Szamos, 1901. december (33. évfolyam, 96-103. szám)
1901-12-24 / 102. szám
szerte-szét zsibvásárait, hanem az önfeláldozó szívnek szent érzései, a kor magasztos törekvé sei S a jövőbe vetett remény és bizalom, a nemzeti föllángolás, a haladás és a művelődés utáni őszinte vágyakozás és hazaszeretet ünnepelték a feltámadás ünnepét. Nemzeti létünk fenséges tusájában — a szívnek e nemes érzelmei, a léleknek e szent vágyai és törekvései nevében — gyémánttá vált a rög, nemzeti dalt énekelt a kis madár, soha nem hallott hangokat zenditett meg a nyelv a költészet mindenhatósága által s a köz és magán életet csillogó és áttörhetlen zománczczal vonta be a nemzeti föllángolás, mely fénylő sugarakat ontott magából. Ezek a sugarak ihlették, revelálták a a fiatal Farkas Antal szivét is, hogy azután a férfiú egyéniségében, jellemében, életczéljában és törekvéseiben testet öltve híven tárják eli- bénk egy egész kornak történetét, nagyságát az egyénre való kitörölhetlen hatását s az ezen hatás alatt fejlődött életnek kiválóságát, nélkü- lözhetlensógét. Gondolok egyéniségére. Az ő egyénisége egy őserő megtestesülése volt; egy őserőé, mely a múltból merített, onnan táplálkozott, hogy a jelen és jövő maradandó alkotásaiban érvényesüljön, és áldásossá váljék; egy őserőó, mely arra volt hivatva, hogy mindenütt elöljárjon, vezessen, világítson, buzdítson, lelkesítsen, s ha kell parancsoljon, vagy — szolgáljon; egy ős erőé, mely önmagában fenséges és félelmetes, nyilvánításában lekötelező és megnyerő, a kő telességteljesitésben követelő és szigorú, a be- végzett munka után szelíd és méltányos. Ebben domborodik ki az ő egész egyénisége ; a köte- lességteljesitésben egy elvet ismert csak : sohasem lankadó s egyedül csak a becsület által vezethető, befolyásolható vasszorgalmat, — s a bevégzett munka után egy érzés foglalja el melegen érző szivét.: az elismerés érzete. Valóban, ebben a tetterős férfiúban, ebben a törhetlen erejű és vasszorgalmu emberben, ha elismerni, ha méltányolni kellett, egy gyermekszív vert. Nem hiában állítják a psychologusok, hogy a társadalom kimagasló alakjaiban, a vezérszerepre hivatott egyénekben van valami, kellett lenni valaminek a gyermeki kedélyből. Gondolok jellemére. Minő tragikus jelenetekből alakulhatott ki az ö erős jelleme. Látta hazáját elpusztítva, mezőit parlagon, lakosait kétségbeesve, látta az életet a maga leple- zetlensógében. Sokau a csapást könnyű szívvel hordozták, tán hasznukra fordították ; az ö lelke az élet edző küzdelmeiben keresett vigasztalást; tudta, hogy nemzeti válság idejében sokkal töb bet ér és többet használ a jellem, mint akár a lángész. A becsület az első erény, — veszhet minden, ha ez megmarad, az idő meghozza, meg kell hogy hozza az erkölcsi elégtételt; az egyenesség, a nyíltság és őszinteség a férfi legszebb lelki ékessége ; a ki ezekkel vértezve indul a küzdelembe, ezek fegyverei az élet gyarlóságaiba a poétái friss virágok terjesztőjének a kihagyására ez is elég ok volt! , Lesz még szőllő, lágy kenyér, Lesz még a kutyára dér ! . * Rósz időket élünk, Rósz csillagok járnak ; Isten óvja nagy veszélytől Mi magyar hazánkat ! Hát Z a b a r i bácsinak a kimaradásáról mit szóljak? Ha én azt a leghalványabb sejtéssel is gondoltam volna, hogy veszélyben forog, vérem, hullásával megvédelmezem őt! Én jóságos Istenem, mi lesz már belőlem ? Jó Kábái bácsi régebben ott nyugszik, a hol nincs városi kölcsön, pótadó és tisztviselő ! T e r e h Lajos barátunkat is elzárták a hantok. Most elesett L a c z i komám és Ferehcz bátyám ; kikről zendülhet lantom már ? Pedig milyen szépen szavalta Zaba ri bácsi a tagosítás ellen a népgyülósen : — Mi a tagosítás? Az, hogy vesse le Z a bari ezt a fekete jó ujast és vegye fel azt a szürkét! Már meg tetszik engedni, (intézvén szavait Ura y Géza ügyvéd úrhoz, a tagosítást ellenzők