Szabolcsi Őrszem, 1939 (1. évfolyam, 1-19. szám)
1939-06-15 / 8. szám
6 BEZÁRULT KAPUK. Vége az 1938—39. tanévnek. Ifjaink egy esztendőt öregbülve egy-eqy osztállyal előbbre jutottak a szellemi növekvés pályáján. Nagy ajándék, lehetőség és hatalom anyaszentegyhá- zunk kezében az, hogy vannak iskoláink, amelyek által a jövendőt formálhatják. Ki használjuk-e ezt a nagy lehetőséget és élünk-e igazán ezzel a nagy hatalommal? Egységes gondolkozása, egységes világnézetű, egy hitet valló és egy cél érdekében felkészült jövendőt szabolcsi Őrszem készítenek-e elő iskoláink? Ezen a kérdésen elgondolkozva fájdalmasan kell igazat adnom egyrészt egy idős lelkipásztor testvéremnek, másrészt az egyik tankerületi főigazgatónak. Az első azt bizonyítgatta nékem, hogy nincs egységes programmja a magyar református egyháznak, a másik pedig arról beszél fájdalmasan, hogy nem református célkitűzésüek református iskoláink. Jó volna itt valamit tenni! B. B. ISTEN SZOLGÁLATÁBAN Akik megelőznek Isten országában* Szabadulásom és hitre jutásom fűződik ehhez az Igéhez. Csüggedt és elkeseredett voltam. Sirattam életemet, álmaimat, magamat. — Nagyon szomorú? — kérdezte tőlem valaki. Szava messziről jött, mintha nem is belőle eredt volna. Vigasztalás és csodálkozás volt benne. Nem mondta tovább, én meg nem feleltem. Mit is felelhetnék? Hát igen, szomorú vagyok, sőt kétségbeesett. Van rá okom: utolértek bűneim ... El- kárhozol, súgta az ördög. Elkárhozol, sajnál- gattak az emberek. Elkárhozom, mérlegeltem magam is. Aztán csak sírtam felzaklatva, bé- kétlen szívvel. Nem igaz! — Felütötte Bibliáját. — Nem igaz: „A vámszedők és paráznanők megelőznek titeket az Isten országában.“ (Máté 21:31.) — Van lehetősége. Mitől fél hát? Jézushoz az mehet, aki bűnös, mert Ö a bűnösök Barátja és Megváltója. Nála helyet kap és életet nyer mindenki, akit bűnei visznek Őhozzá. Hitetlenkedve ráztam fejem. Nem, nem tudom elhinni, még ha ítry is volna. Számomra már nincs, nem lehet hely Isten országában. Nem, oda én nem mehetek, engem már Isten sem szerethet. És hiába próbálkoztam, nem tudtam józan ésszel elfogadni. És hiába is akarnám, nem tudnám ezt én ésszel ma sem megérteni. Ugyan hogyan is lehet? Isten lelke azonban hitre kényszerített. Arra, hogy csak menjek, hiszen nem oly Főpapunk van, aki ne tudna megindulni gyarlóságainkon. Arra, hogy menjek, mert elég nékem az Ő kegyelme, mert Nála vár a nekem készített helv. Szívembe írta azt, ami pedig olyan érthetetlen. Átéltem, mit jelent helyet kapni Isten országában s hogy lehet helyet kapni ott. Most, hogy ezeket írom, ezer gondolat cikázik bennem. Talán nem is kellett volna elmondanom. Csak egyszerűen és világosan megvallanom: nagyon boldog vagyok, mert enyém Jézus, mert van helyem az Isten országába és mert ismerhetem magamat úgy, ahogy Ö ismer, mérhetem magamat az Ö mértékével. Bűnös vagyok, a bűnösök közt az első, nincsen bennem semmi jó. Ezzel nem állt meg, nem fejeződött be életem, örömöm. Az én Uram, amikor hálás és megújult szívvel tekinthettem fel Rá, útnak indított: „Küldelek téged a pártos házhoz“, azokhoz, akik nem ismernek engem, ahogy te sem ismertél, akik szennyben élnek és bűnben, amint te éltél. Azokhoz, akik éppen úgy az enyéim, mint te, akiket éppen úgy szeretek, mint téged, akiknek éppen úgy helyet készítettem az én országomban, mint néked ... A munkaterületet világosan láttam. Utam azokhoz a paráznanőkhöz vitt, azokhoz az elesettekhez, akik sokakat megelőzhetnek mégis az Isten országában. Önmagáról sok embernek van igen jó véleménye. Az ördög egyik kipróbált és jól bevált módszere arra, hogy Istentől távol tartson lelkeket az, hogy maguk értékelését emeli. Hányán mondják: „Kérem, én becsületes ember vagyok. Templomba eljárok. Nem bántok soha senkit. A szegényeken segítek. Nekem nincsenek lelkiismereti kérdéseim“... Az aztán természetes, hogy ezt a mások megítélése, helyesebben elítélése követi.. Nekem az a szomorú és az fáj sokszor, hogy ez a mások feletti ítélet még a komoly keresztyének között is divatos. A „kis“ bűnöket még csak meg- bocsájtjuk egymásnak. De hány keresztyén fordul el megvetéssel azoktól, akik valamilyen cégéres „nagy“ bűnnek rabjai. Hányán sajnáltak már engem s mosolyogtak rajtam: Ugyan hát mit akar ezekkel? — kérdezték kétkedőén. Hogy lehet azokat a lányokat szeretni? Nem
