Szamos, 1899. május (31. évfolyam, 36-43. szám)
1899-05-07 / 37. szám
XXXI. évfolyam Szatmar. 18S9. vasárnap, május hó 7. SZAMOS. Vegyes tartalmu lap. — Megjelenik vasárnap és csütörtökön A SZATMÁRMEGYEI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. Előfizetési ár: Bgész é?re 4 frt. — Félévre 2 Irt. — Negyedévre I t'rl. Egyes példány ára 10 kr. SZERK SZTŐSÉÜ : Ráköczy-utcza y sz. K1AI)OHIVATAL: Rákéczy ntcza 9. sz. M udennemü dijak Szatmáron, a lap kiadóhivatalában fizetendők. A munkanélküliek érdekében, Budapest székesfőváros tanácsa, melynek működését nem mindig illetik dicsérettel, ez egyszer igazán követendő eszme megvalósításához fogott. Arról van szó, hogy a fővárosban munka nélkül szükölködők — a vidéken is van ilyen elég — minden esetben időleges keresethez jussanak, mindaddig, mig állandó keresetre tesznek szert. E czél elérésére minden kerületben népkonyhával egybekötött munkás otthont és egy műhelyt akar a tanács felállítani, hol a munkab;ró emberek ideiglenes foglalkozást kapnak. A műhelyben azonban csak annyit adnak a munkásnak, a mennyire föltétlenül szüksége van, különben a munkások nem keresnének alkalmazást. A tanács úgy akarja megoldani a kérdést, hogy a műhelyben dolgozók szállásra és élelmezésre utalványt kapjanak s azonkívül naponként 20 — 25 krt. A műhely vezetőségének kötelessége a munkás nyilvántartás és munkaközvetítés. Nos hát; bármi animozitás is vezéreljen valakit a fővárosi tanács intézkedései ellen, be kell ismernie, hogy ezt a fontos, messzire kiható kérdést valóban talpraesetten vitte közelebb a megoldáshoz Kenyérkeresetet adni a szükölködőknek, nem alamisznát s őt egyúttal tisztességes alkalmazás elérésére ösztökélni, nekik ehhez segédkezet nyújtani praktikus módon : igazán szép dolog. Ne legyen a gyomor üres, ha a kéz dolgozni tud. Ne hagyjuk parlagon heverni ezt a munkaerőt, ha annak jó hasznát vehetjük. De üzleti szempontból sem megvetendő a megoldás e módja, mert a főváros bizonyára olcsóbban jut sok munkához, melyet ily módon házilag végeztet, mintha azokat pályázat vagy rendelés utján válalkozóknak adja. De az intenczió nemességéhez sem férhet szó, mert hiszen a főváros nem akarja kihasználni a szegény munkás szorult helyzetét, hanem csak addig ad neki munkát, mig másutt nem talál jobbat, megfelelőt és munkás közvetítéssel önmaga gondoskodik, hogy mielőbb állandó alkalmazáshoz jusson. Ne firtassuk, hogy uj e ez eszme vagy kié, de ismerjük el, hogy jó. Milyen egyszerűen lesz orvosolva úgyszólván minden jelentékenyebb anyagi áldozat’ nélkül egy nagy társadalmi baj. A külföldön, különösen Ausztria jelentékenyebb helyein gyakran láttam az utcza- sarkokon hatósági hirdetményeket, melyeken közzéteszik, hol és kinél lehet munkát kapni, kicsoda és minő munkás érkezett a városba, hogy munkát keressen. Ilyenkor mindig édes hazámra gondoltam, és arra, hogy Magyarországon — az általános munkahiány daczára is — gyakran fordul elő, hogy a HIRDETÉSEK: Készpénzfizetés mellett a legjutányoeabb árban közöltetnek Minden hei.jjj^tas után kr. bélyegilleték fizetendő. Nyiltiér sora 10 kr. munkaadó nem talál elég munkást, az meg épen mindennapi dolog, hogy a munkás nem talál munkát. Nem tudnak kölcsönösen e ymásra lelni. A külföldön tehát a hatóságok a legegyszerűbb es egyúttal legczélszerübb eszközzel gondoskodnak, hogy legalább az egy helységben levő munkások egymásra találjanak. Nálun' ez idő szerint egész másképen áll a dolog. Az ipari munkások csak hosszú utánjárással tudnak alkalmazást találni. A magán utón való munkásközvetités alig érteel a legelemibb stádiumot. Többnyire csak nehány szédelgő foglalkozik munkásközve- titéssel és a „Tisztelet a kivételeknek'1 itt csak nagyon keveseknek szól. A legtöbb esetben nagyon megkeserüli a munkás, ha a munkásközvetitő csábitó szavának hitelt adott. A milyen dicsérettel is Emlékezem meg a székes főváros okos kezdeményezéséről, mégis azt hiszem, hogy ezt csak a munkáskérdés megoldásának első