képviselőjéhez), a tekintetes?;Ur jogi ember, hát ahhoz esetleg hozzá szólhat. Köny- nyii a tagosítás azoknak, a kik nem legelték a maguk földjét! val, visszáságaival, nehézségeivel szemben, az nem téved el soha szövevényes utain, azt a képzelődés heve el nem ragadja, abban a szá- mitás kétszerkettője meg nem dermeszti az emberi méltóságot; szivének érzelmei, lelkének vágyai, reményei, eszének gondolatai és elvei, éle- ténék törekvései tökéletes hármoniában állanak. Ez a jellem, ilyen volt Farkas Antal jelleme. S ha valaki azt találná kérdezni, hogy melyek voltak jellemének főbb vonásai? — rámutatnék egész életére. Azok, a miket belőle az emlékezet és kegyelet önzetlenül, számítás nélkül időtlen-időkig őriz ; az a hatás, melyet visszatükröz egész társadalmunk, annak számos intézménye, a közügy, városunk érdeke s a megboldogult egész egyháza; az a nemes egyszerűség, mely- lyel megvetett minden üres fényt és külső látszatot ; a nyílt őszinteség, melyet csak az igazság szabályozott és irányított; az a körvonalo- zott határozottság, melylyel élesen választotta el a jót a rosztól; az a következetesség gondolkozásában, meggyőződésében és tetteiben, melylyel lekötelezett, meggyőzött és megnyert; az az igazságszeretet, melyért semmi áldozatot sem tartott elég nagynak, üa vele szolgálatot tehetett akár egyeseknek, akár a közügynek, akár lelkiismeietének. Ezek voltak jellemének főbb vonásai; egész élete nem egyéb, mint ennek megnyilatkozása, s ezzel szerezte meg mint ember, minden jók tiszteletét, becsületét és sze- retetét. Gondolok életirányzatára. Farkas Antal nem az elröppenő szavaknak, hanem a tetteknek embere volt. Érezte, tudta, hogy nemcsak a hivatás, a szellemi képesség, hanem a szív érzelmei, a lélek vallásos és hazafias sugalatai is köteleznek. Meg volt áldva azzal a lekötelező modorral,, mely a népszerűségnek feltétlen kelléke, azzal az erkölcsi bátorsággal s lelki egyensúlyival, melyet a belsőleg leggazdagabbaknak is csak az igazságérzete, a nyilvános élet és az emberekkel való közvetlen érintkezés ozokott megadni. Kimerithetlen s valóban bámulatos az a tevékenység, melyet minden téren kifejtett; most halála után tűnik ki igazán az a nagy veszteség, mely halálával ért; nincs kör és társadalmi életünknek talán egyetlen mezeje sem, a melyen — akár mint vezér, akár mint egyszerű munkás — ne dolgozott volna tanácsosai, észszel és bölcsességgel. Ha a könyörület humanitárius intézményt kívánt létesíteni: első volt, ki anyagi s erkölcsi támogatással sietett annak létesítéséhez s jövője biztositásához. Ha kulturális czólok és intézetek kívánták igénybe venni páratlan szorgalmát, nagy tudását s Önzetlen munkásságát: habozás nélkül állott azok élére, — nem kitüntetésért, s még kevésbé anyagi haszonért — hanem szivének vágyától sarkalva — lelkének szükségére, s a nemes érdek hivő szavára hallgatva csupán. Bef. főgimnáziumunk történetében a legNagy szívvel gondolt ő az utolsó árvíz alatt polgártársai életének mentésére is s erre a czélra a boldog emlékű G i d a bácsitól csol- nakot kért. Gida bácsi aggódva a csolnak sorsáért azt kérdezte, ki áll jót érte ? Azért a csolnakért, felelt ő nagy önérzettel, mint városi képviselő, én gratulálok! Különben ő a Szamos-védtöltése ügyében Budapesten a deputáczióban jóakaratulag kezet nyújtott a kegyelmes Darányi miniszternek; egy szakmári bálon a szomszédasszonya révén „srég vizavéja“ volt Ugrón nagyságának; tizenegy széket ült s most a legfontosabb széket rántották ki alóla. De hajh, csak igy jár az, aki az egyház parazsába ny'ul! Világ körüli útjában „egy füstös városnak“ találta Bécset, a hol „velőből csinálják a tejfölt!“ Hogy fog ő most már „eljárásairól“ a népnek beszámolni? „Latolgatva, kilőzgatva, Nézek a jövőre .... S könyet morzsolva bátyámnak Vitéz tetteire ! Aranyos Zsuzsika leányom, hadd el azt a tulipántos kancsót és a karácsonyi mákost. Mert: „Nincs a teremtésben vesztes csak ón, nincsen árva csak az én gyermekem!