Szamos, 1900. szeptember (32. évfolyam, 71-79. szám)
1900-09-27 / 78. szám
/ V'.-. . XXXII, évfolyam. Szatmár, 1900. csütörtök szeptember bó 27, 78 ik szám, SZAMOS. Vegyes tartamúi lap. — Megjelenik vasárnap és csütörtökön. A SZATMARMEGYEÍ GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. Előfizetési ár: . Egész évre 8 kor. — Félévre 4 kor. — Negyedévre 2 kor Egyes szám ára 20 fillér. SZERKESZTŐSÉG és KIADÓHIVATAL: Rákóczy-uícza 9. sz. Mindennemű dijak Szatmáron, a lap kiadóhivatalában fizetendők. HIRDETÉSEK: Készpénzfizetés mellett a legjutányosabb árban közöltetnek Nyilttér sora 20 fillér. s erre annyival is inkább reflektálhatunk, mert értesülésünk szerint a Szálkái társulata jól van szervezve s Így arra érdemes. Egyébként is hazai szinmüvészetünk még mindig „pártfogásra“ szóiul. A színművészet élvezete még mindig nem olyan szellemi kenyerünk, mint a külföld miveit pépeinek, hol nem csak „pártfogolják“ hanem szellemi szükséglet gyanánt élvezik. Ped'g csak úgy várható ambicziózus törekvés a színigazgatótól és tagoktól, ha annak aztán sikerét is látják. Az élet anyagi gondjai közepett is hozzuk meg áldozatunkat a kedély nemesítésére, a művészeti érzék fejlesztésére, hogy életünk bensőleg tartalmasabbá s a szép iránt iogé- konyabbá váljék. Nem lehet ugyan számokban kifejezni azt a hasznot, melyet a hivatásának megfelelő színészet egy város közönségére gyakorol, de a figyelő szem észreveszi az eredményt a szellemi fejlődés általános színvonalának emelkedéséről, melynek nyomában közéletünknek és társadalmi érintkezéseinknek is fejlettebb és finomabb formája szokott felsarjadzani. Segítse azért kiki tehetsége szerint czél- jaihoz a művészet ügyét, hogy prosperálhasson Tháliának e czélra szentelt hajlékában s ne feledjük, hogy a művészet megbecsülése a magunk megbecsülésünk s a színművészet elérendő si cere a mi legönzetlenebb büszkeségünk. Á Bodóék reménye. Irta: Szabados Ede. (Folj’tatás és vége.) A hordár szánakozó mosolylyal nézte végig az öreg embert s elfordult tőle. De az kezébe nyomta a pénzt s mohón vette magához a két jegyet. Beléptek. Milyen fény! Milyen pompa! Még sohasem láttak ilyen szép színházat. Odahaza egy párszor elmentek, amikor egy-egy vándorszinész csapat játszott a korcsma nagy termében, de az egészen más volt. Csak nagy küzdelem árán juthattak a helyükhöz, mert a sok liberiás szolga nem igen akarta elhinni, hogy zártszékre szól a jegyük. A körülöttük ülök is bámulva nézték a szegényes pár öreg embert. Úgy nem illettek c da. Széjjeltekintettek. Hátba megláthatnák a Pistát valahol. De nagy is ez a sziuház és mennyi ember ! Bizony bajos lesz itt megtalálni azt a fiút. De nini! az anyjuk észre vette. Ott ült épen fölöttük egy pár magakorabéli fiatal emberrel. Int neki hátha meglátná őket. Biztosan felhívná magához abba a kényelmes zugolyba, van ott még hely üres elég. De bizony nem néz le. Úgy el van merülve a beszédben, bogy senkit sem lát, pedig ha véletlenül letekintene, mindjárt megismerné azt a két kopottas ruhája embert. Csengettek. Megkezdődött a darab. Elámulva hallgatták az öregek azt a sok szép beszédet, j ami onnan felülről hangzott. És ezt mind Pista ! irta, az ő Pistájuk ! Csak értenék legalább jobban, olyan furcsán hangzik egy-egy pár szó. j Nem igy beszélnek ott náluk a faluban. Milyen j különös ! Ők tanították meg beszélni a Pistát és most nem értik meg a szavát. Pedig nagyon szépnek kell lennie, hisz’ úgy hallgatják j mindnyájan ! Amikor először leengedtók azt a nagy I függönyt, zajos éljenzés, tapsvihar támadt. A két öreg is tapsolt, óljenzett, ahogy keze, torka bírta. Szerették volna tulkiáltani azt a nagy zsivajt, hadd hallja meg a fiuk, hogy ők is itt vannak, ők is csodálják az ő munkáját. A zaj mindegyre nagyobb lett. Egyszerre csak mindenki a szinpad felé nézett. A ketté vált függőn}^ előtt ott állott az ünnepelt férfi s jobbra-balra hajlongással köszönte meg a feléje nyújtott koszorúkat. Milyen boldogan mosolygott, milyen elégült volt az arcza ! A két öreg büszkén tekintett környezetére J s az anyjuk meg nem állhatta, hogy oda ne súgjon a szomszédjának : A mi Pistánk csinálta ezt a szép színdarabot ! Óriási lelkesedéssel fogadta a közönség a ! fiatal, uagytehetségü szerző munkáját. Jól hallotta a Bodó pár, amint égjük a másiknak odaszólott 1 — Ilyen emberből kellene még egy pár!