Szamos, 1901. április (33. évfolyam, 27-34. szám)
1901-04-11 / 29. szám
XXXIII. évfolyam. Szatmár, 1901. csütörtök április hó 11. AMOS. Vegyes tartalmú lap. — Megjelenik vasárnap és csütörtökön. A SZATMaRMEGYEI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. Előfizetési ár: Egész évre 8 kor. — Félévre 4 kor. — Negyedévre 2 kor Egyes szám ára 20 fillér. SZERKESZTŐSÉG és KIADÓHIVATAL: Rákóczy-utcza 9. sz. Mindennemű dijak zatmáron, a lap kiadóhivatalában fizetendők. HIRDETÉSEK: __ Készpén zfizetés mellett a legjutányosabb árban közöl te tnejc ^gtí Nyilttér sora 20 fillér. Divatos eszmék. Az egyes embereket telteikben, cselekvésükben az a czél vezérli, melyet kitűznek maguk elé és a melynek elérhetésétől teszik lüggővé boldogságukat, megnyugvásukat, a melynek meg nem valósításában látják szerencsétlenségüket, a sors csapásainak indító okait. Ugyanezt a szerepet játszák a nemzetek életében az eszmék. Támadnak a semmiből, ott fakadnak a levegőben. Ma még senki sem beszélt róluk, holnap már felforgatják a világot. Szülőanyjuk a szükség. És ez lehet bármiképen: akár társadalmi vagy erkölcsi, akár vallási vagy anyagi szükség. Érezzük a hiányt úgy egyedül, mint összesen. Végre valaki megpendíti azt az eszmét, mely hivatva van megoldani az illető szükség kérdését. Nem annak az agyában született, ki először hozta a napvilágra. Itt élt, a míg meglátták, felfedezték. És a mint kiemelkedik a homályból, a köz tulajdonává lesz. Folyik a harcz ellene és mellette Bukása csak időleges lehet. Feltámadását a jövő éri meg. Győzelme is csak időleges; addig tart. mig egy másik, jobb, kiforrottabb eszme fel nem veszi vele a harezot. Az eszmék a nemzetek iránytűi, de csak addig, mig újak, jobbak, magasztosab- bak el nem foglalják helyüket. Ugyanaz a processus, mint az anyagi világban a gépI részek finomabb javitottabb szerkezetekkel való kicserélése. És ez az egészséges állapot. Minden nemzet íőczélja, boldogulása, haladása. Az iránytűk ezt az utat szabják meg. És minél messzebb nyomult már előre az illető nemzet, annál íinomabb, teljesebb Útmutatóra van szüksége. Az ut egyik részének meg- tevésével, egyúttal megvalósította azt az eszmét is, mely addig világot adott neki. Az ut további szakaszán uj iránymutatóra van szüksége. De ennek nem szabad nagyon külömbözni az előbbitől, csak jobbnak, ha- tározottabbnak, csiszoltabbnak kell lennie. Már most mit látunk a mi társadalmunkban? Aggasztó jelenségeket. Nálunk az eszmék a divat szülöttei és nem a szükségéi. Majmolják a többi államokat és nem gondolják meg, hogy á mi azoknál, a körülmények alakulása folytán, életíöltétel lehet, az nálunk talán ép ellenkező hatást szül. 8őt tovább megyünk. Ha csak egy más állam eszméit követnők, tán nem élnénk ily végzetes hibában; talán a mi létföltételeinket is a szerint irányithatnók. Ma ennek az országnak témáit ütjük meg a nagy dobon, holnap azét. Ebből támad aztán az az óriási eszmezavar, melyből kifolyólag úgy cseréljük az eszméket, mint a színész a maszkját. Ma az erkölcs megmételyezését siratja, de tegnap még ő maga tiporta sárba. És igy tovább. Nálunk az eszmék részint majmo- lásból, részint divatból keletkeznek. Nincs maga a vezér-idea! Ezt érzi társadalmunk. Fű-fában keresi a hibát, csak ömön magában nem. Nem látja be, ho^y ott van a baj szülőanyja, hogy az eszméket úgy értelmezi, mint a nyakkendő divatot. Negyven ur kék nyakkendőben jelent meg tegnap. Ma már mindenki majmolja. Hanem ha holnap piros nyakkendőt akasztanak a gal- lérukra, holnapután csak a piros nyakkendőt tartják szalon-képesnek. így vagyunk az eszmékkel is. Ebből született a másik baj, a legnagyobb. Az eszmék múló divatok szerinti változtatásával a legellentétesebb czélokat tűzi maga elé társadalmunk. Az egyik pillanatban büszkén veri a mellét, szentnek, magasztosnak tartja divatszülte eszméjét. A másik pillanatban ép ellenkező irányokat mutató ideálok lelkesítik. És mi következik ebből ? A legtalálóbb felelet az egyszeri ember példája. El akart menni a szomszéd faluba. Az egyik sógora azt mondta, hogy jobbra visz oda az ut, a másik, hogy balra. És mit tett az egyszeri ember? Nem ment tovább egy tapodtat se. így