Szabolcsi Őrszem, 1937 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1937-08-01 / 8. szám
2 SZABOLCSI ŐRSZEM 1937. augusztus hó. István — munkájában a mai Magyarország lelkivilágáról, ezzel kapcsolatosan a falusi nép hitéletéről. „A nép vallásossága — írja — épen a kisgazda elemé egyáltalán nem áll erős lábon. A falu népe, úgy a katolikus, mint a protestáns lelkészben elsősorban egv őt keményen adóztató, az állami és községi súlyos adóterhet olykor megduplázó intézmény, alkalmatlan képviselőjét látja. Szerinte a Lelkészeknek képzettségük félszegsége miatt nincs kielégítő kapcsolatuk a való élettel, s e kapcsodat végzetes hiányát nem tudja kiegyenlíteni az anyagi gondok miatt különben is korán megíhervadó ideálizmusok sem, amennyiben egyáltalán hoztak ilyet e pályára.“ Ezek a sokszor túlzott megállapítások — a maguk kíméletlen őszinteségükkel — sok esetben jogosak s alappal bírnak. A- mai magyar ember lelkében a vallásos érzés bizonyos mértékben válságba jutott. Az egyházaknak régi társadalomak- kító hatása nagyon meggyengült. A régi pozíciót visszaszerezni a régi befolyást visszaállítani, szinte emberfeletti erőt igényelne. A lelkipásztor előtt itt más út nincs, mint az egyén lelkére történő hatással kedvező irányban befolyásolni annak világszemléletét. A lelkipásztor hivatása miár a múltban is sokoldalú volt, de ma a 20. század derekán még több oldalúvá lett. Az egyház, melynek egyik első munkása a lelkipásztor, fontos nevelői hivatást tölt be. Itt nemcsak a gyermeknevelés jő tekintetbe, de mindenkinek a nevelése bizonyos eszményi irányban. Ebben a munkában nem kitűnő hivatalnokokra, adminisztrátorokra van szükségünk, de Isten leikétől ihletett, áldozatra kész, semmi fáradtságtól vissza nem riadó pásztorokra. Nem sablonos mindennapi munkának az elvégzésére van szükség — bár ez is egyik eleme a lelki- pásztor munkájának, — de egy életre 9zóló el- szánásnak kell eltölteni Isten szolgájának a lelkét, mely nem ismer hivatalos órákra való korlátozást. Női kalapot, férfi kalapot, Sapkát akar venni? P A P P KALAPOSHOZ kell menni! NYÍREGYHÁZA, Luther-u 6. / T Á R C A Csevegés a kis vonat on Jó napot kívánok! Hát befelé tartunk újból Nyíregyházára? Nekem is volna odabent egy kis dolgom. Persze a következő vonattal jövök visszafelé. Tíz esztendővel ezelőtt aludtam bent utoljára Nyíregyházán. Akkor felfogadtam, hogy ha csak lehet, lemondok erről a passzióról. Tíz évvel ezelőtt szénáit szállítottam a kaszárnyába. S ott vártam a beérkező szénásszekereket a kaszárnya egyik helyiségében. A szekerek azonban késtek. Úgy éjféltájban megszólal egyik őrmester: Hát nincs mit várni. Nem igen jönnek a szekerek, a Tisztelete® úr szénájával. Tessék valahol szállást szerezni! Elindultam aztán a piac felé. Szép tavaszi éjszaka volt. Szólt a zene soksok mulatóhelyein. Benyitok az egyik szállodába s megszólal előttem egy álmos pincér: Nincs már szobánk! íMegyek a másik szállodáiba, ott sincs. Megyek a harmadikba, ott sincs. iEszembe jutott mindjárt Jézusunk eme mondása: A rókáknak vagyon tbarlangjok és az égi maidaraknák fészkük; de az ember Fiának nines hová fejét lehajtani. (Máté 8. 20.). Hát hizony nem árt az embernek, ha a bibliától kér tanácsot. Sokan azt mondják, hogy ma már a gyakorlati lelkészet oly nagy munkatér előtt ál 1, oly sok hivatást kell betöltenie,, hogy a theo.1. tudományok művelésére, az abban való elmélyülésre nem sok ideje marad. Ez kétségtelenül igaz. Épen erre való tekintettel a kellő tudományos képzettséget s felkészültséget korán kell megszereznie. Ha egyházának történeti s 'egyházjogi kérdéseivel nincs kellőleg tisztában; ha a bibliai tudományok, az azokban való elmélyedés tekintetében csak hiányos ismeretekre tett szert: akkor egyházának rendeltetését, életét, célját, a maga hivatásának jelentőségét csak ifelüfctesen, vagy sehogySem tudja megérteni. Hogy a lelkipásztor nevelői munkája sikeres legyen, kell, hogy elsősorban önmagát tudja nevelni s tökéletesíteni. A papnak gyakran kell érintkeznie gyülekezetének tagjaival. Ennek az érintkezésnek közvetlen hatása van nemcsak az illető egyénre de hatása van magára a lelkipásztorra is. Egyik nagynevű püspökünk mondotta, hogy „nincsen olyan egyszerű ember, akitől valamit tanulni ne lehetne“. Amikor mi gyülekezetünk tagjaival érintkezünk, nemcsak adunk, de nyerünk is valamit. Abban a régi mondásban „a jó pap haltig tanul“, nagy igazság rejlik. Természetesen nem helytelenül értelmezett s hangoztatott formában, hanem >ábban, hogy jó pap állandóan neveli magát hivatására. Ha a lelkész ezt nem teszi, ebből végzetes eredmények származnak magára s a gyülekezetre egyaránt. Semmi körülmények között nem szabad megfeledkezni arról, hogy mi elsősorban Isten igéjének sáfárai, tehát Isten szolgái vagyunk. Sok lelki- pásztornak hibája, hogy lelkét felaprózza, s Isten igéje mellett a világi dolgokat is egyforma intenzitással szolgálja. Ezer és ezer kísértő körülmény akadályoz bennünket hogy egészen hivatásunknak éljünk. Egyikünk politikussá, másikunk közgazdásszá, a harmadik a világi dolgokban nagyon is elmerülő közönséges emberré válik. Szinte exisztenciális kérdéssé lett sokakra nézve ezekben a világias dolgokban való elmerülés nagy kárára az igazi papi hivatás betöltésének. Előttünk is ott állanak a társadalmi, nemzeti, szociális nagy kérdések megoldatlan problémái, ezek megoldásánál kétségtelen hogy nemcsak jogunk, de kötelességünk közreműködni, de csak addig, míg ez a munka tulaj donkápeni hivatásaink betöltésében nem akadályoz bennünket. Máté 5 13—14-ben olvassuk: „Ti vagytok a földnek szavai, ha pedig a só megízetlenül, mivel sózzák meg?... Ti vagytok a világ világossága, Mit keresem én itt az elsőrangú szállodákat? — méláztam magamban. — Fődolog az egyszerűség. Jetiink — határoztam el magam. — valami egyszerűbb, olcsóbb, szegényesebb helyre! Be is léptem kis séta után egyik szerényebb helyiségbe, ahol azonnal rendelkezésemre bocsátottak egy szobát. A pincér azonban azt is kikötötte, hogy ha a szobában levő mindkét ágyért ki nem fizetem az egy-egy pengőt, akkor a másik ágyat valami kellemetlenkedő cimborának, ■esetleg valamelyik zsehmetszönek lesz kénytelen kiadni. Nézze, — válaszoltam — mindjárt reggel lesz. Kifizetem mindkét- ágyat. Most pedig adjon nekem egy pár virslit vacsorára. Alig hozta be a virslit a korcsma helyiségébe, egy divatosan öltözött anglius atyaifi nyitott reánk ajtót. S a pincér, — aki sokáig tartózkodott valamikor Amerikában, — angolul kezdett beszélgetni vele. Majd felém fordult a pincér s így szólt: Tisz- teletes úr! Ez a vendég amerikai tisztviselő. Tessék előtte német nyelven bemutatkozni s felajánlani az egyik ágyat. Fel is álltam tüstént és tiszamenti magyaros tempóban német nyelven kijelentettem, hogy református pap vagyok. Erre az ánglius koma, mintha puskából lőtték volna ki, elhagyta a termet. Mi ez? — mondám a pincérnek — tán rosz- szul fejeztem ki magam németül. Dehogy, — felelt a .pincér, — Ti-szteletes úr jól beszélt. Hanem az angol atyafi egy kissé be van kaparászva. Többet ivott, mint kellett volna. S az igazi, komoly angol ember előtt, nincs nagyabb szégyen, mint részegen megállani a pap ellőtt. Látja, — jegyeztem meg a pincér előtt, — nem rejtethetik el a begyen épített város.