Szamos, 1899. július (31. évfolyam, 53-61. szám)
1899-07-30 / 61. szám
XXXi. évfolyam Szatmar. 1889. vasárnap, julius hó 30, SZAMOS. Vegyes tartalmú lap. — Megjelenik vasárnap és csütörtökön. A SZATMARMEGYEI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. Előfizetési ár: Bgész évre 4 lit. — Félévre 2 írt. — Negyedévre I Irt. SZERK -bZTŐ.SÉG : Rákóczy-uteza 9 sz. KIADÓHIVATAL: Réköczy-utezii 9. sz. Egyes példány ára 10 kr. M i.deaneiuii dijak Szatuiaron, a lap kiadóhivatalaban fizeiendók. HIRDETÉSEK: Készpénzfizetéb mellett a iegjutányosabb árban közöltéinek Minden beiktatás ulán 30 kr. bélyegilleték fizetendő. Nyílttér sora 10 kr. Petőfi. Ütvén éve, hogy a nagy idők nagy fia őrökre behunyta szemét. Mintha az ideális czélokért való rajongás. ez az isteni szikra, mely az élű lények legnemesebbjévé teszi az embert, is vele együtt kihalt volna Most itt az alkalom, hogy a haza megemlékezzék ideje előtt elveszett szeretett fiáról. Mert szereti a haza ma is De szereti-e úgy, mint a hogyan ő szerette hazáját? Nézzetek végig az ezer évi sanyargásokon, emlékezzetek vissza mindazokra a hős hon fiakra, a kikről tudatra ébredt lobbanékony iíju lelkűnkben Gigasalakok teremtek és nézzétek őt, van-e köztük egy is, aki forróbban, aki igazabban szerette hazáját? Hiszen igaz, hogy mint lyrai költő úgy meg tudta pengetni a szív legrejtettebb húrjait, mint senki más. De nem ez a nagyobb Petőfi. A nagy a dicső Petőfi az, akit hazáját végtelenül szerető szive a t e 11 helyére visz Nemcsak, hogy ő harczol, nemcsak, hogy ő hagyja ott a harczmezőn életét — a szabadságharczban sok volt a hős és vértanú, — de ki az, aki úgy lel tudta hevíteni a haza iránti érzelmeket, ki tudta ig éb ren ta tani édes hazánk iránti szeretetünket, hitünket ? Ki tudta igy megvédeni a nemzeti önérzetet, ki csüngött gyengédebben valaha hazáján, a melynek mindig csak a szebbik, a jobbik tulajdonságát látta és csak, a hol magassabbra, magasztosabbra akarta vinni, sújtott erős szatírával, de mindig igaz szeretettel. Mutassatok nemzetet, melynek fia jobban, igazabban szerette hazáját. A bibliai idők, a régi görög és római történet melyik alakja nagyobb e hérosznál ? A számítás rideg korszakában, az érzelmekben szegény századvégben, a materializmus jegére egy fényes lángsugár vetődik Emlékezünk. Emlékezünk azokra az időkre, amelyek nagy események szüjében óriásokat láttak. Még csak annyi számítás se férkőzhetett akkor a magyar keblébe, hogy legdrágább kincsével: életével törődött volna. Szívesen feláldozta egy ideális fogalomért : hazájáért. Lehetnek ma, akik ezt nem értik; akárcsak a süketnek tartanánk előadást a hallásról. De akkor nem volt a magyar süket. Amikor meghallotta, hogy veszélyben a haza, megértette mindenki. Megértette, hiszen Petőfi mondotta. Szivéből elbatolt szava minden magyar szivébe, 'meghaliotLák palotákban, kunyhókban, hegyen, völgyön, rónasá- gon. És a ki meghallotta, az nem gondolt szülőre, gyermekre, hitvesre, csak az az egy gondolat uralta egész lényét és ösztökölte hős cselekedetekre: „Hi a haza!“ A szabadságharcz legnagyobb, legvon- zalmasabb alakját bámuljuk Petőfiben. Évszázadok legromantikusabb perczében szállt égbe nemes lelke, befejeződött ifjú élete éppen akkor, amikor elvégezte pályafutását. És a mikor ihlettséggel énekli: „Egy gondolat bánt engemet, ágyban, párnák közt halni meg,“ mintha megszólalt volna benne lát- noksága, amely előre sejtethette vele, hogy nem puha ágyon, hanem azon a harczmezőn fog elszenderegni, amelyet annyira dicsőített. Hirtelen letűnt az égről, mint a tündöklő csillag elvész a nagy mindenségbe. Elvesztettük nyomtalanul. De megmaradt emlékezete. Megmaradt hiven, se. >mi rozsdásé marja. És a mig magyar lészen e hazában, örökön-örökké meg íog maradni szivünkben a nagy, a dicső nemzeti hős. Legyen áldott az ő emlékezete! Á döntés előtt. Azon