lépéséül szabad tekinteni. Az a meggyőződésem, hogy ezt a példát eleinte a nagyobb, majd a kisebb városok is követni fogják Követni fogják, mert követni kell. És azt hiszem, a kormány sem fogja tétlenül nézni ezt a kezdeményezést, hanem maga is hozzá fog járulni, hogy minden város hasonló intézményt léptessen életbe. Ne kisérts!... Ne kisérts! ... ne jöjj utamba szüntelen, Nyugodt valók már, szint’ feledtelek. Gondolatom csak néha elvétve járt Körötted, mint madár tenger felett — Néha, ha egy-egy csacska ajkat hallók Vidám beszédben, vagy egy kaczagást: Ilyenkor felujult emléked mindig S fájlaltam a ,uy áréji álmodást.“ Mert az volt; nyáréji álom volt csupán Az én szerelmem s a tiod vele — Magányuk összehozta a két szivet S megcsillant bennük az élet tüze. Garzon lakás s a te csendes szobád Úgy egyesben szomorú volt'nagyon — Csoda-e hát, hogy összeszoktunk szépen S együtt voltunk este, mint hajnalon ? Az ón kedélyem, az örök borongó, Jó társra lelt benned ki vig valál, Az ellentét — jól intézi a fátum — Rendesen igy egymásra rá talál . . . Mig én bus monológba öntve tettem Szerelmi édes vallomást neked, Te addig himzésed gvöngyét számlálva Mosolyogtál a „vallomás“ felett. S végre a sok mosolynak vége az lett, H°gy szentirásnak vetted szavaim S hogy, hogy nem, ki tudna emlékezni rá? . . . Ott pihentek ajkadon ajkaim . . . S a beszédes, kaczagó száj azontúl Mindig csak csókra vágyott volna már — Most is érzem mézét, pedig — Istenem — Azóta már hányadik év lejár! . . . . . . Szint’ elfeledtelek. S most újra látlak, Elómbe jösz időnként, mint az árny — Óh, ne kisérts ! . . . jobb, ha nem látjuk egymást, Ilyenkor érzem hogy valami fáj . . . Az fáj-e, hogy hamar elmúlt az álom, Vagy az, hogy oly könnyen elhagytalak? Ajkunknak most is csókban égni kéne S mosolyganod a vallomásokat. Zomhory Gyula. m Tépelődés. Aranysárga hajfürtjei, mint a tavaszi nap első sugarai megaranyozzák a bérczeknek még hófedett csúcsait, oly igézőén omlananak le felér hattyunyakára ; szemeinek tekintete, mint a nefelejts a csergedezö patak partjain, oly szendén melengetik az érző lelket; a hófehér arcz- hoz oly összhangzó az a biborpiros szin, melyet mint a feslő rózsaszál a tavaszi kikelet, az ifjú ság lehelt rá, s melyhez a biborajkak mosolya járul igézőleg, minden perczben feltüntetve azo- ' kát az elefántcsontot elhomályositó gyöngyfog-1 sorokat; a szilfidi alak azzal a sugár termettel, j azzal a karcsú derékkal, azokkal a piczi hófehér kezekkel s a piczi lábakkal egészítik ki a természet ama remekét, amely „0“ ! Ilyennek láttam őt először, midőn véletlenül a sors elém vezető, ilyennek találom ma is, ilyen ő nappali gondolataim s ilyen éjjeli álmaim képeiben! Mintha egy tulvilági lény jelennék meg előttem, midőn képzeletem elómbe festi „őt“, mintha a földöntúli világban élnék akkor, midőn álmaimban megjelenik az „öw képe s kitárom karjaimat, hogy keblemre szorítsam e képet, ajkaim reszketnek, hogy egész lelkemet egy forró csók ban leheljem át az „ő“ szép leikébe. Egyetlen percznyi más gondolatom nincs, mint „ő“, kinek képe összeforrott keblem minden lobbanásával, szivem minden vérkeringésével, „ö“-vé minden eszmém, „ö“-vó minden érzelmem, „ö“-vé lelkemnek minden érzete, „ő“ az én lelkemnek jobb fele ! És mégis, mégis, mily boldogtalan vagyok a tulvilági — eszményi — boldogító érzés mellett is! Mily boldogtalan! — Hisz „ő“ nem tudja, nem érzi, nem is álmodja talán, hogy lelkem egész hevével, .szivem lángoló érzelmével csüggöm az „ő“ előttem legszentebb képén, az „ő“ előttem legbájosabb lényén . . . amely oly utolérhetetlen távolban áll előttem ! A napokban találkoztam vele. Elfogulatlan volt, mint mindenkor, ha találkozom; bűbájos, észbontóan szép, mint minden kor és én elfogultan alig voltam képes pár szót rebegni, alig voltam képes vele bes élni ... mert hiszen az érzés nem bir szótárral, a valódi érzelem lezárja az ajkat, s csak a kebel, a szív dobogása mutatja, mily harczot viv belsőnk ak-
