Szamos, 1900. december (32. évfolyam, 97-104. szám)

1900-12-24 / 103. szám

munka elvégzésére több erőt fejteti ki, mint egyébkor. Ilyenkor jól esik a pihenés, édes semittevésbe merülünk s ha nem érezzük többé fáradtságunk terhét, úgy szórakozást keresünk, hol elménk felüdülhet, erőnk megújulhat és vígan tekintünk a holnap fárasztó munkája elé.

A szórakozásra szekségünk van, mint gépnek olajcseppre, mely tengelyét csuszamossá teszi és könnyebben forog tovább

Szellemi szórakozást nyerünk, ha oly müvet olvasunk, melynek megismerésére nem a szükség utal bennünket, haképet szemlélünk, muzsikát hallgatunk és testi szórakozásnak nevezhető a sokféle tornajáték. Vannak ezenkívül tévesen szórakozásnak jelzett, szellemi működést igénylő játékok is, melyek mérsékelten űzve, elménket talán élénkebbé teszi, de huzamosabb időn, órák hosszán keresztül követve elcsigáznak, a külvilág iránt fásulttá tesznek bennünket és végeredményök ép ellenkező azzal, amit a szórakozás tulajdonképen czéloz. Az ilyen szórakozások némelyike p. o. a kártya fokozott türelmet igényel és a gyönge természetű ember, ha még hozzá kapzsi természetű is, könnyen idegessé, sőt idegbajossá teszi. Amint idegrendszere bomlik, oly mértékben nő beteges sóvárgása a játék iránt. A szórakozás, mely üdvös lehetett volna arra, ki kereste, ha mértéket nem tart, úgy szenvedéllyé fajul.

A játékos éjét nappallá téve követi e szén-1 vedélyt, mig teste összeroskad és erkölcsileg elziil- lik. Hány sokat Ígérő tehetség kallódott már el a zöld posztó mellett! Felbukkan a társaságban, jövedelemhez jut, ennek révén vagyont harácsol Ösz- sze, hogy szenvedélyének feláldozza. Vagy szerencsés kézzel játszik és megtetézi vagyonát, de idejét elfecsérli és megvetésre érdemes, mert hiúságának él a nélkül, hogy a közügyek intézésében részt kérne magának. Az önzés tiszteletet érdemel sok esetben, de aki csak saját örömének él, — még menthető, ha ezzel családjának tesz szolgálatot •— és igy elkülöníti magát a társadalomtól, az közönségesebb azon bűnösnél, kit a társadalom köréből kirekesztőnek.

A szórakozás, mig mértékletesek vagyunk, megengedhető bármely formában, feltéve, hogy másokban kárt nem ejtünk vele. De ha arról van szó, hogy melyik szórakozást űzzük, erre az a felelet, amelyik természetünknek és életczélunknak j leginkább megfelel. Napjainkban, midőn hangzatos jelszavak röpködnek mindenfelé és a demokratizmus jogát hirdetik, megtagadjuk magunktól legkellemesebb szórakozásainkat, csakhogy híven Űzhessük az oly különleges természetű szórakozásokat, melyeket a szerintünk magasabb köröktől lestünk.

Eltekintve attól, hogy vagyonilag, nem versenyezhetünk az ily körökkel és költséges szórakozásaink jövedelmünket, tőkénket felemésztik, nem nyújtja a legcsekélyebb élvezetet sem. Sőt kifáraszt

bennünket. Itt fökép a társasjátékokat, sportot kell ! értenünk, hol nem a mértékletesség, takarékosság az uralkodó elv, hanem mindenki arra törekszik, hogy pazarlásban egy másikat fölülmúljon. Az ilyen szórakozástól épugy tartózkodnunk kell, mint olyanokba elmerülni, melyek hamar szenvedélyünkké ! válhatnak. Mert a szenvedélyek legyűréséhez emberfeletti erő kell és nagy őnmegtagadásba kerül,

I ha mások oly szórakozásában részt veszünk, mi1 nekünk, élvezetet nem nyújt. Ez nem szórakozás többé, — ez robot.

