Szabolcs, 1875 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1875-08-29 / 35. szám

Darvinismu8 és keresztyénségKözli: Horváth József.

(Vége.)

IH.

Esetlegesség és czélszerflség.

Darwinnak az előbbi fejezet végén közölt azon nyilatkozatából, hogy az élőlények alakjában mutatkozó változásokat nem lehet a létérti harczból következő kiválásból megfejteni, természetesen nem az következik, — mintha a természetvizsgálás princípiuma, mindamellett is nagy jelentőségű és hasznú ne volna. Csak abban legyen szabad kételkedni, hogy vájjon illetékes-e ez arra, hogy egy világnézet alapjává legyen. Láttuk, hogy hírneves természetvizsgálók legalább még más okok közreműködését is szükségesnek tartják a világ jelen alakjának megfejtése végett. Kerestessenek és fedeztessenek fel bár ezen más okok is a mechanics működő erőkben, mégis most már több kilátás van arra, hogy mindezen okok utósó sorban egy szellemi princípium szolgálatában állanak.

Philosophiai részről mindinkább megegyeznek azon kivánságban, hogy a fejlődési törvény elismertessék, mely tulajdonképeni alapja legyen az egész fejlődési folyamatnak s melynek a létérti harcz csak eszköz gyanánt szolgáljon. Ebben értenek egyet Hartmann („Wahrheit und Irrtbum das Darwinismus“) és Lange („Geschichte des Materialismus, Darwinismus und theologie.“). Azon nagy jelentőségnél fogva, melylyel az utóbbi mű, tekintettel a természettudományok vívmányaira, a philosophiai nézetek uj alakulása körűi kétségtelenül bir, igazolva lesz, ha az idevonatkozó gondolatmenetét rövideden visszaadjuk. Lange a fejlődési törvényt csakis természettudományilag akarja felfogni, és valamely „teremtési tervről“ semmit sem akar tudni. Jogosan, a mennyiben ez alatt a természetfeletti erőknek a fejlődési menetbe való fokozatos beavatkozását értik. Ezért hasonlítja ő a „nem ismertek“*)phi- losophját, ki ismeretes főmüvében mindenütt elfogadja ezen beavatkozást, hol a természet- tudománynak a megfejtés nem sikerül, azon ausztráliai négerhez, ki azt, a mit megmagyarázni nem tud, devil devil szóval jelzi, kissé kegyetlen, de megérdemlett hasonlat, — mert ezen álláspont valósággal nem más, mint csodahit, azaz elfogadása a természetfeletti erők eszközök nélküli működésének a természeti erők közepett. Pedig nincs már ma arra szorulva a philosophia, hogy a csodák hitéhez meneküljön, miután a tudományos theologia azt rég eltörölte. Kétségtelenül áll az előttünk, hogy a természet terén feltűnő változások mind természeti erők által idéztetnek elő, s nem az által hiszszük a szellemi világ törvényét megmenteni, hogy mintegy különös kereket beavatkoztatjuk a természeti okok mecha- nismusába, hanem az által, hogy minden természetiben feltűnik a szellemi, mint benső. A fejlődési törvény, mint Lange meghatározza, oda vezet ki, miszerint mégsem lehet elfogadni, hogy ez a világ, a darwini princípium szerint, a kezdet minden tetszős mivolta mellett is a jelenlegi tökélyre eljutott volna, hanem meg kell engedni, hogy kezdettől fogva voltak bizonyos feltételek, melyeknek jelenléte által volt csak lehető a fejlődésnek azon rend, szépség és tökélyre való emelkedése, melyen már mi látjuk.

