Szabolcsi Őrszem, 1938 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1938-11-01 / 11. szám
1938. november hó SZABOLCSI ŐRSZEM 3 szebb lesz az út, boldogabb lesz a megérkezés. Igaz feltámadás csak ennek az útnak a végén várakozik reánk. Sokat szenvedett a magyar nép? — igen, de még sokkal többet vétkezett. S mi, akik most még szabad földön élünk, tudhatjuk-e mit hoz a holnap ? Ott fenn a Kárpát alján dörögnek az ágyúk, ropognak a puskák s ki tudja, nem érnek-e el hozzánk. Egyszer mindenesetre számot kell adnunk sáfárságunkról. A Világ Világossága nekünk is adott kegyelmének fé-. nyéből s mi már tudjuk, hogy van szabadulás bűneinkből Ragyogtassuk íel ezt a fényt mutassk meg ezt a szabadulást a mi testvéreinknek. Ez a szabadság mindennel felér, ezt nem vehetik el még ellenségeink se. A Krisztusban beteljesedett öröm drága kincs, amit rozsda meg nem emészt, féreg meg nem rág. Segíteni akarunk ? íme van lehetőség. Adhatunk Krisztusban megtalált örömünkből, amely megosztva sem lesz kevesebb, sőt egyetlen kapocs lesz, mely elválaszthatatlanul öszefűz majd minden magyar szívet. Pécskai Lenke. Korunk Dé másai írta: Barcza József, dögéi lelkipásztor. Isten munkatársának lenni a legnagyobb kitüntetés. Kicsoda az Isten munkatársa? Aki akaratának érvényt szerez e földön, országa terjedését előmozdítja és evangéliumát éli. Annak a szolgálatát elfogadja és felhasználja a Mindenható. Kedves Olvasó ! Te is Isten munkatársa lehetsz, ha ezeket cselekszed. Ilyen munkatársa volt Istennek Pál apostol. Ö azonban nem elégedett meg azzal, hogy Isten elfogadta munkatársul, hanem Hát vóna szíjve elvenni a pulya szájából a tejeit? —/A tehénből? — morfondírozott az öreg. — Abból, meg az én födémből, potyára ! Engem ugyan meg nem hajtól. Hozom a tehenet, oszt“ slussz! Megértetted? Az asszony jónak látta abbahagyni a vitát. Ismerte már a a. urát erről az oldaláról. Idős Illés András amit 'egyszer a fejébe vett, aznap azt nemigen lehetett kiverni belőle. II. — Isten vezérelje, ídes párom ! A fiatalasszony köszönése úgy csengett a hűvös szeptemberi hajnalon, mint a dalos pacsirta hangja nyáron, búzatáblák fölött. A keleti láthatáron bíborpalás'tos felhők lesték a nagy királynak, a napnak fölkelését. A poros országúton magányos ember igyekezett Záhony felé. Tarisznyája ütemesen billent — a szerint, ahogy lépett — hol jobbra, hol balra. Kékkötőjét pajkosan lobogtatta a szél. Görcsös tölgyf a-görbebotj a nagyokat koppant a száraz kövön. Fülében még csengett az asszony köszönése. — Hogyis mondta? — kérdezte önmagától. — Isten áldja meg ! De mégse így mondta. Így nem szokta mondani, de most máskép mondta. Isten ... Isten ... Jah ! Megvan ! ... Isten vezérelje, ídes párom! Most már emlékszem. Szószerint így mondta. De mér nem mondta úgy, ahogy máskor? Nem szebb az a régi, hogy „Áldja meg az Isten“? Ebben a pillanatban autó éles tülkölése szakította félbe gondolatait. Elrobogott a gép, elsodorta a szél a gomolygó porfelleget s idős Illés András újra gondolataiba merült. Fontolgatta az asszony köszönését, de már nemcsak gondolkozott, hanem beszélt is magában. — „Isten vezérelje ! — elmondta vagy négyszer- ötször. — Szóse róla, szépen hangzik — állapította meg —, d* hát végeredményben ugyanigyekezett másokat is megnyerni annak. Akik elfogadták Jézus Krisztust Főprof étának, Főpapnak és Királynak, azokat munkába állította és így több élet bátor hitvallása által mind nagyobb körben terjedni kezdett Jézus Krisztusnak igaz ismerete és egyre szélesedett Isten országának határa. Démás is azok közé tartozott, akiket Pál kiválasztott maga mellé. A Timótheushoz írt második levél negyedik részének tizedik versében azonban a csalódott szív fájdalmával emlékezik róla: „Démás engem elhagyott, e jelenvaló világhoz ragaszkodván .. .