Szamos, 1899. március (31. évfolyam, 18-26. szám)

1899-03-19 / 23. szám

XXXI. éyfoiyam

Szatmár, 1899. vasárnap, márczius hó 19.

SZAMOS.

v' }

Vegyes tartalmú lap. — Megjelenik vasárnap és csütörtökön

A SZ ATM ARME GYEI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE.

Előfizetési ár:

Ktfész évre 4 frt. — Félévre 2 írt. — Negyedévre I Irt. Egyes példány ara IO kr.

SZERK .&ZTŐSÉG : Rákóciy-utcza 9 sz. K1ADOH1VATA R: Rákóezy-utcza 9. sz.

ftl ndeouemü dijak Szatuiaron, a lap kiadóhivatalában fizetendők.

Hl RDETESEK:

Készpénzfizetéb mellett a legjutányosabb árban közöltéinek Minden beiktatás után 30 kr. bélyegilleték fizetendő.

Nyilftér sora 10 kr.

Önérzet.

A magyar faj más fajokkal való érintkezése közben mintha elvesztette volna fajának legszebb tulajdonságát, az önérzetet. Nem az egyéni, de a nemzeti önérzetről szólunk, a mely a magyart jellemezte, a melyért a költő : királynak született jobbágynak nevezte.

A nagy tettekre, hazája őszinte szeretjére ez az önérzet, ez a büszkeség hevitette a magyart. Ezt altatták el és ennek kell újra föltámadni

Ha széjjelnézünk közéletünkben, ennek a tajbeli büszkeségnek nagy hiányát látjuk megnyilatkozni mindenfelé.

Ezt a büszkeséget altatták el a mo dern felszívódások s ezzel a büszkeséggel halt ki sok egyéb más jó a magyarból.

Büszke volt arra, hogy magyar és nem világpolgár, büszke, hogy a máséhoz nem nyúl, a földje rendben van, a jószága czi- meres és nem kór kölcsön senkitől, mert addig nyújtózkodik, a meddig a takaró ér.

Ezeknek a jo sajátságoknak léhaságra vált képét latjuk az elferdült jellemekben, kik verszerint ugyan munkás őseinknek utódjai, de a kapaszkodás, a jól és kőnnyen- élés és az urhatnámság összes rossz tulajdonságaival

A külföldtől azt vették át, a mi rossz! s az elvilágpolgáriasodásba belefult a magyar.

Nyelve, írása, gondolkodása, kedélye, szelleme mintha nem volna magyar. A kül tőidre sandít, a külföld nó ája szerint tánczol. így él. így cselekszik.

Legelőször elveszett a szülőföldnek, annak a falunak, a hol született, szeretete Az ősi hajlék és föld szentnek tartása pusztult el szivéből és utánna az ősi örök. Elkapta az újkor s annak jó tanulságaiból mit sem véve át, eldobta a múltat. Idegen hangulatokkal felcziczomázott nótájában sem rajong szülőföldje szép határáról és nem büszke, de nem is lehet arra a helyre a hol született.

Nagyon szép példája a szülőföldből fakadó önérzetnek a következő kis adomaféle.

Az alkotmányos idők beköszöntésekor többen elutaztak a Szeged felé robogó vonaton Beszéltek erről is arról is és végre kezdettek bemutatkozni Az egyik volt alispán, a másik főügyész. yaszeki elnök, főispán, szóval mind magas állású urak. A kocsiban egy szép szakallu magyar ruhás ur ült még, aki nem ismerkedett össze és pipázott tajtékpipájából. Neki is bemutatták magukat és ő hidegvérrel azt mondotta:

— Tudják-e az urak, hol van Kecskemét várossá? Ha tudják, tudják meg, hogy én ott csak borbély vagyok.

Mennyi büszkeség és önérzet van e pár szóban. Mintha azt mondaná, hogy miiyen emberek lakhatnak ott, ahol olyan tekintélyes kinézésű, értelmes ember csak borbély.

Lánczszem ehhez a Ián czszemhez az is, mikor az egyszeri paraszt dicsérgette az Isten háta mögött fekvő falut, a hova való és a mely sem nem nagy, sem nem szép, de csupa becsületes ember lakja és bepókhálósodott a kaloda.

A maga falujára, ha csupa bogárhátu apró gunyhókból állt is, büszke volt és a legszebbnek tartotta a magyar s még a legény is úgy dalolt, ha betyár is, betyár a falujában

Az is megesett, hogy az érzékeny halotti beszéd alatt mindenki sirt, csak egy ember nem, aki mikor a pap megkérdezte: Miért nem sir kend atyafi? — ezt felelte: Azért kérem alássan, tiszteletes uram, mert nem idevaló vagyok.

Ez a büszke önérzet, a tisztességet, becsületet kincsnek tartó gondolkodás nem halt még egészen ki csak aluszik.

Ébreszszük fel, támasszuk fel, mert a szülőföld szeretetéből fakad a hazaszeretet i', amiről ma nem igen beszélhetünk.

