Szamos, 1899. április (31. évfolyam, 27-35. szám)
1899-04-09 / 29. szám
1 XXXI. évtoiyam Szatmár, 1899. vasárnap, április hó 9. 29-ik szám, . '■ <-.<o IV ' () Vermes tartalmú lap. — Megjelenik vasárnap és csütörtökön A SZ ATM A RME GYEI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. Előfizetésiéi*: I SZERK .»SZTŐSÉGI : Rákóczy-utcza 9 sz. K«;é8z évre 4 frt. — Félévre 2 Irt. — Negyedévre I Irt. KIADÓHIVATAL; Rakóc.zy -iuczh 9. sz Egyes példány ára IO kr. I M iideonouiü dijak Szatmaron, a la.» kiadóhivatalában fizetendők. HIRDETÉSEK: Kdezpénzfizetea mellet! a legjutár.yoeahb árban közöltéinek Minden beiktatás után 30 kr. bélyegilleték fizete.idő Nyilffér sora 10 kr. I Tabajdi Lajos | A harangzúgások még nem hirdették a mély gyászt, mely a szatmári ev. ref. egyházat, városunkat, a mélyen lesújtott családot érte, már is egy pillanat alatt végig járta a várost a mindenkit leverő szomorú értesülés, hogy Tabajdi Lajos meghalt. Meg áll kezűnkben a toll midőn ez el- rémitő hirt le kell írni s a kételkedés fugja el szivünket, elménket, midőn az ép erős ala kot összeomolva tehetetlenül látjuk. Nem hiszünk szemünknek, álomnak tartjuk a szomorú valót s csak a gyászoló néptömeg hullámzása erősíti meg bennünk a tudatot, hogy a Gondviselés akaratából kidőlt egy világitó fáklya, mely elméjének nagyságával, szivének tisztaságával fényesen világította be, nemcsak rajongásig szeretett egyházát, de városunk egész társadalmát. Ki tud felmutatni még egy hasonló fét fiút ki kimerithetlen tevékenységével szol gálta a társadalmat, a közügyét. Ki tud fel mutatm egy hasonló férfiút, ki mint ő, még ellenségek szerzésével is, őszinte kimondója s felemelt fővel, tiszta önérzettel, tántoríthatatlan hirdetője volt az egyenes igazságnak. Több mint 2 évtizedig szolgálta a szatmári egyházat s családi életéből, társadalmi munkásságából, a közügyekért teljesített szolgálatából példát meríthetett mindenki. Mint lelkész, mint tanár nemcsak hivatásából kifolyólag, de legtisztább meggyőződésével s ékesszólással hirdette híveinek és tanítványainak a vallás boldogító tanait s megragadott minden alkálmat, hogy boldogságának teljes kielégítésére, a vallás vigasztalását nyújtsa mindazoknak, kik, az ő gondozására bízattak. Egyházi szolgálatával egyidejűleg páratlan bajnoka volt a közügyeknek is, eljárásában mindenkor igaz meggyőződése vezérelte, majdnem egész idejét igénybe vevő papi teendői mellett társadalmi tevékenységével számos hervadhatatlan virágot szolgáltatott ahoz a koszorúhoz, melyet e vá-1 ros közönsége köt feledhetetlen emlékének Ékes tollával a közélet mezején lapunkat szolgláta s azon legrégibb mun atár- sainak közzé tartozott, kik lapunkat fennállásának, majd nem egész ideje alatt a legőszintébb ragaszkodással és kitartással szolgáltai s nagybecsű munkássága, hirlapi működése mindég büszkeségünk vdít. Nagy és mély ezekért a mi gyászunk is- s mély megilletődéssel az általános s a városon még soha iiy nagy mérvben nem nyilatkozó részvétnek hü tolmácsolával veszünk búcsút a közbecsülésnek s általános tiszteletnek örvendő barátunktól; tegye elviselhetővé a Gondviselés a nagy fájdalmat mélyen lesújtott családjára nézve s az örök emlékezet lebegjen nemes munkássága felett, me lyet mindenkor nagy tehetsége, lelkének nemessége és szivének jósága vezérelt Legyen áldott emlékezete! —i.— Képezdei tanárok mozgalma, „A kutyát is megemberelik, ha hivatalban van,“ — kiáltja Lear király őrültségének egyik legjózanabb pillanatában Különös, miért nem emberelik meg nálunk a képezdei tanárokat? Ez a kérdés fészke!ődik agyamban mindannyiszor, valahányszor a képezdei tanári kar fizetési viszonyainak rendezése ügyében mozgalmat indít. Kétségtelen, hogy a képezdei tanárok a nemzeti nevelésügynek legfontosabb tényezői; Az értelmiség közvetve vagy közvetlenül általuk jutott intelligentiájához. S mégis jogos panaszaikból azt kell tapasztalnunk, hogy állapotuk, javadalmazásuk, megbecsültetésük ma is teljesen középkori. A modern állambölcsesség eddig mit tett érdekükben, ha cs#k azt nem, hogy nehány állami képezdét fölébe helyezett a többinek Az országos képezdei tanári kar most újból mozgalmat inditott; talán ez az első eset, hogy helybeli képzőink tanárkara