Szabolcsi Őrszem, 1938 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1938-11-01 / 11. szám
4 SZABOLC SI ŐRSZEM 1938. november hó és mosoly az életük. Lopakodj közibük. Hagyd el a céltalan szenvedések könnyes útját.“ Ez a hang egyre erősödött, mind gyakoribb lett és a Démás hite fonnyadt, mint a féregrágta fa, hitvallása halkult, akárcsak a haldokló szívverése s megrepedt élet-harangjának egyre zörgőbb lett a hangja, mígnem véglegesen elhagyta Pált, e jelen való világhoz ragaszkodván. Megszökött ezzel nemcsak a szenvedések elől, hanem a jutalom elől is. Íme, a Démás bűne: letért az önmegtagadás útjáról és nem vállalta a szenvedést az evagéliumért, e jelenvaló világhoz ragaszkodván. De csak a Démás bűnei ezek? A mi korunkban vájjon ismeretlenek ezek a Démá- sok ? Távolról sem ! 2. Nézzük meg azért korunk Démá- sait is. önmegtagadás és szenvedés-vállalás a Krisztus követése ma is. Ezek nélkül nincs keresztyén élet, mint ahogy lélek nélkül megszűnik az emberi élet e földön. És az ember rálép az önmegtagadát útjára. Hitének fényében sugárzik az arca. Leveri a bűnös Én akaratát, hogy érvényt szerezhessen Isten akaratának. Akkor nyugodt az álma, ha öregbült Isten dicsősége munkája nyomán. Szeretet köti az emberekhez. Magára veszi a mások terhét. Részt- vesz minden munkában, amelynek célja a nyomor enyhítése, az embert megillető jogok diadalra juttatása. Részvéttel közeledik a szenvedőhöz, örül az örülőkkel és sír a sírókkal. Példát mutat életével az Isten kedve szerint való életre. Szelíd, alázatos, türelmes és imádkozó. Elveszettnek tartja azt a vasárnapot, amikor nem mehet el a templomba s amikor oda megy, minden ácsorgót szeretettel hív. Megpróbálja magát minden úrvacsoraosztás előtt. Élen jár az adakozásban. Tiszta a beszéde, mint a havasok tetején csillogó hó. Otthonában békesség van, akárcsak a szívében. Szitok, durva szó soha nem hangzik ki onnét. Az emberek pedig egyre jobban hallgatnak rá. Tisztelik, becsülik, szeretik. többiek az udvaron hancuroztak. Mindnyájan rongyosan, kócosán. — Ki lakik itt gyermekeim? — kérdezte az öreg. — Mi lakunk, meg az apám, — válaszolt a fa tetején ülő. — Hogy hívják apádat ? — Féllábú Józsinak — felelte az. Idős Illés Andrásnak könny szökött a szemébe. Hát ezek volnának a sógor gyerekei ? Ezektől akarta ö elvenni a tehenet? Ezektől a koldusoktól? De hiszen nem akarta ő azt komolyan! Csak az asszonyt bosszantotta vele. Igen, az asszonyt. Az ő hites feleségét. De hát minek is bosszantotta, szegényt? Ma reggel is olyan szépen tudta mondani: „Isten vezérelje, ides párom!“ Vezérelje... Vezérelje... Ez a ezó, mintha szíven ütötte volna. És most, ebben a megrendítő pillanatban sejtelem, világosság támadt a leikéiben. Hogy is mondta? „Isten vezérelje !