Színház.

Miért nem kell Szatmárnak a színház ? Sokan és sokat foglalkoztak már e kérdéssel és sok jóakarat nyilatkozott meg ama törekvésekben, melyek ez állapotok megváltoztatását czélozták. Elfogadható, sőt alapos okokul hozták fel az általános szegénységet, az előadásoknak nem ritkán tapasztalható gyengeségét, de mindez nem magyarázza meg azt az igazán elszomorító tartózkodást, melyet közönségünk a színházlátogatással szemben tanúsít. Szégyenlem bevallani, de képtelen vagyok más megfejtést találni, mint hogy társadalmunk észt-1 hetikailag nem fejlődött oda, hogy a művészetnek j áldozatot tudjon hozni.

Városunk szellemi és pénz-arisztokráciájának j szükkeblüsége valóban csökönyös konzervativizmusz- szal áll ellen a szép iránti érzék fejlesztésének és,a szin- j művészet kitűzte eszményi ezélok megvatósitásának.! Kisebb városok vannak hazánkban, melyek virágzó j színházzal, pezsgő művészi élettel bírnak, s a mi szinügyünk még folyton a kezdet nehézségeivel küzd, a világjáró művészek pedig, kik nem vetik meg a vidéket sem, messzire elkerülik még Szat- már határát- is. Vannak előadásaink féláru belépődíjjal üres padok előtt s ha egy elismert művésznő fellépte előre biztosítja is a színpadi sikert, a ház nem telik meg. Fáy Szeréna első vendégjátéka alkalmából is ez volt az eset, Mr oly mü került színre, mely a nép minden rétegének tud élvezetet, szórakozást nyújtani. Festői díszletek, szemgyönyör- ködtetö fényhatások, ügyesen alkalmazott tablók, költői jellemek, ragyogó nyelv teszik a darabot mindvégig élvezetessé és változatossá.

„Deborah“ alapgondolatát a zsidóság és kereszténység között, korábban fenállott ; éles ellentét í kifejezése képezi. Deborah, az üldözött zsidóleány, j viszonyt köt egy keresztény ifjúval s mivel egyház ! és állam frigyüket nem szentesítheti, sőt a társa-1 dalom maradásukat is lehetetlenné teszi, a férfi J szökést ajánl. A lánynak súlyos küzdelembe kerülj az eltökélés, mert el kell hagynia szeretteit, kiknek mindene volt; át kell hágnia vallási és erköl- esi kötelmeit; megtagadni az eddigi életének egész j tartalmát; de túláradó szerelme úrrá lesz akaratán! s a szökést elhatározzák. E jelenetet, mely egyike a leghatásosabbaknak, a vendégmüvésznő nagy

bravúrral játszolta meg. Szavaiban és mozdulataiban benne tombolt a keleti faj teljes heve, minden szenvedélye s szemeinek, ezeknek a mélységes tüzü szemeknek sugarai a legszentebbnek tartott érzelem rajongásával tapadtak kedvese alakjáraa. Nem kevésbbé volt sikerült a III. felvonásbeli találkozás, midőn Deborah viszontlátja elpártolt szeretőjét, viszontlátja épen akkor, midőn egy más leánynyal esküvőjét tartja. A kijózanodás dermesztő nyugalma hatja át pillanatra tagjait, szemei megüvegesednek, majd őrjítő fájdalma keserves panaszokban tör ki ajkán. S csupán ennek a fájdalomnak hisszük el azt, ami ezután következik, hogy megátkozza kedvesét, bár az eltévelyedését igazolja. Ez lélektani hiba, melyet csak Fáy Szeréna nagy művészete tudott eltüntetni, megmentve ezzel a darab kifejletét. Mint bosszúálló angyal jelenik meg előttünk, termete kinyúlik s hangját dörgővé teszi az átok szava. E felvonás után ötször hívták a művésznőt a lámpák elé. Az utolsó felvonás a kiengesztelödésé.