Ezzel már világosság van vetve a főkérdésre is „esetlegesség és czélszerüség“ ? — A fejlődés sikerülése végett kezdettől fogva szükség lévén bizonyos feltételekre, véleményünk szerint, ebben, mint csirában, megvan a fele*) 1872. jelent meg Berlinben egy munka e czim alatt: „Das Unbewusste vom Standpunkt der Physiologie und der Descendenztheorie.“

let is, és ha a vég a szellemi élet, akkor a szellemi okra való következtetés is önkint jő. Már pedig a kifejlődés, ha azt egy szellemi okfőre visszük, akart és tudott valami lenni, és itt a czélszerüség Szempontja jogának élvezetébe lép. A czélszerüség szokott felfogása ugyan, melyszerint a világképző hatalom, mint csak egy ember, az ő czéljaihoz legalkalmasabb dolgokat kiválasztotta és összeállította, kétségkívül tarthatatlan, mert egy sikerült elő- lépés a természeti életben, úgy viszonylik a meghiúsult kisérletekbez, mint egy a végtelenhez. Lange a czélszerüség ezen fogalma ellen újólag és határozottan nyilatkozik. „Ha egy ember“ mond ő „hogy egy nyulat lőjjön, millió golyót repítene szét a berekben minden irányban; ha ő, hogy egy bezárt szobába mehessen, tízezer kulcsot vásárol és azt sorba próbálja; ha ő, hogy egy háza legyen, egy egész várost épit s a felesleges házakat a szélnek és időjárásnak engedi át: azt senki sem fogja czélszerüségnek nevezni.“ Ily módon követi pedig, emberileg szólva, a természet a maga czélját. Azonban ezen észrevétel által, mint Lange tovább nyomozza, a világfolyam czélszerüségében csakis az emberies szün- tettetik meg. Azon egyes szerencsés esetek, midőn a körülmények kedvező összetalálkozása által egy előlépés történik, nem csak lehetőségek, hanem valódiságok, mivel valóban megtörténtek. Es igy szerencsés esetek helyett inkább szükségességről lehet beszélni, mely a számtalan esetek között a legkedvezőbbet is előidézte, és ez által nem annyira a teleologia van mellőzve, mint inkább egy bepillantás van nyerve a tüneményvilág czélszerüségének ob- jectiv lényébe.

Midőn a philosophiai vizsgálódás ily eredményekre vezet, az esetlegesség fogalmát mellőzi s azt a szükségesség fogalmával helyettesíti, — az ember nem tehet mást, minthogy a causalitas önmagában lakozó törvényét, a világ kifejlődésére is alkalmazza, és kérdezze : Miért, honnan van minden ? ... A világnak megértése átalában csak az által lehető, liogy mi, a bennünk működő gondolkozási törvényt a világ tüneményeire alkalmazzuk, és azon lehetőség, hogy ezen utón eredményekhez jutunk, bizonyltja, miszerint a világban ugyanazon törvények uralkodnak, melyek bennünk. Ezen módon átalában csak azt értük el, hogy a világban czélszerüségről beszéljünk. Midőn igy szólunk: „ok és hatás“, felfogásunkat beviszszük a dolgokba, melyeknek külvilága tudvalevőleg — semmi mást nem mutat nekünk, mint a különböző jelenségek mostani egymásra következését, mely anyagból aztán a szellem levonja a maga következtetéseit, egyik jelenségben az okot, másikban a következményt ismeri fel. Most már csak a nézpont némi megváltoztatására van szükség, hogy a működő okok czél-okokká legyenek. Az ok helyére valamely ismert értelmet gondolok, p. o. egy embert, ekkor a hatás, a mennyire előre belátható — a tudatban nem felvétetik, hanem szándékoltatik, és ezt nevezzük c z é 1 n a k. Midőn mi most ezen viszonyt az egyes tüneményekről azok összeségeire átvisszük, tényleg nem teszünk mást, mint azon utón haladunk, melyre az ok és hatás elfogadásánál ráléptünk. Eljutottunk igy egy egységes czélszerüségi elvek szerint működő értelemhez, mint a melynek müve gyanánt a világot tekintjük. E mellett teljesen tisztában vagyunk a felett, hogy ezen nézet az emberi individuális szellemből eredeti, azért correcturára van szükség, hogy az egész világban magát kifejező, végtelen szellemre alkalmaztassék. Sem a philosophiá- nak, sem a theologiának nem volt arra szüksége, hogy ezt az uj természetvizsgálástól tanulja el. Mindkettő régóta fáradozott, — amaz az „absolutumról“, ez az isteni tulajdonságokról szóló tanban — azon, hogy legyőzzék a czélszerüség emberi korlátáit, nevezetesen a szándék és következmény egymásonkivüliségét,

