Szamos, 1901. december (33. évfolyam, 96-103. szám)

1901-12-01 / 96. szám

illető czikkek mindenkor készletben legyenek s rövid idő múlva csodálkozni log, hány uj vevőre tett szert és kis üzlete mennyire javul. Habár tagadhatlan, hogy hazánk kiske­reskedelme az általános haladásból kivette a maga részét, mégis sajnálattal kell konsta­tálni, hogy ez a rész semmi arányban nem áll sem a nagykereskedelem, sem az ipar haladásával. A kiskereskedelem általános fejlődését csak minden egyes kiskereskedő buzgóságától várhatjuk, amire a megélhetési ösztön is kell hogy vezesse őket. Válasz*) a „Szatmár“ f. évi 45 ik számában megjelent „Néhány szó a hivatalos város gazdálkodásához“ czimü czikkre. A. fenti czim alatt megjelent és személyem­mel is foglalkozó czikkben elmondottakra a kö­vetkezőket válaszolom: Először is kijelentem, hogy szánalomra méltó ember az, a ki mindenféle badarságot összeír, — s a nélkül, hogy azoknak valódisá­gáról meggyőződést szerezne, — az ismeretlen­ség homályába burkolódzva, rágalmait a nyilvá­nosság elé viszi. Hogy czikkiró urnák még halvány fo­galma sincs a városi tulajdont képező anyagok, eszközök stb. kezeléséről, kitűnik azon állításá­ból, hogy „a sok városi értéket képező dolgok­nak leltára nem lett volna, azokat nincs aki leltározza, s a város minden vagyona úgy szólva minden felügyelet, ellenőrzés nélkül van, abból csak az nem tulajdonit el, a ki akar“ stb. Ilyen badarságot — jól tudom — nem fog senki ugyan elhinni, mégis, mint a városnak több évekig volt alkalmazottja s mint a ki el­len a rágalmazó czikk több tétele irányul, tisz­tességes nevem megóvása érdekéből meg kell a czikkiró urnák mondanom, hogy igenis a vá­rosi tulajdont képező dolgok leltározva vannak s a leltározás minden évben a legszigorúbban megtartatik. Minden megrendelt anyag szám­lája a gazd. tanácsos ur kezébe megy s annak ára mindaddig ki nem fizettetik, mig a szám­vevőség által el nem könyveltetik s az anyag t az átvevőnek elismervény mellett át nem adatik. A leltárral nem hogy senki nem törődik, de a városgazda, gazd. tanácsos, számvevőség, a villany világítási igazgatón kívül a főszám­vevő, főmérnök, Fogarasi Sándor ur, sőt egy alkalomkor a főjegyző és polgármester ur kisó • 1 *) A „Szatmár“ czimü lap ellenem közreadott rósz akaratú támadására válaszomat nem vette fel s igy kényte­len voltam e lap hasábjait igénybe venni. rétében a mólt. főispán ur is vizsgálatot tartott; de volt rá eset, hogy egy évben háromszor is leltároztak s a számadásom alatt állott eszkö­zöket, anyagokat rendben találván, hiányt nem konstatáltak. Handa banda beszéd tehát az, hogy a szá­zakat érő kut-szivattyuk, hajtó bakkob és az esztergapad tartozékai eltűntek nyomtalanul és hogy azon kut szivattyu, mely a Kossuth Lajos- utcza végén volt, (nem tudom melyik végén) Hídvógen van; a Kölcsey utczai kút bakkja pe­dig Kossuth Lajos-utczán, egyik háznál; az esz­terga pad egyes tartozékai és más egj'ebek pe­dig nálam. Hát tudja meg czikkiró ur és sugal- mazója, hogy mi van Hidvégen. Nem egj'éb, mint nagys. Horváth Bertalan urnái levő- víz­vezetékhez alkalmaztam, egészen uj öntvény­testet, amelynek annyi köze van az említett kut-szivattyuhoz, mint czikkiró urnák az ón magánügyeimhez. Kossuth Lajos-utczán pedig a jelzett kutnál igaz, hogy állítottam bakkot szivattyúval uj állapotban, melynek beszerzési forrását szivesen fogom igazolni. Aki tehát az ezzel ellenkezőt állítja, az nyilván rágalmaz. Úgy a Kossuth Laios-utczai, mint a Kölcsey-utczai szivattyú és hajtó bakk- részeket tessék megnézni, nincs használaton kívül több más kut-szivattyu és kut-alkatrószek. Hiánytalanul be vannak szolgáltatva s a város­gazda ur számadása alá adva. Rosszakaratú rá- fogás az is, hogy az esztergapad egyes alkat­részei nálam vannak. Ebből annyi igaz, hogy a pad nálam volt, midőn a közkutak kezelését átvettem, ennek se­gítségével készítettem a közkutakhoz szükséges esztergályos munkákat. De