolánk az utóbbi időben sajátságos magatartással találkozik a sajtó részéről, minden igaz ok nélkül Már a múltkor a vidéki szülék elrémülve tudakozódtak az intézet igazgatójától, hogy igaz-é hogy a íöldrengés megrepesztette az iskola falait.. . . ? Mi nem tudtuk, hogy moso- lyogjunk-é vagy bosszankodjunk e hírlapi kacsa fölött. Én magam az nap, ugyanazon órában, mikor a városban földrengést éreztek, az intézet egyik termében tanórát tartottam, de sem én, sem a növendékek legkisebb ingást sem ereztünk s hogy mit akart ez álhirrel az illető tudósitó elérni, azt csak sejtjük. Most ismét egy újabb földrengésről ad hirt egyik helyi lapunk most már az intézet alapját, fundamentumát akarva megrendíteni. Hát ez is olyan irányzatos támadás, mint volt az a másik. E támadás ellen az intézet nem szorult az én védelmemre, mert hiszen itt mindenki tudja, hogy felsőbb leányiskolánk derekasan megfelel a maga lei- adatának. Mi, a kik az intézet ügyeit vezetjük, annak minden dolgaival ismerősök vagyunk, nyugodtan állíthatjuk, hogy „a tanítás eredményes végczélja“ teljesen el van érve intézetünkben. Iskolánk paedagogiai értékéről úgy Berecz Antal miniszteri biztos, mint Dóczy Imre egyházkerületi felügyelő, évről-évre a legmegnyugtatóbb julenléseket tettek és terjesztettek föl illetékes hatóságaiknak, sőt mindketten a leghizelgőbb mó dón nyilatkoztak az igazgató tanácsunk előtt az intézet tanítási eredményéről. A mit a szakfelügyelet megállapít, abban nekünk kételkednünk nem lehet. A szülék tehát, kik gyermekeiket ez intézet gondjaira bízzák, legalább is nyugodtak lehetnek a siker felől, hogy a „tanítás eredményes végczélja“ teljesen el van érve intézetünkben. A mi az intézet anyagi alapját illeti, mert talán erre nézve mondja czikkiró ros- katagnak az intézetet, hát azt mi érezzük legjobban, hogy szegények vagyunk, nem tudunk eléggé megfelelő javadalmat adni jeles tanerőinknek, aztán kellene még egy tornatermet, egy inlernátust építenünk. De mi bízunk Abban, aki eddig megsegített bennünket. Az egyházkerület, az ide csatolt négy egyházmegye, majd csak segítenek bennünket lassanként nemes czéljaink- ban. Már a múlt évben is tőkésítettünk pár ezer koronát. Nagy eredményeket nem produkálhatunk egyszerre az anyagiakban, de hát a szegény ember is halad valamire, ha okosan takarékoskodik. A társadalom áldozatkészsége sem apadt még ki teljesen intézetünk iránt, mutatják a mindennapi példák. S épen most akarja megkezdeni működését vármegyénk társadalmában a Lorántffy Zsuzsánna-egyesület, mely épen intézetünk fejlesztését tűzte ki czéljául Fent említett czikk Írója az intézet államosítását ajánlja, hogy most a népiskolákkal együtt felsőbb leányiskolánkat is adjuk át az államnak. Szabad legyen megjegyeznem, hogy a mi szatmári református népiskoláink államosításáról szó sem lehet Itt csak az történt, hogy a város megvonta az összes felekezeti iskoláktól az eddig nyújtott segélyt. Az A viszontlátás. A napokban egy érdekes házasság hírét hallottam, mely már csupán azért is megragadta figyelmemet, mert az előzményei igazán regényes eseményszámba vehetők. No meg maga a történetke épen elegendő arra, hogy egy novella szűk keretében elmondhassam Elhatároztam tehát, hogy az egész eseményt történeti hűséggel leirom, úgy, a mint annak idején megtörtént s a mostani