■ és*egy immanens, a működő okokban bentlakozó czélfogalmat nyerjenek. Hogy ezen kísérletek sikerültek-e vagy nem, -legalább a menynyiben világos, hogy egyedül ezen az utón juthatunk .el a világ összefüggésének megértheté- sére és ingatlanul megáll a következtetés, hogy a mit a hatásban látunk, annak meg kell lenni az okban is, vagy is kell, hogy a szellemünkben létező czélfogalomnak megfeleljen.

Ezen következtetés az emberi szellemre nézve, az ő természete szerint oly kényszerítő, hogy voltaképen az uj nézet azon támadásainak, melyeket az eddig előttünk lebegett észies világképzet ellen intézett, — nyugodtan szeműkbe nézhetünk. Azon világgal, mely oly szellemtelen, oly észietlen és alaptalan, kezdetre és végre nézve, mint az, mely a létérti harezra, mint végprincipiumra építtetik, az emberi érzelem soha meg nem elégedhetik. Mindig törekedni fog, hogy világos, rendszeres világnézetet nyerjen. Lehet, hogy mindig csak előleges megelégedést nyer, lehet, hogy általában nem képes a gondolkozás érzéki formáit eltörölni, és azért soha sem fog neki sikerülni ellentmondhatlan előterjesztést alkotni arról, a mi minden tapasztalatnak felette van: de az eszmék világa hasonlithatatlan becsű lesz ö előtte mindig, mivel ez képesíti őt egyedül, hogy egy pillantást vessen az egészbe, melynek ő csak egy elenyésző parányi része, s kijelöli neki a helyes állást az egész irányban mind a gondolkozásban, mind a cselekvésben. Ezen, a lét végoka feletti világosságra való törekvésben, és az aziránti gyakorlati magaviseletben vannak azért az istenfogalom biztos gyökerei is, és ha őt természete szerint az emberi szellem meg nem foghatja, mindig koronája fog maradni minden gondolkozásnak, sőt többi forrása minden békeségnek, minden szeretetnek.

Bármily nagy haladást tesz is a természettudomány vizsgálódásaiban, szüntelenül csak kívülről közelíti meg a dolgokat, mindenkor csak is mechanikus oksági magyarázatra képes. Ezen téren belől teljesen jogosítva van arra, hogy a mechanicailag működő okokon kívül minden mást kizárjon vizsgálódásaiból, és — ha teheti — mindent a létérti harczból magyarázzon ki. De ha ennél tovább megy és megtiltani akarja, hogy a lét végoka felett másként, mint mecbanice gondolkozzunk, ha létérti harczával elnyomni akarja mindazt, mit az emberiség a világ és értelem felett gondolt: — egyszerűen visszautasi tható határai közé. Azért, .hogy az anatómia soha sem veheti bonczkése alá a szellemet, — mégis létezik az, és azért, hogy a természettudomány a lét értelmét és érzését nem fontolhatja és nem mérheti meg, létezhetik az még is. Valóban azon rendszer is, mely legújabban a Dar- winismusra építtetett, épen nem természettudomány, hanem „philosophia“, még pedig „materiális philosophia.“ Ez pedig nem veheti magára nézve igénybe azon biztosságot és bizonyosságot, mely az exact tudományokkal összekötve van. A szigorú természettudomány nem felejtkezik meg határairól, ha pedig arra törekszik, hogy a lét végokát magyarázgassa, elhagyja biztos alapját. Azért jelenleg mindinkább kezdik elismerni — és pedig az exact vizsgálódás leghivatottabb képviselői — az ily vállalat veszélyességét. A materialismus, mely a maga korában oly elbizakodva lépett fel, a tudományos téren, le veretve érzi magát, s hitelét csak is a laikusok és félmivelteknél tartja még fenn. Az érzéki észrevétel realitásába vetett naiv hitben él, holott pedig ez szineivel, alakjaival és hangjával együtt érzékeinek minémüségétől függ, i azon lég- és étherforgással, melyek előidézik, semmi hasonlósága nincs. Azt tartja, hogy a világ meg van fejtve, ha azt az atomok mozgására visszaviszi, holott pedig csak ott kezdődnek még az igazi nehézségek, és az atomokróli tan, akár térben kiterjedt testeknek, akár anyagtalan erőközpontoknak gondoljuk