használtam a padot engedély mellett, a saját czéljaimra is — oly feltétel mellett — hogy tartozom a villamos gépház részére szük­séges munkálatokat teljesen díjtalanul teljesí­teni s a megrongált részeket ujjal pótolva visz szaadni s ennek eleget is tettem, mert ha tetszik, könyveimből kimutathatom, hogy azon idő alatt mig az esztergapad nálam volt a gép­ház részére 120 frt értékű munkát teljesítettem s a megrongált hajtó szijjat pedig egész ujjal pótoltam s igy adtam át az esztergapadot és tartozékait leltár mellett ezelőtt három hónap­pal az uj kutmesternek. Ezeket kívántam czikkiró ur légből kapott rágalmazászásaira megjegyezni s egyúttal figyel­meztetni, hogy ha föltűnni akar, foglalkozzék hasznosabb dolgokkal, melylyel a közügynek csakugyan hasznára van, nem pedig mások be csületében gázolva a közönség félrevezetésére irányuló czikkeivel fogadatlan pókátorként fel- szire tolni magát. Szatmárit, 1901» november 15. Oláh Imre. Színház. _ San-Toy kedves zeméju operettet láttuk szer- J,dán fél helyáru telt ház előtt, melyet a közönség- igen barátságosan fogadott. Ezúttal ismételten al­kalma nvilt Szalay Vilmának a közönség osztatlan tetszését kinyerni élénk temperamentuma, pajzán kecses játékával és meleg, bársonyos, tisztán csengő­hangjával. Maga a modor, a melylyel játszott és énekelt oly diszkrét és kedves volt, hogy a közön­ség tűntető szeretettel ujráztatta meg egyes ének­számait. Az előadás különben is mindem részleté­ben szabatos, egybevágó és kerekded volt — az összes szereplőkről csak jót mondhatunk. A mikolai bíró premierje csütörtököm igen kis érdeklődés mellett került színre. Lehet,, hogy az idő kedvezőtlen volta tartotta visza a közönsé­get a színházlátogatástól, de viszont az sines ki­zárva,. hogy ehhez a darab- előzetes kritikája is hozzájárok. Ismertetésébe ezúttal nem bocsájtko- zunk, mert a legszorgosabb kutatás mellett sem találunk benne érthető, egymásból folyó meseszö­vést. Az elnyomatás korából tüntet föl egy kis rész­letet, a meseszövés azonban oly kisszerűén primi­tiv, hogy korrajznak legkevésbbé sem mondható, ügy látszik a szerző is tisztában lehetett ezzel, mert e hiányosságot az indokolatlanul egymásra halmozott hazafias szólamokkal és kurucz dalok­kal pótolta, mely utóbbiak H. Lévay Berta bájos előadásában igazán kellőleg ellensúlyozták s feled­tették a közönséggel a darab silány voltát. Káskó Erna kedves jelenség volt az Évike szerepében, csakhogy -— a szerző érthetetlen intencziójából — egész este ,rnéha-képlet“-szere alakításra volt? kár­hoztatva. Egyébként a szereplők;mindegyikét dicséret illeti az ügybuzgó igyekezetért, amelylyel az előadás külső érvényesülésén fáradoztak s mondhatni Győré, Vihary, Rédey kitünően átgondolt, színes alakítást mutattak be. — A darabnak nagy. jövőt nem jósolunk színpadunkon. A „jVetrodámei toronyőr“ túlságosam ismert regényes- drámát láttuk pénteken zsúfolásig meg­telt félhelyáru ház előtt. A darab menete teljesen összevágó és drámaibb részleteiben igen hatásos; volt; egyébként pedig abban a nem mindennapi és különleges élvezetben részesültünk, hogy a tár­sulat komikáját — drámai hősnői szerepben lát­hattuk.. A színház vezetőség ez erősen vidéki ízű tréfája ép oly jól sikerült, miint Hal may. Cörnéliá- nak drámai szereplése, ki ezúttal is megmutatta sokoldalú használhatósógát. — Őt is, Raskó Ernát is hosszan, kitartóan tapsolták. Raskó kü­lönben Eszmeralda szerepében a tőle megszokott diszkrét finomsággal s bájjal játszott,, mindvégig ébren tartotta az érdeklődést, noha a hevesebb jelenetekben nem látszott azzal a fizikai erővel bírni, amelylyel az erementáris kitörésekkel vegyes jelenetek hatását fokozni lehetett volna.. Győré Quasimodoja szintén kitűnő volt, főleg hatalalmas télyes hölgytől eiválasztá, egy hajszálnyit sem csökkent. Az üldözött könnyen siklott előre, a gyöngyvirág parföm pedig makacsul vissza maradt. Lovagunk gondolkodni kezdett. E parföm illat előtte oly