“ Lássuk meg azért Démás bűnét és korunk Démásait. 1. Démás bűne. Az evangélium hirdetése önmegtagadással járt. Azt olvastam valahol, hogy „minél jobban lemond az ember személyiségéről, annál nagyobb hatást gyakorol az emberekre. A személyiség ernyő, mely elrejti Istent“. Pál és munkatársai azért tudtak csodálatos eredményeket elérni a pogány világban, mert lemondtak személyiségükről, emberi akaratuk érvényesüléséről, minden lépésüket, cselekedetüket „az Isten bölcsesé- ge és akarata izgatta, igy lettek használható szerszám, engedelmes eszköz a Teremtő kezében. Az evangélium bátor hirdetésével az Isten dicsőségét munkálták és az emberek javát keresték. Nem könnyű lemondani akaratunk érvényesüléséről, mert az az akarat erőszakos, nyersen követeli jogait és annál gazdagabban virul, minél élesebben állhat szemben az Isten akaratával. Pedig az életet szebbé, és jobbá tenni, földet hódítani a menny számára, embereket elvezetni a boldogság erdejébe az önmegtagadás hősei képesek. Démás is ezek közé az élethősök közé tartozott. És annál szomorúbb, hogy mégis elbukott. Minden elbukást nagy belső tusakodás előz meg. Démás is sokat tusakodha- tott önmagában. Ott akart maradni az Isten uralma, vezetése alatt, hogy sok szívet teaz, mint a régifajta!“ Ebben megnyugodva, pipára gyújtott és gond nélkül kutyagolt tovább. A csapi legelő óriási szélességben terpeszkedik a Latorca partján. A napsugár vidáman táncolt a fűszálakhoz tapadt bikanyál selymes foszlányain. Idős Illés András boldogan igyekezett a delelő csorda felé, hogy minél előbb láthassa kedves tinaját, Rózsit. A gulyás kezét megrázta alaposan, magyarosan. Megkínálta jő magyar szűzdohány- nyál, rágyújtottak s beszélgettek. Az idei száraz nyárról, a legelőről, meg a tehenekről folyt a szó. — Mit szól ho.zzá, Baglyos koma, úgye szép egy darab marha ez a Rózsi? — Elég szép ! — hagyta rá a gulyás —, de a Halász Józsié, a kend sógoráé valamivel akkurátosabb. Ez a név melegen bizserékelt az öreg vérében. Bántotta egy kissé, hogy annak különb tehene van, mint neki. „De hiszen nemsokára az is az enyém lesz !“ — gondolta magában. Ezen aztán megnyugodott s fűzte tovább a beszédet. . — Hogy akkurátosabb vóna, mint az enyim? Ezt mán szűkön hiszem. Mutassa ndá‘ kend azt a híres jószágot ! — Azt biz“ ‘nem láthatja, ne.mzetes uram, mert az mán nincs itt! — válaszolt a gulyás. — Azt mondta, hogy nincs itt? Hát mér hitte vön haza? — érdeklődött Illés gazda. — Hát csak azér, mert muszáj vót ! Akarom mondani: nem is ő vitte, hanem hogy más vitte. — Más vitte?! — Más bezony. Mégpedig a kupec. Mer- hát úgy áll a dolog, hogy kellett az ára az eltakarításra. — Miféle eltakarításra? — bámult bambán idő* Illés András * gulyás szemébe. gyen Krisztus foglyává, de nem tudott ellenállni az Én akarata erőszakosságának és alul maradt a harcban. Személyisége eltakarta a Krisztus-arcot, ahogy belesüllyedt e jelenvaló világ örömeinek lápjába. Az önmegtagadás útjáról a testiség veszedelmes útjára lépett. Isten dicsősége helyett egyéni életének dicsőségét kereste immár és embertársai érdekeit, hasznát könyörtelenül rendelte alá a saját hasznának és érdekeinek. íme, egy lélek, aki szabadságát rabsággal cserélte fel! Ezért szomorú a nagy apostol: „Démás engem elhagyott, e jelenvaló világhoz ragaszkodván . . .