“ * Az előadásnak vége. A többekkel együtt Bodóék is lassan kifelé ballagnak a színházból. Megállnak a nagy kapu előtt, ezen kell távoznia a Pista gyereknek is. Majd meglátja őket s most már elbeszélgethetnek együtt. — Csak vigyázzunk jól — szól az apjuk, — nehogy eltéveszszük a tenger nép között. Dehogy tévesztik. Ott jön már a lépcsőn, körülötte egész sereg úri ember. Kaczagva, hangos beszéddel törnek át a tömegen, sietnek kifelé. Az anyjuk odaszól az urának: — Most, most! Egy fiatal ember egy elsőrangú vendéglő nevét emliti nagy hangon. — Oda, oda — kiált utána a többi. * S mielőtt szóhoz juthatott volna az apjuk, már eltüutek a nagy kapun. — Bajos lesz vele találkozni, -- szólt szomorúan az öreg asszony. — Magam is azt hiszem, — felel az apjuk, — de tudod mit? Nézzük meg legalább, merre mentek, hol vannak. Egy ácsorgó hordár útbaigazítja őket. Megindulnak, száz helyütt is . kérdezősködnek, végre rábukkannak a vendéglőre. István gazda már a kilincsre tette a kezét, hogy benyisson. — Csak nem akarod, hogy bemenjünk ? — szól félénken az asszony. — Már miért ne ? — Hagyd el, édes öregem, nem vagyunk mi odavalók. Láttad, milyen czifra, fényes mindegyik. Ne zavarjuk meg a Pista gyereket! érdemes. Ez az Ígéret a pályázat meghirdetésében és a tett ajánlat elfogadásában hallgatólag benne foglaltatik. Másfelől az is bizpnyos, hogy olyan közönség, mely egy esetleg jól szervezett társulatot tengődni enged, saját maga előtt és az ország szemében is müérzékének fogyatékosságáról tenne bizonyságot. Sokan, kik ez aggodalmakat latolgatták, azt a kérdést vetették fel: hogy miért kell a színi szezont már októberben megkezdeni ? Nem czélszerübb volna csak november elejére vagy éppen csak közepére halasztani ? E kérdés, a mi specialis viszonyaink ismeretéből kifolyólag tagadhatlanul jogosult; de előre is meg kell adnunk rá a magyarázatot, hogy e kérdés megoldása a színigazgató szempontjából jelentékeny akadályba ütközik. A társulat volt zenekarának szerződése ugyanis október elsején lejár, s ettől kezdve pár hónapra nem lehet mást fogadni, mert ezek is szezonra szeriednek; a helybeli katonai zenekart pedig, mely a működésre szerződtetve van, utaztatni nem lehet. Csak egy megoldás volna lehető; ha t. i. a megfelelő vidéki városok bevonásával megfelelő színi kerületek volnának. De ennek megalkotásában, bár rég tervben van, — az országos szinügyi bizottság még mindig ké- sedelmeskedik, pedig szemmel látott dolog, hogy a vidéki színészet színvonala érdekében ez tovább már nem halasztható. Ezen a helyzeten most már csak egy dolog segíthet: a nagy közönség pártfogása Ä közeledő színi szezon. Pár nap múlva beköszönt a színművészet városunkba, hogy hat hónapig állandó tanyát nyújtsunk számára. Hat hónajf^ety; teljes színi szezon. Ennyi időre szerződnek a tagok az egyes társulatokhoz; ennyi időre terjedő szezon az, a mennyire a mienknél jóval nagyobb és gazdagabb vidéki városok igénye is terjtsd^v^gy jobban mondva: a mennyit a nagyobb városok zsebe is elbír. Ha a múltból szerzett tapasztalataink nem volnának is, anyagi helyzetünket és színi szezonunk terjedelmét tekintve, akkor is bizonyos aggódással néznénk a jövő elé: vájjon megbirjuk-é e hat hónapot? Mivel pedig az előző évek tapasztalata élénken van emlékezetünkben, ez aggodalmunk annál határozottabb alakban merül fel a jövőt illetőleg. A szinügy sikerét vagy sikertelenségét ugyanis nem szabad a közönséges üzleti vállalkozás szemüvegén néznünk. Az üzleti válalkozás esélyei többnyire tisztán csak financiális következményüek; a színművészet esélyei azonban, — s ezt talán velünk együtt a perczentekben gondolkozó üzletemberek és tőkepénzesek is elismerik, — bizonyos tekintetben erkölcsi és szellemi re- putácziónkat is érdeklik. Erkölcsi reputácziónkat annyiban, hogy pályázat utján egy színtársulat részére hat hónapi tartamra pártolást Ígértünk, ha t. i. oly társulat szervezkedik, mely a pártolásra
