Szabolcsi Őrszem, 1937 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1937-06-01 / 6. szám
elkészi «sülét Fm 't őségé I. évf. 6. szám. Nyíregyháza, 1937. junlus hó. A SZABOLCSI REFORMÁTUS GYÜLEKEZETEK LAPJA Szerkesztőség és kiadóhivatal: Előfizetési díj: NYÍREGYHÁZA, kálvineum Szerkesztő: Dr. Ferenczy Károly. Egy évre 80 fillér. Telefon: 2-80. Megjelenik havonként. Nagy vizsga Junius a vizsgák hónapja. Középiskolák vizsgálóbizottságai, miniszteri biztosai előtt folynak a különböző vizsgák s aztán következik az eredményhirdetés. Szorongó szivvel, ideges várakozással hallgatják az érdekeltek, diákok és diáklányok százai és ezrei. Ugyanez történik akáclombos falvak iskolatermeiben és templomaiban: az iskola népe odaáll a nyilvánosság elé és számot ad egész évi munkájának eredményéről. Azután itt is a minősités, a bizonyitvány-osztás következik. Kipirult arccal oszlik az ifjú sereg. Az egyiknek arcán az öröm, a másiknak a szégyenkezés pirja. Az egyiknek a szemében ragyogó tűz, a másikéban könnycsepp . .. Az iskola írásos értékelésével még nincs lezárva és befejezve a dolog. Ezután következik az otthon itélőszéke elé állás: szülők, rokonok, keresztszülők, szomszédok, ismerősök vélekedésének és ítélkezésének kereszttüze. Milyen jó, ha van a szülők, a hozzátartozók, általában a „nagyok" szivében onnan felülről való bölcsesség, szeretet és alázat. Ennek hiányában hányszor mérgezik meg gyermekeik lelkét oktalan dicsérgetésük és dícseke- désük, vagy komor korholásuk, csattanó szemrehányásuk még soha be nem vált receptjével. Hányszor feledkezünk meg arról, hogy a „tehetség", a talentum Isten ajándéka, tehát nem egyéni érdem. Amikor kisebb-nagyobb gyermekünk kezét megfogva, a talentumokat osztogató Istennek kellene együttes hálát adni s a kis, vagy nagy diák szivében a talentumok felhasználásának egy egész életre szóló jelentőségét és felelősségét felébreszteni és elmélyíteni: bálvánnyá tesszük a gyermeket s akit nem illetne több a talentumok forgatásában megbizonyitott hűségért egy sokatmondó kézszoritásnál, egy némán is beszélő csóknál, jutalmazó ölelésnél, azt „imádatunk" központjába állítjuk, sőt széltiben-hosszában való dícse- kedésünkkel azt akarjuk elérni, hogy mások is csodálják és imádják. Hogy a kellemetlen önteltség, a tolakodó és követelődző hiúság, a kielégíthetetlen és féktelen érvényesülési vágy ördögeit magunk ébresztjük fel gyermekeink lelkében, aki elhivén mindazt, amit mint „csodagyer- mek"-re ráraktak, egyre jobban lóhátról fog beszélni mindenről és mindenkiről, még a saját édes szüleiről is, arra ilyenkor nem gondolunk. Máskor meg keserű szavakban, meggondolatlan, de a gyermek leikéből soha ki nem törlődő kijelentésekben, néha kemény s olykor az engesztelhetetlenségig fokozódó haragban mutatja meg magát a szülői hiúság. Megint csak nem gondolunk arra, hogy Isten a talentumok osztogatója. Némelyeknek ötöt, másoknak kettőt, vagy egyet adott. Elfeledkezünk arról is, hogy ha sokféle képességet nem kapott is gyermekünk, a valamilyen irányban kiválóvá fejlődés csírái ott szunnyadnak benne. Nem adtunk neki soha egyebet korholás- nál, de azért minden felelősséget rárakunk, csak őt kárhoztatjuk, haszontalannak, semmire valónak bélyegezzük. Ahelyett, hogy bíztatnék, felfelé emelnők, segitenők, „leszidjuk." Néha segít ebben a lélekgyilkos pedagógiában maga az iskola is, amikor nem keresi megértő lélekkel a diákéletek talajhibáit és hiányait, a szellemi fejlődés és többtermelés lehetőségeit egyénenként, egyszerűen csak ,,megállapít“, osztályoz és ítéletet mond. Az eredmény? A szenvedő alanyban egy csomó keserű emlék, a használhatóság érzésének meggyöngülése, az alkotásvágy kihalása, az élettől való elkedvetlenedés, beteges érzékenységre hajlóknál sokszor halálbamenekülés, a közre nézve pedig egy csomó már eleve fáradt, robot-ember, mindenbe belenyugvó gerinctelenség, ^lépten nyomon kiütköző irigykedés minden vonatkozásban. Keserűvé tett szívben nem találhat fészket az életöröm. Szívből szeretném, ha ezek a tapasztalatokból leszűrt gondolatok utat találnának a „nagyok“ leikéhez s eljuttatnák őket gyermekeikkel való bánásmódjukban az egyedül egészséges, valóban nevelő értékű gyakorlathoz s ha a szülői bölcsesség kezdete is az istenfélelem lenne. Mindazáltal nem ezért, illetve nemcsak ezért vetettem papírra ezeket a gondolatokat. A vizsgákra, az iskolai év bezárására, a bizonyítványra elsősorban nem ezért emlékeztetek. Azt a kérdést szeretném hangossá tenni, hogy mig mi „nagyok“ elnézzük és — sokszor — átéljük gyermekeink vizsgára készülésének izgalmát, mig bíráló szemmel vesszük kézbe a bizonyítványt, hogy annak alapján kiosztogassuk — ára: 10 fillér. — magas elismerésünket és dicsérgetésünk jutalmát, vagy megbotránkozásunk néha csattanó bizonyítékait, jutott-e csak egyszer is eszünkbe, hogy egyetlen számadás egész életünk ? j Hogy mi is mindennap vizsgázunk ? ! Oh, nemcsak az e világ szerint való dolgokból, a megszerzett ismeretek és gyakorlat alapján szorosan vett földi hivatásunk betöltése, a kenyérért folytatott mindennapi munka teljesítése szempontjából! Az est csöndjében, — ha ugyan van az életednek egyáltalán csöndje — a lelkedben felvetődő kérdések között nemcsak ennek kellene fel- hangzania : hogy forgolódtam ma hivatásomban, ki voltam, mint hivatalfőnök, mint alkalmazott, mint miniszter, mint utkaparó, mint orvos, mint tanító ? Jó munkát végeztem-e, mint iparos, mint földműves ? Ki voltam, mint apa, vagy házastárs? Mérhetetlen jelentősége van ezeknek a kérdéseknek. Ha menekülsz előlük, ha már születésük pillanatában megölöd, elnémítod őket: saját életedet és saját világodat szegényited, szikesited. S egyszer eljön az idő, amikor szembekerülsz ezekkel a kérdésekkel is, amikor nem menekülhetsz többé előlük! Felelned kell. A kérdések kérdése, a nagy kérdés, a „nagy vizsga“ mégis az: Isten gyermeke vagyok-e ? Az előbbi kérdésekre adható felelet minősége is attól függ, hogy hogyan tudok válaszolni erre a kérdésre ! A napjaim egymásutánjaiban állandóan ebből vizsgázom. Krisztusról keresztyénnek nevezem magam. Minden nap megszámoltat: hogyan jártál az Ő nyomdokain? Hű voltál-e az igazsághoz ? Nem árultad-e el legszentebb meggyőződésedet emberi tekintetből, a világ kedvéért, magad érvényesüléséért, hiúságod kielégítéséért ? Amig a magad életének terheit hordoztad, észre vetted-e, hogy mások még nagyobb terheket hordoznak? Megláttad-e bennük a testvért? Volt-e hozzájuk egy jó szavad ? Segitettél-e nekik ? Volt-e békességed akkor is Istenben, amikor méltatlan bántás ért, vagy pedig fogcsikorgatva és káromkodva esküdtél bosszút ? ! És még hány, elsorolhatatlanul sok kérdés, amit felvet a gazdagon változó élet szinte minden perce! Mit tudok én ezekre a kérdésekre felelni ? Óh, nem szavakkal. Azokhoz jól értünk. Ha erről volna szó s ha emberi minősítéssel magunkat minősithetnők : csupa kitüntetéses, rendjeles és nagykeresztes keresztyén járna ebben a világban. Csakhogy egész emberi valónk felel. Rejtett gondoláink épenúgy, mint nyilvánvaló cselekedeink.
