Szamos, 1900. április (32. évfolyam, 26-34. szám)
1900-04-26 / 33. szám
XXXII. évfolyam. Szafmár, 1900. csütörtök, április hó 26. 33-ik szám. SZAMOS Vegyes tartalmú lap. — Megjelenik vasárnap és csütörtökön. A SZATMÁRMEGYEI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. Előfizetési ár: Egész évre 8 kor. — Félévre 4 kor. — Negyedévre 2 kor. Egyes szám ára 20 fillér. SZERKESZTŐSÉG és KIADÓHIVATAL: Rákóczy-utcza 9. sz. Mindennemű dijak ' zatmáron, a lap kiadóhivatalában fizetendők. HIRDETÉSEK: Készpénzfizetés mellett a legjutányosabb árban közöltetnek Minden beigtatás után 60 fillér bélyegilleték fizetendő. Nyilttér sora 20 fillér. Meghívó. Az északkeleti vármegyei szövetkezetek szövetsége f. április hó 30-án d. e. 10 órakor Szatmáron a városháza kis tanácstermében igazgatósági ülést tart, melyre az alakuló közgyűlés által a Szövetség ideiglenes vezetésére megválasztottak tisztelettel meghivatnak. Szatmár 1900. ápril 20-án. A szövetség ideiglenes vezétősége nevében: Domahidy Sándor. Meghívó. A Szatmármegyei Gazdasági Egyesületnek a vámtariffa szabályozására vonatkozó felterjesztés összeállítására kiküldött bizottságát felkérem, hogy ez ügyben f. hó 28-án szombaton d. e. 10'órakor a városháza kis tanácstermében tartandó bizottsági ülésen megjelenni szíveskedjenek. — A bizottságnak tagjai: bér. Kovács Jenő, Luby Béla, Pethö György és Szeőke Barna urak. Szatmár, 1900 ápril 20-án. Domahidy Sándor, e. alelnök. Nagy társadalmi baj. A morálstatisztika évenként aggályos módon szaporodó öngyilkosságokat jegyez íöl. Mi az oka, hogy az emberek legdrágább, pótolhatlan kincsöket, Istennek legszentebb adományát könnyelműen elvetik maguktól ? Legelső sorban a nyomor, a testi nyomor éppen úgy, mint a lelki nyomor; azután a társadalmi (elfogás félszegsége, végül az, elme megzavarodása. Látnivaló, hogy az öngyilkosságok megakadályozásáról a filantrópusnak, a társadalmi vezérférfiunak meg az orvosnak egyaránt kötelessége gondoskodni. A nyomort enyhíteni csak aránylag kevés esetben lehet. Az általános viszonyok rosszabbra fordulását, aminek okait az utolsó években számtalanszor kifejtették, csak az nem látja, aki látni nem akarja vagy akinek a sors kiváltságos szerencsés helyzetet biztosított. A társadalmi felfogás félszegsége az önérzet helytelen magyarázatában rejlik. — Valaki valamely bűnt követett el. Amikor elkövette, elragadtatta magát, szenvedélye, kapzsisága, lustasága, könnyelműsége vagy vele született rosszasága, lelketlensége által, de ekkor önérzetére nem is gondolt. Egyszerre csak üt az éra, amelyben bűnének felfedezésétől kell tr^ania. Önérzete, mely eddig szunnyadt, íg| ! -d. S mi a következménye? — Talán, nogy elmondja az illető: „Hibáztam, nagyon hibáztam s minthogy bűnt követtem el, sértett önérzetemen csak úgy javíthatok, ha bűnömért elszenvedem a büntetést.“ Dehogy! A bűnös erre nem is gondol. Esze csak ott jár: mit log ehhez szólni a világ, mely a becsületes embert egyedül becsületéért vajmi ritkán jutalmazza meg, a becsületéről csak egy pillanatra meg- feledkezettet azonban, a törvényes büntetésen kivül még ki is löki a társadalom sorából, megveti és későbbi tisztességes megélhetését szinte lehetetlenné tészi. A világ vagy akár nevezzük társadalomnak, szigorúbb biró a törvénynél. A törvény az elszenvedett büntetés után visszaadja a bűnöst a társadalomnak, a társadalom azonban nem fogadja be. Tudja ezt a bűnös nagyon jól, amikor bűntettének felfedezésétől fél. Mit tesz tehát ? Bűnét — a helyett, hogy vezekelne érette — még nagyobb bűnnel tetézi be, kioltja egy ember életét, ami nem kissebb bűn azért, mert önmagát öli meg, mert az életetet — bárkiét — idő előtt, erőszakos módon megszakítani senki emberfiának joga nincs. Még leginkább megbocsátható az ön- gyilkosság, ha tes i nyomor ad rá okot. A mikor az illető szenvedéseit, amelyek föltétlenül bizonyos előrelátható időben biztos halálhoz vezetnek, megrövidíteni akarja. A mikor