tett a társadalmunk is. Majd arra az eszmére hallgat, mely azt mondja, hogy előre menjen; majd arra, mely azt tanácsolja, hogy hátrafelé haladjon. Ő hallgat szegény mind a kettőre és közben állva marad. Pedig Íőczélja elvégre a haladás. Szomorú állapot, mely mindaddig fog tartani, mig csak a társadalom a saját házában nem fogja keresni a tüzet, mig önön magában fel nem találja a hibát, a mig be Egy hazug história. A „Szamos“ számára irta: Jékei Károly. Hazug históriának kereszteltem el újszülöttemet. De nem azért, mert egyátalán nem történt volna meg, de mert rajzommal festeni akartam egy magamfajta embertársam életét, illetve a mai fiatalság életét, mint: hazugságnak, az ideálismus hazugságának a semmitmondó hangzatos: reálismus elfajulásnak, a szeceszszióval szemben. * * * Naponkint járom a Kossuth Lajos-utczát. Az esti szürkületben, a mikor lassanként fel- gyúlnak a gázlángok : összetalálkozunk fiatalok, öregek; fiuk, leányok; agglegények és agg kegyelmes urak és olyan jól esik elbeszélgetni a napi eseményekről, hogy alig veszi észre az ember, hogy valamennyi ujjának legérzékenyebb része lefagyott. Korcsolyáról jövő fiatal leányok, asszonyok, mielőtt átöltözködnének az esti premiérre, végig sétálnak a Kossuth-utczán, hogy ismerőseiktől megtudják, kikre számíthatnak a „páholy vizitre“. S mi, a kik napestig görnyedünk hivatal- béli asztalunk mellett, a nyomor tanyáján, a hová kora reggeltől az elhaló estharangig csak özönlik a nyomor megtestesülése: a sok kényé rét, meleget kérő; szinte fellólegzünk, már-már fulladó mellünket jól eső uj levegő járja át s vidáman sorakozunk azok közé a hullámzó áradatok közé, a hol csak megelégedést talál az ember. Mert talál. Mesebeszéd az, hogy a mai ember soha sem elégedett. Ismerek ezer embert, a kik közül — ha megkérdezem őket, — ki- lenczszáz fog megelégedésről beszólni. Csak szemüvegen kell nézni a valót. Az eredeti meztelenség sohasem oly szép, sohasem oly ingerlő, mintha csak sejteni engedi bájait. Én boldog vagyok. Teljesen boldog. Olyan, a milyen az a mesebeli meztelen fiúcska lehetett. S mert én boldog vagyok, boldognak szeretném tudni az egész világot. Nem vágyom elérhetetlen után s nem szeretem, ha más vágyik az után, de hagyom! A folyó partján láttam vergődő embert. Magam nem segíthettem neki, de később találkozván vele, megkérdeztem : Miért ugrott a vízbe ? Felelete egyszerű volt: Nem hittem az Istent. Ez az, a miben ón a boldogtalanság szülő okát látom. Nem törődöm az emberek vallási meggyőződéseivel. Tisztelem a mások vallási nézetét: ámde azt kárhoztatom, a ki azt hirdeti, hogy: nincs Isten. Azt az embert ón nem tisztelem, azt az embert ha a halál tusáját látom az arczán, sem fogom soha megsajnálni. Ismerek elemi iskolás gyermeket, a kinek a szája telves-teli van istenkáromló szavakkal, de nem csodálkozom rajta: az apjától tanulta. Pedig hát az Üdvözítő mondotta: Jaj a meg- botránkoztatóknak! Azoknak jaj, a kik olyanokká tesznek másokat Azért van a nevelésnek olyan terhes és felelősséggel járó része a tanítón, tanáron. Soha sem tudnék megbocsátani annak, a ki a tanítót arczúl üti. Pajzán kaczaj ver fel merengésemből. Bundám prémjéből alig látszik ki a fejem, hogy annál jobban mélyedjek el gondolataimban. Vidám társaság csípett meg. Velük kell tartanom. Együtt estebódeztünk a Gfelner konyháján s együtt tapsoltunk a „Jupiter és Társa“ előadásán. Ott ültem abban a vörös bársony zsölye- szókben s mig Clariss gukkerezett, addig néztem azt a közönséget, a mely tegnapelőtt Hófehérke szomorú sorsán könyezett; ugyanazt a közönséget, a mely az elöljáróságon a nyomornak nyújt segítő kezet s a mely most ha- hotázva hivja a két-egy szerzőt : az örökké vidám Sipuluszt, meg G-utiust. Csöngetés. A függöny lebillen végre s előttem áll a zsongó, kaczagó s ujjongó közönség. Clariss szólított meg. — Milyen aranyos kedélyű emberek lehetnek ezek! Ha ismerném őket. Ha csak egyszer beszélnék velük ! — Akkor ? — Akkor ! ? . . talán eloszlana illúzióm. — Miért ? Maga Clariss még mindig hódol annak a múlt századbeli rósz szokásnak, a mikor az iróembert nem magunk formájú embernek tartották, talán ördöngös embereket véltek ti\