“ Hiszen őt csakugyan .vezette valaki! Vezette, hogy jöjjön nem a teheneit elhajtani, hanem — meglátni ezt a nyomort«. Szótlanul bámult néhány másodpercig. Hol a rongyos és mezítelen porontyokra, hol a Rózsira vetette szemét. Hogy is mondta egyszer a tiszteletes úr ? Gondolkozni kezdett. — Igen, így mindfca valahogy: „Az élet olyan, mint egy hatalmas dráma a .világ színpadán. De azt sose tudjuk, hogy mikor pereg az utolsó felvonása“. — Hiszen ez a kép is egy jelenet az élet drámájából. Hiszen ezt énvelem maga az Isten akarta láttatni. De vájjon lesz-e számomra több felvonás is még? Hátha ez a legutolsó jelenet, amit még láthatok? A legeslegutolsó ! És ettől a gondolattól megborzadt a háta. — Itthon van az apád ? — kérdezte lángoló arccal. ... De jönnek a kísértések. Először csak halkan, ritkán, majd mind merészebben és sűrűbben. Ki akarják csalni a hite várából, ígérnek mindent: gazdagságot, szórakozást, vigasságot. Az ember eleinte oda sem hallgat, később már felfigyel. A Sátán duruzso- lása egyre behizelgőbb lesz: „Azért lehetsz még jó keresztyén is. Nem kell mindent olyan komolyan venni. Nézd meg a többieket. Ki jár a te utadon? És látod: az ajkukon és a szemükben kacagás van, mert nem tagadják meg a test kívánságait sem“. Az ember pedig óvatosan kilép a hite várából, mint aki lopni indul. Csak rövid időre. Majd visszatér mindjárt. Ahogy azonban kilép, rácsap kajánul a Gonosz. Nyomában feltámad a bűnös Én, az egyéni akarat és húzza, viszi, ragadja mind messzebbre az embert a hite várátói. Megsért egy-evy isteni parancsot, majd egyre többet. Elkezdi szolgálni a Sátán dicsőségét. Az embereket pedig kihasználható figuráknak tekinti. Lassan elvész a becsülete, a tisztelete az Isten emberei előtt. Egyszer csak teljesen elnyeli az Őnszeretet mocsara. Odafent pedig egy égi kéz annyi szomorúsággal írja be élete könyvébe: „Démás engem elhagyott, e jelenvaló világhoz ragaszkodván . ..“ Óh, jaj nekünk, mert Démások vagyunk ! Az ember vállalja a szenvedést is Isten ügyéért, halhatatlan lelkek üdvösségéért. Csöndesen tűri az emberek gúnyját, akik ujjal mutogatnak reá: „Ni-ni, már ez is szent akar lenni!“ Vállal minden kockázatot, de nevén nevezi és leleplezi a bűnt. Szembe mondja meg annyi szerelettel, hogy meghökkenti és lenyűgözi még a legelvetemültebb hitetlent is. Aki kárt okoz neki, nem a bíróság elé cipeli, hanem imádkozik érte és a rosszakarat embere megszégyenülve bánja meg tettét. Bátran megy az Egyház ellenségei közé az Ige fegyverével és rámutat az Egyház áldására, nélkülözhetetlen voltára, erre a szent isteni intézményre, mely a Krisztus teste. Sértések nyilai nem sebezhetik meg annyira, hogy — Nincs itthon. Dógozni van valalhun. — Hát az édesanyád ? Erre nem válaszolt a fiú, hanem ott, a fa tetején elkezdett keservesen, nagyon keservesen sírni. A következő percben ott« ropogtatta a Rózsi a fonnyadt csalamádét a féllábú Halász Józsi istállójában, a jászolhoz kötve... * A fiatal háziasszony csodálkozva szaladt hazaérkező ura elé: — Ides párom, hát hun háttá kend a Rózsit ? A férfi nagy, nehéz kezét felesége vállára tette, fakó, cserepes ajkát keserű mosolyra húzta, a léleknek egy nagy, csillogó drága- gyöngye lopakodott szempillájára és remegő, akadozó hangon csupán ennyit felelt: — Ott hagytam a sógornál, hogy az árenda fejében telelje ki* Sárospatak. Balogh Béla. *Ezt a szép elbeszélést a Sárospataki Ifjúsági Közlöny szerkesztőségének engedélyéivel közöljük. „Az igaz ember hitből él.