Deborah tulajdonképen a félreismert, üldözött zsidóság képviselője s mint ilyen nagy stilü szerep. Nem apró jellemvonásokból szövődik, hanem inkább vázolva van. Ezen értelemben fogta fel és játszotta el Fáy Szeréna is, kinek hatalmas orgánuma,. az ajkak hallgatásakor is beszélő szemei s a szenvedélyt magyarázó mozdulatai teljes mértékben érvényre emelték az ábrázolt alak hatását. Molnár sok igyekezetét eláruló partnere volt a művésznőnek. Pálffy Mariska is jó volt Nem hagyhatjuk említés nélkül azt a szereplő kicsi lánykát, ki oly bátran és kedvesen állta meg helyét a sok ismeretlen bácsi és néni előtt. C—a.

Angelo Hugó Viktornak egyik legérdekesebb drámája a vendégmüvésznőt Fáy Szerénát oly alakításban mutatta be, mely minden jelenésében ra- gyogtatja azt a fényes tehetséget, mely Fáy Szerénát, az ország első színpadának egyik legkiválóbb tagjává avatja.. Kár, hogy közönségünk nem töltötte meg annyira a nézőiért, amennyire azt Fáy Szerénának hatalmas művészi hírneve rernél- hetővé tette, de a különben szép közönség lelkes és meleg hangulatú volt s a sok taps a vas függöny lebontása után sem szűnt meg. Figyelemmel, csaknem elfojtott lélekzettel leste minden szavát és mozdulatát,, hatalmas drámai erejének olykor megdöbbentő kitöréseit, mely egy pillanatig sem hajlik túlzásra, .hanem mindig igaz és természetes. Ebben van igazi művészetének lebilincselő ereje s- az a vonzó érdekessége, mely sohasem téveszti hátasát. Thisbe szerelmi mámorának érzelmi festése, 3-ik felvonásbeli jelenete Bragadini Katalinnal művészetének egesz pompájában, ragyogott.

Az élvezetes színházi estén a vendég melleit meglepő tudással, szerepe minden árnyalátának művészi kidolgozásával emelkedett ki Bragadini Katalin nehéz helyzetében Markovits Margit. A vérpad megpillantásának jelenetében a halát gondolatának küzdelmében oly megkapó drámai erő nyilatkozását láttuk, hogy nyílt jelenetben is elragadtatással tapsolta meg a közönség. A többi szereplamit vágyakról, szenvedélyekről s a modern élet martyromságáról, él mindenik nyugodtan az ősi házban, műveli a nagyapjáról maradt földet, szánt,, vet, fákat ültet. . . Vájjon igaza van-e a költőnek : Bár maradtam volna benne végig ! . .

Közel a templomhoz áll szüleim kis háza. Kicsiny nádas ház, de nekem palota. Hiába járom a boulevardok palotasorait, kedvesebb házat ennél nem találok. Hiszen e kis ház szinültig van megtelve szeretettel s az a szeretet engem illet.

Beléptemkor anyám könnyekkel fogadott. Mily csodálatos! néha az öröm nem fér el a szívben, kifolyik a szemek csatornáin. Ajkunk mosolygott s szemeinkből egyre hulltak a köny- nyek Az a sok kérdés, mely ajkainkra tolult, mind feleletre várt. Egyszerre akartunk megtudni mindent. Jó idő telt, mig a nagyjából könnyítettünk szivünk terhén. Anyám puha meleg kalácscsal kinált meg vacsora előtt, apám az uj termés borát kóstoltatta velem szaporán. Milyen felséges ize volt midennek !

Este hét órakor megzendült a toronyban a két kis harang, jelezvén ünnepétyeseu, hogy karácsony estéje van. Félretettük az asztalról a test eledelét s elővette apám a zsoltárt s a bibliát. Eióbb énekeltünk karácsonyi éneket, azután imádkoztunk s bibliát olvastunk. A harangok utolso kongására befejeztük mi is egy Amen-nel.