“ Az evangélium hirdetése szenvedéssel is járt. Az evangéliumért, az Isten ügyéért megaláztatást, gúnyt, szidalmat, éhséget, fáradtságot, vesszőt, börtönt és minden más szenvedést vállalni és hordozni csak a hit emberei tudnak, akik a célra tekintenek és vallják: „a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk igen-igen nagy örök dicsőséget szerez nékünk“. (2 Kor. 4 : 17.) És minél nagyobb a szenvedés, amely próbára teszi hitüket, annál erősebben zeng bizonyságtételük szava, igazolva azt az igazságot, hogy „a kis szenvedések kihozzák az embert sodrából, de a nagy szenvedések újra magához térítik. A megrepedt harangnak zörög a hangja : de szeljétek ketté és a hangja megint tisztán fog csengeni“. (Jean Paul Pachter.) Démásnak is szenvednie kellett az evangéliumért, mert az Isten üdvözítő kegyelmének hirdetése szenvedéssel járt a bálványképek előtt áldozó, a test vágyainak élő, ösztön-emberek között. Szenvedését azonban nagynak, az eredményt pedig lassúnak és kicsinynek látta. Azt szerette volna, ha az elvetett magból napok alatt terebélyes fa nő, ha naponta ezrek hajtják oda fejüket a keresztvíz alá. Kicsiny szenvedései kihozták a sodrából s a világhoz egyre jobban húzó szíve azt súgta neki: „Nem érdemes ! Nézd azokat, akiket nem bánt a Krisztus ügye: csupa élvezet, öröm — Hát az asszony eltakarítására ! Mer hát úgy áll a dolog, hogy a Féliábú Józsi felesége a mult héten elhalálodzott. Ügy maradt az a szegény Józsi, mint az ujjam. Csak a sok pulya, más semmi. Idős Illés András úgy megmeredt, mintha idegsokkot kapott .volna. Bambán pislogott, hol a gulyásra, hol a Rózsira, hol az égre, hol a földre. Nem tudott szólni. Mert hét voltaképpen nem is haragudott ő Halászékm. Hiszem szerette a sógorát, meg azt az áldottképű, jóságos sógorasszonyt, aki volt, nincs. Hangosan felszisszent, mikor arra gondolt: — Ügy maradt a sógor, mint az ujjam ! Csak a sok pulya! Oda a szép jószág, amely a gulyában a legkülönb vollt ! Még a Rózsinál is különb! Isten, hát csakugyan igaz volna?! A gulyás észrevette, hogy valami viharzik az öreg lelkében. Tűzszerszámával bajlódott addig, míg András bá‘ felocsúdott. Ez volt első szava : — Baglyos koma, fogja mag a Rózsit ! — Hát mán .menni akar? — kérdezte ae. Illés alig hallható hangon csak ennyit felölt: — Tudja kend, öreg vagyok már 'én... A tehén engedelmesen cammogott vén gazdája után. Néha-néha visszavetette fejét az elhagyott legelő felé. Ilyenkor hosszút bőgött, de amikor már olyan távol jártak, hogy nem hallhatta sem a bőgést, sem a kolomp hangját, beletörődött sorsába és bandukolt, mintha már az életben semmi más kötelessége nem lenne, csak menni, menni, menni. Illés gazda a házakat figyelte. Kereste azt a piroscserepest, melynek kéményén gólyia- fé&zek van. Oda értek. Az ut'cán mezítelen fiúcska játszott a porban. Egy nagyobbacska fészkét keresgélt a fa tetejében. Ing azon se volt. Csupán az alsótestét fedte valami pesti- ■zsák-féle rongy, amit ő nadrágnak nevezett. A