csakugyan semmi eszköz nincsen, hogy éhségét csillapíthassa, anélkül, hogy lopjon, csaljon vagy raboljon. De bátran el Jetiét mondani, hogy komoly és nyugodt elbírálás mellett csak ritkán áll úgy az eset, mint azt az öngyilkosjelölt képzelte vagy törekvés és tetterő hijján szuggerálta magának. — A legtöbb esetben a sok szenvedés megzavarta elméjét, elvette nyugodtságát és megunván tovább tűrni, nem keresi tovább az eszközöket, hanem gyáván megfutamodik a további küzdés elől. Nem egészen valószinütlen az a régi állítás, hogy minden öngyilkosságra eltökélt ember elméje megháborodott. Túlságosan nagy része ebben az egyre szélesebb társaMatild. — Emléksorok. — Egy név csupán, de benne mindaz, Mi üdvöt adhat . . . S Istenem, Kiben lobogó lánggal ég a Tiszta, jóságos érzelem, Hogy ne kívánná : úgy legj’en! Úgy legyen, úgy, hogy édes üdvöt Adj annak, a ki bírni fog, Kaczagó szemed szép világa Bűvölje meg mint a hívőt Egy-egy sejtelmes szent titok. Néked éljen s te tőled kapja Magasban járó szárnyait, S rögös földön, csillagos égen Mig végzi hódításait: Töltsd be, töltsd édes álmait! 1900. ápr. 22. F. Yarga Lajos. m Levél a Szerkesztőhöz. Tisztelt Szerkesztő Ur ! Mintha látnám felindult vonásait Már ismét egy tárcza! Hát mindenki csak ezt akar írni, nem jut senkinek eszébe, hogy halommal bevernek a kiadatlan tárczaczikkek ! Levelem láttára ugy-e reménykedett? Na most bizonyosan valami okosabb dolog, talán a mi leginkább kel lene nekem, vezérczikk érkezett be. És mégis ez alkalommal is csalódni kellett önnek. De hát t. Szerkesztő ur, mit is kíván voltaképpen a vezérczikkeivel ? . . Pláne nekem mondja: „írjon ön asszonyom nagyon szívesen veszem, bármit, mindent; csak ha teheti tárczaczikket ne“ . . . Mikor ezt a kérését liallám, azonnal megvillant az eszembe, meg kell, hogy bosszantsam Önt azért is egy gyönge tárczával. Hogy kívánhatja t. szerkesztő ur, hogy mi asszonyok egyébhez is kezdjünk, mint egy bájos idylli hangulatoktól áthatott rajzhoz. Önök azok, a kik borzadnak, futnak a nagyon okos asszonyoktól. Látja milyen következetlenek önök, most hálás lenne irányomba, örömmel venne bármily rósz dolgot is tőlem, mert szüksége van vezérczikkre, mert azok az unalmas, minden iránt órzéktelen közönyös urak, kik hivatva vannak a komolyabb ügyekkel foglalkozni, hátat fordítanak minden nemesebb czólnak és gyötrik önt minduntalan jó és rossz tárczákkal. Mig ellenkező esetben, ha egy asz- szony merészelne politizálni a mikor szükség nincs róá, az urak a heves vitákba, egymástól szóhoz nem juthatnak, Ön volna az első t. szerkesztő ur, aki felkiáltana teljes indignátióval, no csak ez kellett még, most már az asszonyok is kezdjenek el vezérczikkezni ! ! Tudom ott beverne bármelyikünknek is, bármily tartalmas, sok esetben mélyebb, magvasabb, gondolatokban gazdag iratunk a papírkosár legmélyén, a nélkül, hogy meg is tekintenék azok a jó urak. Elég az ily sorsra az, hogy asszony irta ! ! . . . Nem t. szerkesztő ur, engem be nem ugrat, én nem értek, nem akarok érteni olyan dolgokhoz, a mi nem reánk tartozik. Végtelen sajnálom, higyjen nekem, hogy derűs homlokára, levelem láttára redők húzódtak végig, de ne kívánjon tőlem lehetetlent. (De csak azért lehetetlen, mert ismerem az önök elveit.) Lássa milyen unalmas ön! Ha nyugodtan eltűrte volna, hogy ón is egy tárczaczikkel gazdagítsam lapja hasábjait, és nem rémitett volna el véleményével, most küldenek önnek egy oly igaz meleghangon Írott czikket, a milyet nem kaphatott még eddig. Lássa: köszönetét és egyúttal Isten hozzádot akartam mondani annak a kedves társaságnak, kik között oly felejthetetlen napokat töltöttem, és a kik között ön is, t. szerkesztő ur, egyik lelkes tag és kedves barát vala. Tele van a szivem a legszebb érzelmekkel, e társaság minden egyes tagja iránt. Le tudnám írni oly híven, mindazt a mély benyomást, a mit reám tettek, azzal a szives, igazi magyaros vendégszeretettel, azzal a kimondhata.tlan