“ '•k fénj’esebb lap az ő emlékét őrzi, az ő áldásos tevékenységét hirdeti, melylyel majdnem egy fólszázadon át — példát adott arra, hogy kell egy nemes rendeltetéssel biró intézetet vezetni, irányítani, hogy kell szeretni. Ha a közügy szó- litá munkára,— másnál az egész embert igénybe vevő — szorgalommal és erővel dolgozott önzetlenül, érdek nélkül tisztán csak az igazság szemelőtt tartásával. Ha irodalmi vállalatról, egyesületről volt szó : ő az elsők egyike. Köl- csey-Körünknek megalakulása első perczétöl kezdve alelnöke volt s nemes gondolkozásával, bölcs tanácsaival, lekötelező tapintatával, — melylyel nemcsak megnyert, nemcsak magához csatolt, hanem buzdított, lelkesített, összetartó erőkifejtésre serkentett, annak éltető lelke, s nélkülözhetleu támasza volt. Hányszor enyhítette a mi kishitűségünket az emberekbe és a jövőbe vetett erős bizalmával, a nemes irányú szándék és törekvés diadalába vetett hitével, melyet nála nem tudott megtörni sem a közönyösség, sem a méltánytalanság; hányszor mérsékelte a mi türelmetlenségünket szelídségével, kitartásával, mondván, hogy: „az idő mindent meghoz.“ És ebben is igaza volt. Körünk ma a fejlődés azon pontján á!l, melyen nemzeti kultúránk, közművelődésünk s társadalmi életünk föllendült működésével sokat nyernek, s bár a közönyösség ma is nagyban bénítja erejét, munkaképességét, de jövőjének útja szabad s azon biztos czéllal. s lelkesült törekvéssel halad feladata megváló sitásához. És M. T. K. akkora munkakör, milyen óriási tevékenység közepette sem tudott Farkas Antal a mindennapi, a közönséges ember felfogása és életirányzata szerint élni, mely egyházát, vallásának élő és munkáló organizmusát életfeladata tényezői között a legutolsó helyre teszi. Neki a vallás életszükség, az egyház édes gyermeke volt. Mondják, hogy az igaz vallásosság a léleknek örök szüksége, az az erkölcsi hatalom, melynek örök jellemvonása az embernek megnemesitése és boldoggá tevése ; vallás az a szellem, a megelevenítő erő, mely megdicsöül az emberi nemesebb törekvésekben, mely szárnyakat ad a léleknek, és a menyországot megvalósítja az emberi kebelben, a vérnek lüktetésében s a tettek végrehajtó indokaiban. Farkas Antal ilyen értelemben volt vallásos. Nem azért, mert úgy látta másoktól, hanem lelki szükségből s abból az erkölcsi kényszerből, mely lényének elvitázhatlan sajátja s élete összes tevékenységének hatalmas rugója volt. Érezte magában az emberi méltóságot, mely egjmdül szentelheti meg a föld küzdelmeit; érezte magában az Istent, s ezt az érzést, ezt a tudatot, ezt e ragyogó hitet nem űzte theoriában, nem külsőségekben, hanem érzelmeiben s tetteiben juttatta kifejezésre, Előtte állott szüntelen a történelem, mely megtanította arra, h gy a külső nagyság lelki ürességgel olyan, mint a férges A Csokouai-utczán meg éppen kiesett a világ feneke. Dr. Nagy Barna ur is kimaradt a kép- hurczolók sorából. Ez a hálátlan utcza ezért megérdemelne egy újabb földrengést. Akár vonalast, akár hullámost, de mindenesetre nagyobbat, mint a minapában volt. Mert ki fogja most már erre az utczára nézve az ö városrendezési nagy terveit befejezni ? Lehet-e a történtek után ott lejtmérést, árok-beboltozást, vízvezetéket, mozaik-gyalogjárót, léghajó-közlekedést, tyuklevest és arany órát reményleni ? Soha, soha ! Legyen ott nyaktörés, nyílt árok, pocsolya, járvány, villamos vasút, köménymagos leves és vasláncz! (Hát választó viz ? Szedő.) * . . . Alkonvodik az év . . . Ez adja nekem azt az alkalmiságot, hogy a megszűnő és uj községi mandátumokkal foglalkozzam. Fájdalom, olyan rések is vannak a zöld asztal felett, melyeket nem a választók szeszélye, hanem a könyörtelen halál ütött ! Két sir róvedez elénk vigasztalanul a temetőből. f