ki, ha tudjuk, a nap fáradalmait, holnap ismét szükség lesz reánk.

Ede egy kanapén mély álomba merült, arczán szokatlan pír mutatkozott, koronként

lázas szavakat ejtett I

..........Ki gondolta volna

ak

kor, hogyezahalálpostája?.........

Kö

vessük most Elemért, kit azon ponton hagytunk el, midőn a töltést szét szaggatott rohanó ár elsodorta, s mielőtt erélyesen ellent állhatták volna, már ott voltak, hol csakugyan a viz árjára kellett magukat biz- niok, mert karóik, melyekkel kormányozhatták volna magukat nem érték a mély viz feneket.

Bájok a halottmentés borzadályos művelete várakozott.

Az nap estig csak két élő lényt tudtak megmenteni, egy kis csecsemőt, a kit bölcsőjével sodort el a hullám, és egy kecskét, mely égen szoptatós vala.

Hanem annál nagyobb volt számok a halottaknak, alig húzták ki a kis csecsemőt a vízből, s a síró kisdedet alig takargaták be száraz, meleg öltöny darabjaikkal, a dereglye orrán valami női öltöny darabot láttak fennakadva, oda siettek, s egy férfit és nőt húztak fel a vízből összeölelkezve, a két halott épen a megmentett kisdednek szüléje volt I... Mily gunyja a végzetnek IV... Egy élő csecsemő, ki még nem tud sírni szüleinek halála felett.

Az nap mintegy 12 halottat emeltek fel a dereglyére. S a merev holttesteket oda fektették szépen egymás mellé a dereglye közepére.

Mily iszonyú kép 1.. Egy siró csecsemő,

egy nehány eltorzult arczu, üreges szemű halott hanyatt fektetve, mintha mindnyájan az eget látszanának kegyetlenségeért csúfolni 1.... Nehány élő alak, kiket fásulttá és szótalanná tett a pusztulás és a halottakkal való foglalkozás, egy oldalt fekvő kecske, mely koronként fájdalmas mekegést hallatott, és mind ez egy úszó dereglyén, a tenger viz felett, melynek egyhangúságát egy egy vízből kiemelkedő torony, a távolban és a viz zúgásába be be kiáltó vészharang kongása zavart meg.

Bent messze jártak már az ecsedi hires láp felett, mely most egy nagy tengert képezett, hajtatva a Szamos szőke árja által, még mindig a Szamos vize volt a túlnyomó, ez szállította őket folyvást dél felé; még a Krasznának átlátszó kékes vize nem volt látható.

Elemér tudta, hogy csak addig mennek távol a falutól, mig a Krasznának árját nem érintik, mert az meg épen á falun folyt keresztül, — ennek folyása majd csak haza szál- itja őket.

Dél után volt már az idő a kis csecsemő keservesen ordított, tudták, hogy az éhség miatt nyugtalankodik, de hogyan étessék meg és mivel ? 1

Elemérnek eszébe jutott a kecske, mely már meglehetősen magához tért, megfogták tehát a jámbor állatét, emlőjét az ártatlan gyermek szájába adták, s a kis gyermek mohó falánksággal szívta belőle a táplálékot; — aztán még szopás közben elszenderedett.