közegészséget veszélyeztető és kényelmi szempontból méltán kifogásolható állapot, mely a Kölcsey-utczai tímár ipartársulati Vigadót sokak előtt emlékezetessé tette s azon körülmény, hogy az uj törvényszéki építkezés által a Deák-tér legszebb pontján levő ócska épület és telek visszaszállott a városra, felszínre hozta azon eszmét, hogy ezen kiváló he • lyet nem szabad a városnak parlagon hagyni, hanem oda egy oly épületet kell emelni, a mely nem csak díszére váljék a páratlan szép térnek, hanem a közczól szolgálatában hasznára legyen városunk társadalmi életének, jövedelmezőség tekintetében pedig az elérhető legnagyobb bevételt biztosítsa. Ezek voltak azon indító okok, a melyek egy a mai haladó kor igényeinek megfelelő szállodával egybekötött Vigadó építését előtérbe állították és ha akadtak is olyan egyének, akik Petőfi 50 éves ünneplése alkalmából. Látnak-e a lelkek az égi világból E földi világba ? Látják e mint sülyed a nép szabadságból Rut, aljas igába? Látják-e a hősök, a kik érted haltak Dicső, szent szabadság, Látják-e a nem is régi unokáknak Rettenetes sorsát ? Látod-e lánglelkü próféta Petőfi ! Szeretett népedet ? S ha látod: lelkedet minő érzés tölti A látottak felett ? Örvendesz-e, avagy sírva fakadsz rajta? Ilyennek láttad-e Jövőjét, a mikor vezetted a harczba Halálra életre ? Eelbocsátom lelkem buzgó ima szárnyán, Hogy kérdjen meg téged; Vagy a te Atyádat, a ki mi Atyánk is, A nagy Istenséget. . . Visszajön a lélek, de megszomorodva, Békételenséggel. „Meddig raboskodtok“ kiáltja harsogva, „Üres szótok nem kell!“ „Azt az ellenséget, a kit mi levertünk, Baráttá tevétek. Az Isten jobbján se nyugodhatik lelkünk, Ez oly szörnyű vétek.“ „Erőt adott nektek, nagy erőt az Isten S ti megtagadjátok. Sorvadtok az osztrák által vert bilincsen, Pusztul szép hazátok.“ „Nincs öröm, nem is lesz, mig a függetlenség Diadalt nem arat; Mig magyar kenyérből az átkos ellenség Egy falatot harap.“ Pótor Elemér. m Az én ismeretségem kezdete M.-val. Elbeszélés a művészvilágból. — Irta: Nagy Elek — Folytatás. A hotelbe érkezve, miután hölgyeink toi- lettet csináltak, első dolgunk volt elvinni őket a M. által már előre értesített Camphausen családhoz, hol a mama anyai gyöngédséggel s a leány kész barátsággal fogadá őket; Ígérve, hogy nénijük megérkeztéig szolgálatukra állván, női kíséretüket képezendik. Bejártuk a város nevezetességeit s mialatt a hölgyek itt-ott alkalmat vettek maguknak arra, hogy csakis őket érdeklő dolgok felett nyilvánítsák véleményeiket egymással szemben, ezalatt M. barátom is elmondá nekem a Párizsban történteket, diadalutját ott s fogadtatását itt. Elmondá, hogy festménye itt az állandó kiállításban meg látható, hogy most mily nagyszerű újabb megrendelést kapott Amerikából egy bankártól, hogy ma este tiszteletére a „Mahlkasten“-ben kartársai estélyt rendeznek s hogy oda engem is elvisz, mig Camphausenék a Kreutz kisasszonyokat fogják oda bevezetni. A tervet a mai est eltöltésére vonatkozólag a hölgyek köztetszéssel fogadták. Mondanom is fölösleges, hogy az előzékeny művészek körében nemcsak mi, de a n i kis vendég hölgjmink is kitünöleg mulattak; annál inkább is, mert az est hőse M. volt egyik legállandóbb udvarlójuk, (magamat nem is emlitve) azonkívül a tánczosok törték magukat utánuk, a két bájos hölgyecskéuek alig volt pihenni való ideje és még sem panaszkodtak; hiába, a hölgyek fáradhatlanok a tánczban! Egy szünet alkalmával négyszemközt kérdeztem meg a barna Ottiliát, ha meg van-e elégedve a mulatsággal? — Nagyon! — feleié ő s felhevült arcza még pirosabb lett, midőn folytatá — Igazán reánk nézve még szerencse, hogy a néni lemaradt a vonatról, különben századrészben sem mulattunk volna ilyen jól! De még a komoly Emilia is hason nézetet bátorkodott nyilvánítani kérdésemre ; minek tudata engem még elégedettebbé tett, mint őket.