Soha olyan buzgón nem imádkoztam élelemben! A karácsony este eltöltötte szivemet az öröm, boldogság melegével s még tán álmom sem volt soha édesebb, mintákkor. Hiszen anyai kéz puhította fel párnámat. B—y.

Tolihistória.

Irta és az .1900. évi decz. 15-én tartott hangversenyen felolvasta : Dr. Fodor Gyula.

Igen sajátságos történetet kell önöknek elbeszélnem, a melyben sok a kísérteties és cső- j dálatos ; s a mely ha Poe Edgárral történt volna,! már régen ismerné a világ egy idegrázó, borza- dályos elbeszéléséből. A múlt éjszakák egyikén j sehogysem tudtam elaludni. Az okaival tiszté- \ ban voltam. Bántott az influenza s egy gondolat: ágyban, párnák közt forgolódni, mig fegyverfogható kollegáim a másnapi tanügyd mérkőzéshez komoly előkészületeket tesznek a fehér asztalnál. A legfőbb ok azonban az volt, hogy két nappal azelőtt déli 12 órakor 2 ur jelent meg nálam s hivatalos komolysággal becsületbeli kötelességemmé tette, hogy ma este ón itt felolvasást tartsak. Azzal érveltek, hogy itt az alkalom, midőn felolvasásommal ruhát szerezhetek s igazuk is volt, mert még idáig irodalmi munkásságommal nem sikerült sem magam, sem családom számára egy czípőtalpat sem csináltat nőm. Ez okból is érthető izgatottsággal izegtem- mozogtam fekvőhelyemen s elkezdtem számlálni egytől-százig, hátha igy majd hypnotikus álomba merülök. Körülbelül 57-nól tarthattam, mikor egyszerre sajátságos nesz üti meg füleimet s én egyszerre elfelejtettem, melyik szám következik. Hallgatózni kezdtem a sötétben.

Füleltem, merről jöhet a zaj. Az Íróasztal felöl jött. Olyan furcsa kaparás, karmolás-fóle hang volt, mely néha szünetelt, majd ismét

rákezdte. Oly kor-olykor úgy hangzott, mintha valaki a pennáját tintatartóba mártaná s onnan kihúzva végig dörzsolué a tintatartó szájánál. Majd halk papirzörgés, mint mikor lapot fordítanak, megint hosszabb -szünet utau a csöndes egyforma kaparás, karmolás. Mi lehet ez, az Istenért? -Mindenki alszik a házban. Az ajtó csukva, be nem jöhetett senki, Az ablak zárva, holló sem csaphatott be rajta, az külömben is kopogtatni szokott. Az egérről nem tételezem fel, hogy az íróasztal körül settenkedjék, mikor sokkal jobb dolga van a szekrény háta mögött, a honnan közelebb éri azt'akis kenyérmorzsát, ami a vacsoránál elszóródott.

Gyufát gyújtok s körülnézek. Senki-semmi. Leszállók ágyamból s az íróasztalhoz megyek.

: Semmi ember, semmi állat, még egy svábbogár sem, csupán egyik ócska toliam feküdt ferden a tintatartó aggaucsán. Egyik vége egy fokkal lejebb csúszott. Ez okozhatta a zörejt. A többit talán csak liozzi képzeltem. De a papír? No persze. Sok irományom hever egy rakáson s egy kicsit megcsuszamlott az egész kazal, ez volt a papirzörgés.

Hát a kaparás karmolás ? Talán az egér zörgette a kályha mellé dobott papírdarabokat. Lei.et. Lefeküdtem s élűiről kezdtem a számlálást az egynél. Alig, hogy az 57 hez érek, megint hallom a neszt. Most már tisztán, jellemzetesen kiveszem a pennamártást, papirzörgést, a kaparást, mely nagyon hasonlított az íráshoz. Megdermedtem az ijedtségtől. Ne csodálkozzanak rajta kérem, minden hajamszála külön-külön az