házasságkötés alapjául szolgált. * Gyors léptekkel haladt fel a lépcsőn Berkes Dezső miniszteri segédtitkár, hogy ifjú hitvesét minél előbb karjaiba zárhassa. Ideges izgatottsággal nyitott a kis nappaliba, hol egy bájos, ifjú nő teljesen utrakószeu fogadta. Klára a belépőre unottan, mondhatnám álmosan nézett, de a mint férjének boldogságtól ragyogó arczát közel érezte magához, bizonyos hidegség futott végig testén. Nem is várta be férje kérdését, hanem minden átmenet nélkül érdes, szinte parancsoló hangon szólt hozzá: — Dezső ! hallgasson meg, legyen nyugodt, rövid leszek, nem sok a mondani valóm. Hisz’ maga már tudja úgy is, tudnia kell az én hidegségem okát; vagy legalább éreznie kell, hogy én magát nem szeretem ! Dezső türelmetlen mozdulatot tett. — Nem, ne szakitson félbe, engedjen most j beszélnem. Igen, Dezső, éreznie kellett, hogy | ón nem vagyok boldog maga mellett és nem is lehetek az soha. Azt hittem, mikor a fele- sége lettem, hogy szivem tátongó ürességet befogja majd tölteni a maga jóságos arcza, gyöngéd szeretető. De nem igy lett. Két éve, hogy neje vagyok s ez idő alatt is csak folyton megmaradt szivemben az a tátongó ür, mit a szerelem hiánya támaszt. Most már látom tisztán elhibázott lépésemet, látom, hogy én igy boldog nem lehetek s viszont én mellettem boldogtalanságra van kárhoztatva maga is. Ez igy tovább nem tarthat, nekünk válnunk kell. S mint a ki álmában szárnyakat ölt magára és vígan repül már-már a csillagokig, mi kor egyszerre csak szárnyai eltűnnek s ő a szédítő magasságból hirtelen a földre zuhan : úgy esett Berkes Dezső is le boldogságának derűs kék egéből minden előzmény nélkül a sivár földre; úgy ébredt a szomorú valóra. — Klára! Az Istenért, mi lelt ? Beteg vagy, édes, s nem tudod mit beszólsz ? ! — Teljesen nyugodt vagyok, Dezső, legyen maga okos és ne gördítsen akadályt az ón utam elé, nekünk válnunk kell. — Kell, kell, — ismétlé tompán Berkes I Dezső — gyűlöl tehát, megvet; most már tu- [ dom, mi az oka folytonos kedvetlenségének, a ' sápadt arcznak, és az örökös fejfájásoknak. Klára, hát érdemeltem én ezt ? ! — Dezső, értsen meg, én magát nem gyűlölöm, mi ezután is jó barátunk lehetünk; de nem tudom, nem bírom magát úgy szeretni, miként 9gy hitvesnek férjét szeretnie kell. — Ez az utolsó szava, Klára? — Igen ! — volt a rövid kegyetlen válasz. Dezső nem csinált jelenetet, nem igyekezett sem kérlelni, sem pedig vad kitöréssel fenyegetni és maradásra birni nejét, hanem tompa fájdalomtól fátyolozott hangon mondta el a maga véleményét: — Jól van, Klára, menjen, nem marasztom, mert látom, hogy úgy is hiába. Nem mondom, hogy mennj'ire szeretem, s hogy távozásával életemet kietlen sivataggá változtatja, hol nincs többé virágos, enyhetadó oázis, hol csüggedt lelkem szomját olthatná; nem, ez úgy sem győzné meg magát, menjen és ha valaha boldogtalan lesz, az én baráti jobbomat ne vesse meg. Isten vele Klára, a viszontlátásig! Klára a kivívott győzelem tudatában, büszkén távozott a kedves kis fészekből s alig hallotta meg férje utolsó szavait. Pár hónap múlva a válópör véget ért s mind a két fél teljesen szabad lett és a házasság engesztelhetetlen gyűlölet czimen fölbontatott. Egy év múltán Berkes Dezső az egyik fővárosi napilapból a következő hymen hirt ol Lapunk mai száma 8 oldalon jelent meg,