“ (Rám. 1:17.) „Megigazulunk ingyen Isten kegyelméből a Krisztus Jézusban való váltság által.“ (Róm. 3 : 24.) „Kegyelemből tartattatok meg hit által; és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez; nem cselekedetekből, hogy senki ne kérkedjék.“ (Eféz. 2:8—9.) „Az ember nem igazul meg a törvény cselekedeteiből, hanem a Jézus Krisztusban való hit által.“ (Galat. 2:16.) I újra, meg újra élőiről ne kezdje. Int, tanít, erősít, Krisztusra mutat.. . Démás fáradhatatlan az Isten ügyéért. . . . Egyszer azonban elveszti a türelmét az ember, mert lassú az eredmény. Ideges és türelmetlen lesz. A kicsiny szenvedések ki- ekkor az Ur Jézusra, a mártírokra, a reformátorokra, gyászévtizedünk annyi névtelen hozzák sodrából; — óh, hogy nem tekint hősére 1 — a nagy szenvedések elől megfut, mert céltalannak lát minden további szenvedést. A tüskék helyett egyre több rózsát gyűjt az ölébe. Hite mécsese lobogni kezd, jobbra-balra imbolyog a fénye, mígnem kioltja a világ szele. Hitvallása hangját elnyeli teste vágyainak kiáltozása s élete szépen ragyogó csillaga belehúll az élet vak éjjelébe. Odafenn pedig könnyes lesz az angyalok szeme, mert olvassák az Isten-kéz írását : ,Démás engem elhagyott, e jelenvaló világhoz ragaszkodván...“ Óh, jaj nekünk, mert Démások vagyunk 1 De mégsem 1 Az a Krisztus, aki Sault Pállá szülte, megerősíthet minket is a Szentlélek által, hogy az önmegtagadás és szenvedés útját mindhalálig híven járjuk, mint Isten munkatársai. Kérjük azért ezt és fussunk a cél felé tántorodás nélkül, Krisztusra tekintvén ! Mit mond Kálvin a hitről ? A hitnek két fajtája van. Az egyik abban áll, hogy az ember hiszi, hogy van Isten és igaznak tartja a Krisztusról szóló történeteket . . . Az ilyen hitnek azonban nincsen semmi jelentősége és azért nem is érdemli meg a „hit“ nevét. Ha valaki dicsekednék vele, vegye tudomásul, hogy ilyen hitük az ördögöknek is van (Jak. 2:19,), akiknek abból mégsem származik más hasznuk, mint az, hogy annál inkább rettegnek, reszketnek és borzadoznak, A hitnek másik fajtája az, amellyel nem csak hisszük, hogy van Isten és Krisztus, hanem hiszünk Istenben és Krisztusban ; Istent valósággal a mi Istenünknek és Krisztust Megváltónknak ismerjük el. Ez pedig azt jelenti, hogy nemcsak igaznak tartjuk mindazt, amit Istenről és Krisztusról olvasunk, vagy hallunk, hanem minden reménységünket és bizodalmunkat az egy Istenbe és Krisztusba vetjük és ebben a tudatban úgy megerősödünk, hogy az Istennek irántunk való jóakarata felől semmit sem kételkedünk. Vagyis határozottan meg vagyunk arról győződve, hogy amire csak szükségünk van, akár lelkünk, akár testünk javára, azt 0 meg fogja adni nekünk ; bizonyossággal várjuk, hogy mindazt be fogja váltani, amit az írás Öfelőle megígér; semmi kétségünk nincs afelől, hogy Jézus minekünk Krisztusunk, azaz Megváltónk, s hogy amint Ő általa nyerjük el bűneink bocsánatát és megszenteltetésünket, ugyanúgy Ő általa részesülünk az üdvösségben is; s hogy végül eljutunk az Isten országába, amely az utolsó napon nyilvánvalóvá lesz, (Iostitutio)