csat lakozott a mozgalomhoz. Pedig, ha valahol jogosult a mozgalom, úgy nálunk az, hol a szegény prolessor 15—20 évi keserves működés után is a „kezelő személyzet“ fizetési rangosztályában van, anélkül hogy megfelelő nyugdíjra kilátása volna Nagy ideje volt, hogy képzőink tanár- kara valahára fölhívja már a figyelmet fizetési és szolgálati viszonyának rendezésére. Nemcsak a jogos magánérdek az, ami A csorvási Yénus. — Irta : Vári Olvaszthd Ferencz. — A csorvási arany ifjúság a mulfc farsang kor nagy dologra szánta el magát. Nem kevesebbről volt szó, minthogy bált rendeznek és erre meghivják az egész környék szi- nejavát, előkelő közönségét, nem különben a szomszéd Kövesárok városában időző katonatiszteket és — mivel rendnek muszáj lenni, — a helybeli csendőrőrsöt. Kéfc-'lfcent czél vezette ezen nagy elhatáro- aásrá/a csorvási arany ifjúságot; egyik az, hogy a helybeli tánczolni igen szerető lányok ezen vágyukat kielégítsék, másik pedig, azon régi óhaj, hogy Csorvás mezőváros a környék müveit közönségének társadalmi központját képezze, hova örömmel gondol vissza gyöngébb és erősebb nem egyaránt. A bálra természetesen engem is meghívtak. Természetesen, mondom azért, mert ón a „Kövesároki Tárogató“ külmunkatársa és tudósítója voltam, tehát a hetedik nagy hatalmat képeztem a bálban, a rendezők igen örültek megjelenésemnek, a min legkevésbé sem lehetett csodálkozni, ha meggondoljuk, hogy már 3 vármegyében emlegették Írói működés által kitűnt nevemet. (Ellenségeim szerint ugyan az a három vármegye határos volt s a szomszédos községek más-más vármegyében feküdtek) népszerűségemet az is emelte, hogy egynéhány sajtóperem is volt, már pedig, a kit Írásért beperelnek, az csak jó iró, ez a csorvási logika. A kitűzött nap reggelén minden szükséges dolgokkal ellátva magamat, kivonultam a Csor- vásra robogó vonat elé s felszállva egyik szakaszba, álmodozva gondoltam a báli éjre, mely kellemesnek, nem külömben kalandteljesnek Ígérkezett. A kövesároki állomás előtt természetesen megállóit a csiga sebességgel robogó vi- czinális s merengésemből a kocsiszakasz ajtajának nyílása ébresztett fel, a melyen egy hordár kis dobozt, nagy dobozt és tudom is én miféle dolgokat kezdett gyorsan behányni, ami megtörténvén egy nem épen kellemes arczu, testes matróna lépett a szakaszba, követve egy remek bájos fiatal kis leánytól. Az öreg matróna a kis leány segítségével elhelyezte a dobozokat, a mit én angol hideg vérrel néztem végig, áldva és átkozva a sorsot a miért idehozta ezt a kis leányt és a miért ide hozta ezt a vén asszonyt. Az öreg nő aztán elhelyezkedvén, elő vette a burnótos szelenczét s pár szippantás után elzárta szemeit. A kis leány pedig velem szembe ülve, oly édesen nézett rám, hogy forró hideg környékezett, elgondolva, hogy mily szép idyllt rontott el ez az anyós-jelölt. De hát miért van viczinális ? Alig haladtunk pár kilométert, valami homokdomb előtt a vonat kisiklott, illetve kizökkent, mert a szól a sinközt befújta homokkal s a viczinális nem birta azt utjából eltolni. Nosza keletkezett nagy rémület, a mama felébredt, (nem is aludt) és elájult, a kis leány pedig a nyakamba borult (az isten áldja meg azt a viczinálist) és a csúnya halált emlegette ; a többi szakaszokból sikoltozva ugráltak ki a hölgyek, a vonat vezeti', gépész, kalauz versenyt káromkodtak és a vonat — állott mozdulatlanul. A mama végre látván, hogy senki sem törődik vele, felkelt és kiszállott, rákiáltván a kis lányra, hogy siessen utánna, mire én egy kebelrengető sóhajjal lesegitettem a szakaszból. A homokot csakhamar elhányták a vonat elől, mire újra elindultunk. — A marná újra elzárta szemeit, de csak félig s úgy figyelt ránk; én meg a kis leányt vigasztaltam, mentegetvén szegény vonatot,' de ö sehogy sem akarta elhinni, hogy a kisiklás is kellemes „olykor-olykor.“ „Csorvás egy perez“ hangzott a kalauz éles kiáltása, épen midőn a csók mibenlétéről akartam értekezni a kis leánynyal s mély sóhajjal, szomorú pillantásokkal segítettem nekik a leszállásnál, megjegyezve, hogy néha a viczinális is gyorsan halad, mire a kis lány azt felelte „hamis mosolylyal „igena mama válaszát nem vettem tudomásul. * * * Ez az „igen“ volt gondolataim tárgya, mi-