“ Ezek a szavak ne a lelkipásztor önelégültségét talán elbizakodottságát szolgálják, mert ilyen értelmet annak maga Jézus se’ tulajdonított, hiszen előzőleg a szelídekről, irgalmasokról beszélt. A sónak épen ■az az értéke, hogy átadja magát, beleolvad környezetébe s nem akarja erőnek erejével fenntartani magát. A világosságot adó gyertya is nemcsak ég, de elég. Mondhatnánk feláldozza magát, hogy világítson. Minden gyarlóságunk, kicsinységünk mellett s a sikertelenségek közepette is meg kell hallanunk az ő szavát: „Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által végeztetik el.“ (II. Kor. 12, 9). Az ő kegyelme választott ki bennünket a terhek hordozására, de a mi terhűnk s munkánk gyönyörűséges. Minél komolyabban veszi hivatását a lelkész, minél mélyebben akiar behatolni híveinek lelkivilágába, gyakran tapasztalja, hogy a cél, melyet ■maga elé tűzött, mind jobban távolodik tőle, s az ■mind bizonytalanabbá válik előtte. Hányszor jönnek nehéz csalódások a buzgó lelkipásztorra. Már- már kezében tartja Isten igéjének erejével a lelkeket, s azok — valószínűleg valami más romboló hatásra — kisiklanak kezéből. Ilyenkor a remény fénye kialszik nehéz gondok nehezülnek a lélekre, fáradtan, csüggedten állunk tört reményünk romjai fölött. Talán nies hivatás s foglalkozás, melynek .munkása jobban ki lenne téve e veszedelemnek, hogy sötétnek, reménytelennek, hidegnek lássa a világot. Isten dolgai, melynek szolgálatába szegődtünk végtelenül nagyok s ő megteheti, hogy a mi erőtlenségünk által dicsőítse meg a maga erejét. Kálvin mondja egyik nagy munkájában: „mindazoknak, kiket Isten fiaivá fogadott, kemény fáradságos, nyugtalan, a bajoknak igen sok és különböző nemével teljes életre kell elkészülniök.“ Kétségtelen, hogy a városon élő, tanult, intelligens egyháztagok között munkálkodó lelkipásztornak sokszor más eszközökkel s más úton kell pasztorális munkáját végeznie, mint a falu egyszerű emberei között .munkálkodó lelkésznek. Amabban nagyobb tudásra, magasabb körökben való jártasságra van szükség; s kétségtelen, hogy a városi pappal szemben nagyobb igényeikkel lép fel gyülekezete, tehát alaposan fel kell készülnie. Azonban a lelkipásztoroknak kb. 80 százaléka egyszerű falusi emberek között végzi a hivatásával járó dolgokat. A falusi élet egyszerűsége sok ambiciózus lelkipásztor mlunkálkodására bénítólag hat. Az egyszerű, folyton a megélhetésért küzdő hol állatnak tőlünk az angolok? Annak idején egyik alföldi községben, mint lelkipásztor szolgáltam. S egyik atyafi, akit télvíz idején, amidőn részegen feküdt az árokban s kihúztam onnét, így szólt hozzám; „Köszönöm Tiszteletes űr! Ha majd így tetszik járni, ..visszaszógálom“ ... Nálunk panaszkodnak az emberek, a nagy szegénység, nyomorúság miatt. Ha majd a szégyenérzetet, a szeméremérzetet a bűnnel, tisztátalan dolgokkal szemben olyan magas fokra fogjuk emelni, miként az angolok, — mi is boldogabbak, gazdagabbak leszünk. * így nyáron, ha ezen a tájékon járok, mindig ■eszemhejut a vörösök és románok itteni csatározása. Életem legszomorúbb napja volt ebben az időben Vencsellő község kiürítésének napja. A könyörtelen, gőgös román parancsnokság ugyanis eme régi, virágzó községünket felperzse- lésre ítélte. Mielőtt azonban a katonaság a falut felgyújtotta volna a lakosságot egyszerűen elkergette. Hát bizony ezt a jelenetet kár volt meg nem örökíteni annak idején. Ártatlan öregek, emberek, asszonyok, ifjak, gyermekek meneteltek Gáván keresztül. Ki a párnáját, ki a ruháját szorongatta kezében egy- egy zajdába.n. Jtt-ott kiszakadt, elpukkadt a párna. A fehér tolláik, pihók ezernyi számra röpködtek a levegőben. Ki sírt, ki könnyezett, ki jajgatott... A menet közepén egy magas, idősödő ember lépkedett. Tóth Gyula főjegyző, akinek magas termetét már ekkor kissé hajlottá tette az élet keresztjének hordozása, akinek kedves szavajárása volt: Nem főjegyzője vagyok ennek a falunak, hanem az atyja! 1