Támaszszuk fel a régi jó szokásokat és feltámasztottuk a hazát, a hazafiságot.

Ne legyenek nekünk idegen bálványaink.

m

Paraszt szerelem.

Epizód a nópóletből.

— irta : Zombory Gyula.—

Ráhúzták a nehéz agyagos földet a koporsóra ; a sirásó leszúrta a vékony puhafa kérész tét az uj hantoiásu sírra s Deli Gyuri ott állt feleségteienül a szomorú munka fölött s könyes szemei előtt összefolytak a sirirat fehér betűi:

Itt ípugszik

SZEGFŰ BOROSA férj. Deli Györgyué.

Egy darabig még nézte a kis fekete keresztet s azzal megindult az uttalan temetőn keresztül a falu felé.

A kíséret, a sírnál segédkezük már kívül jártak a temetőn, mikor Gyuri a kapuhoz ért.

A feketére festett rozoga rácskapunál egy fiatal asszony várakozott rá, fején fekete selyem kendővel, előtte ugyanolyan kötővel, miknek gyászos színével ellentétben állt eleven ragyogó arcza, nevető szemei és ajkának barátságos mosolygása.

— Hát te kit vársz ? — szóllitotta meg Gyuri a tetszetős szép asszonyt.

— Kit? Kelmedet várom.

— Engem ?

— Kelmedet hát, hogy vigasztaljam bána* tos özvegységében. S együtt lassan megindultak de nem a falu felé, hanem — mintha csak

öntudatlanul tették volna, vagy pedig épen bizonyos egyforma benső ösztön intézte volna lépteiket, a kaputól balra nyúló, fólsorban épült mellék utcza irányába haladtak, időnként ejtvén ki egy-egy szót.

Nem sokáig haladtak, mikor a menyecske, aki vagy féllópóssel előbbre járt, egy kis uj tetős ház előtt megállt s felnyitván annak zöld- festésű kiskapuját, belépéssel kínálta meg Gyurit.

Az özvegy ember, aki feleségét, csak nó- ! hány percze múlt még, hogy elhantolta, ránézett a mosolygo fiatal asszonyra s azt kérdezte:

— Minek akarod Lidi, hogy bemenjek?

— Semminek, csak épen, hogy bejöjjön kelméd. Úgy is régóta volt nálam, azóta a kétesz- tendő óta nem, mióta megházasodott Most özvegy ember lett kelmed, teheti, nincs, aki lesse a járását.

Gyuri belépett.

Mikor belől volt a kis formás hajlókban, mint valami hirtelen szólfuvás vonult el a szive I fölött az a sok emlék, a mi öt ehez az asszouy- I lioz fűzte s bár felesége elhalta miatt tisztessé i ges bánat nehezedett is lelkére, jól esett neki, ha most itt van, hogy közelében tudja azt az asszonyt, akit valamikor szeretett.

Mert Gyuri szerette Lidit, ezt az urahagyott szép asszonyt, a kinek hűségéről oly formán beszéltek a faluban, mint a téli napsütésről, bujkál-bujkál, hol kisüt, hol meg elbújik, nem igen lehet mellette sütkérezni.

Lidi letette fekete kendőjét s formás szép feje, hunczutkás hajfonatai arra látszottak teremtve lenni, hogy bolonditsa a férfiakat. Gyuri érezte ezt s majdnem bánni kezdte, hogy ide tévedt.

Mit mondanak majd a faluban, ha megtudják, hogy a temetés napján már a régi szeretőjét kereste fel? Igazán czudarság, a mit tett s szinte akaratlanul egyet lépett az ajtó felé.

Lidi észrevette ezt, elébe állt s hirtelen — mielőtt a férfi megakadályozhatta volna, átölelte annak nyakát s erővel oda vonta a tiszta szót tessel leteritett padkára maga mellé.

Gyuri hagyott magával cselekedni s hal- gatta az ass/.ony csábító szavait:

— El akart kelmed menni? Hova megy? haza, abba az üres házba, a hol sem az előtt, sem most gyönyüiüség nem várakozott kelmedre. Ne is szóljon, tudom ón jól, hogy Borosának, a négy holdas szellőjén akadt meg a kelmed szeme, mert szegényen — az Isten nyugtassa meg — nem sok nézni való volt.-Jó asszony volt, jó feleségem volt, mondta monoton egykedvűséggel a férfi.

— Jó volt hát; főzött, mosott kelmedre; de aztán egyebet sem tett. Mondja meg igazán csókolta-e meg kelmedet csak egyszer?

Gyuri hallgatott.

— Ugy-e nem ?

Hej, bezzeg csókolta volna más; csókoltam volna ón, éjjel, nappal s az ón félholdas szollöm termése édesebb lett volna kelmédnek, annyit mondhatok.

Most a férfi szólt:

— Tudom ón, hogy igazat beszólsz Lidi.

T