ismerős, s volt idő, midőn bol­dogságát is jelentette. Ki lehet az ismeretlen ? Szerette volna arczát látni, de sietve ha­ladt s az láthatatlan maradt. Egyszer mintha pro­filját mégis látta volua. Szive hevesebben kéz detfc verni. Mily csodálatos hasonlatosság ! És a gyöngy­virág illat! Egészen ugyanaz ! Emlékében felmerült egy iszonyú drámá val végződött kedves idyllnek távoli képe, — Margit, szegény Margit!! — Dehát miért is vette komolyan azt a szerelmi komédiát ? ! Es ist eine alte Geschichte, Doch bleibt sie immer neu, Und wem sie just passiret, Dem bricht das Herz entzwei. Mily rendkívüli hasonlat! — ismétló újból hősünk és gyorsitá hévvel lassudó lépteit. Ámde ug}anabban a pillanatban az ismeretlen szintén sebessebben haladt, és a tér, mely őket elvá lasztá. ugyanaz maradt. Szakításuk után a következő napon isme rétién erőtől űzve elhagyta otthonát, bolyongott czél nélkül s nemsokára egy szűk utczába ér, kezelt, hol egy kaszárnj'aszerü épület előtt ré­mült arczu nők beszélgettek a történt szeren csétlenségről, majd a magas nyitott ablakot, majd a keskeny ufc éles, durva kövezetét ujjal mutogatták, a hol nagy és még friss v írfolt sötótlett. Mily gyorsan halad; — miko-r érem végre már utol? ' A homály növekedett, az ég kék azúrja sötótebbó vált; itt és amott apró, remegő csil- í lagok gyultak ki, a gázlángok a boltok kiraka­taiban és az ablakokban megsokasodtak. Robogó j kocsik sürü sorai gördültek a széles utón tova közeli kávéházakból vidám induló hangjai szii jrődtek a künn morajló embertömeg zsibongá- | sába. — Constantin semmit sem vett észre. Az | ismeretlen arczának láthatási vágya lázba ej­tette egész valóját és egy alvajáró kitartásával nj’omulc előre. Mind hasztalan ! A fekete kalap és szőke fürtök hasonlóan növekedő gyorsaság­gal és fáradhatatlansággal repültek előtte. A boulevard nyugodtabb, csendesebb, ho­mályosabb, a járókelők gyérebbekké lettek. No most czélomat érem. gondola Constan­tin. Futni kezdett, de a silhouette még könnyeb­ben menekült és egy kis közbe, mely a fényes útra nézett, hirtelen belépett. Constantin pilla­natra elvesztette szeme elől a szökevényt, de ö maga is elérve a szűk utczát újból felfedezte a tova surranó sötét alakot. Siess lovag ! a távolság csökken, mindjárt utoléred, — biztatá magát a lihegő üldöző. Új­ból futásnak eredt, midőn a szeszélyes idegen megcsalva minden reménységét, mint tünde dé­libáb, hirtelen eltűnt. Coustautin megállctt. Egy templom lép­csőinél volt. Habozás*nélkül belépett a hatalmas, boltivek alá. A tempiomhau béke és üyugalom honolt. Constantin szemével fürkészve nézett körül. A padok üresek, az oltárok lépcsőin sen- kisem imádkozik. Előbbre lépett s léptei a már­vány kőlapokon tompán visszhangzottak. Embe­rünk rég volt templomban és alkonyaikor soha. — A sötét falak és fekete boltozatok mystikus erővel szorongatták szivét. Lázzadó idegeit hasz­talan csillapitgatá. Nincs itt, nem lehet itt! Halluczináczió, ját szi képzelődés az egész. De hogyan és miért is jöttem én e helyre?Imádkozni nem tudok, nem is akarok. Én az élvezetekre vadászó világfi ájtatoskodjam, mint egy csuklyás barát?! Os tobaság! Nekem nincs Istenem! Az-az hogy — mégis! — Isten!! Dehát ki ő? Gyermekkorom­ban, midőn édes anyám összetette kis kezeimet szépen, mily hittel, szeretettel fohászkodtam és olyan nagyon boldog voltam. Azóta sok történt. Anyám meghalt, atyám nem törődött soha ve­lem, gazdag lettem, Istent elfeledtem. Oh, talán rosszul is cselekedtem?! Erezem e szent helyen, hogy sokat vétkeztem, életemnek semmi tar­talma, léhán, hiába éltem, nincs történetem, sziveket, lelkeket gyáván összetörtem. Hiszen ezért büntetéstől kell félnem! — Margit! öt is megcsaltam. — Szegény! A világ előtt van be­csületem, mert kardommal sújtva a tagadókat, azt mindig ' megszerzőm, kifényesítem, -- de magam előtt, Isten előtt van-e becsületem? — I Nincs — Mindig mondotta szegény jó anyám .

Next

/
Thumbnails
Contents