Yégre a Kraszna árjába sodortattak, s megkezdették az utat a falu fele. Világos volt előttük, hogy estvére haza nem érnek 1 S mi

fog történni akkor, ha éjjel a hid alá érkezve a setétben a hidlábához fognak ütődni ? I

Ez azonban felesleges aggódás volt, mert alkonyat felé, midőn már nem voltak nagyon messze a falutól, mindössze vagy 3/4 mértföld- nyire, őket is szembe kapta a vihar, mely Jenő csolnakát czéljától elterelte 1... Darabig küzdöttek a szél erejével, de a haladás igen nehezen ment. Egyszer azonban az est homályában valamelyik felfedezett egy a szél által hajtott vándorlápot, mely épen feléjök úszott, minden erejökkel azon voltak tehát, hogy e vándorláppal találkozhassanak.' Még nem volt egészen sötét; midőn beleakaszthaták csákányukat a mozgó föld darabba, hozzá erősítették tehát dereglyéjüket s szerencsésen kikötöttek.

A láp darab körülbelől 150—200 □ öl- nyi térség lehetett, felületén a vizi növények elszáradt kórói ingadoztak, sürü ősszerü növényzet avarja borította a talajt.

Midőn először ráléptek, egészen kihaltnak látszott rajta minden; — Elemér súlyos karóját vállára vetve, két társával elindult kö-! rül nézni, hogy nem akadna-e ott egy két száraz fadarab, hogy tüzet rakhatnának, végkép kimerült tagjaik felüditésére, alig tettek azonban két-három lépést, midőn csaknem lábaik alól két három nyúl ugrott ki egy bokorból.

A nyulak zörögve futottak tova, s robajokra azonnal szemlélhető lett az úszó szigetnek minden lakója. Itt rókák, amott farkasok ettek láthatókká, a mint felugrottak, s ismét eltűntek a vándorláp nádasában.

Egy egész kis állatkert volt ez, a legbiztosabb kerítések egyikével a háborgó elemmel körülvéve.

azokat, — ellentnr. or dósokban végződik. Azt Vflj hogy az értelem, érzés, tudat az anyagatomok bizonyos összetételeiből kimagyarázható; holott pedig az, mint a természettudomány m0sj már elismeri, „lehetetlen, hogy tisztán külső elemekből, melyek minden belsőséget nélkülöz, nek, az összetétel bizonyos aránya mellett nagy hirtelen oly belsőség jöjon létre, mely magát mindinkább kifejteni képes.“ Azt hiszi végre, hogy az anyag szóval valamit megfejt, hét, holott pedig az anyag^ mint ez most szinte el van ismerve, ha az ő utósó princi- piumáig kisértetik a phisika teréről ki, és | homályos erőfogalmakon át a metaphisika terére vezet. De a materialismus nem képes a lét végokának tudományosan tartható magyarázatát adni, sőt inkább. Kant ama tétele mellett kell maradnunk, hogy a világ, melyet mi ismerünk, nem egyéb, mint a mi előterjesztésünk a világról, azért mops’ joga a materialis- musnak azon véleményt táplálni rólunk, hogy a mi relativ kielégítőbb előterjesztésünket a vi- lág szellemi okáról, az ö mindenható észté- lenségrőli theoriájával felcseréljük.

íme, ez azon értekezés, melyet méltónak tartottam a „Szabolcs“ olvasó közönségével megismertetni. Nem értek ugyan mindenben egyet „Steck“-kel, és engedelmet is kérek,; hogy észrevételeimet e lapok következő számaiban közölhessem; de a darwinistnusra tiszta világosságot vet. Rámutat lényegesebb hiányaira s nehány oly hézakot tüntet fel a rendszerben, melyek nem áthidalva, hanem átugorva vannak.

ÚJDONSÁGOK.

(I) Kossuth Lajos napját nagylelkesedéssel ünnepelte meg — Nyíregyháza polgár sága. Az ünnepély tulajdonképen 8 órakor vette kezdetét. A „bujtos“ még egyszer-egyszer alig látott oly szép és számos közönséget, mint ez alkalommal. A széles sétányokon folyvást hullámzott a közönség, és mégis a középen levő térségen oly sok nép volt állandóul összegyűlve, hogy a tánezolók alig mozdulhattak. A rögtönzött asztalok 9 órakor dúsan meg lettek rakva a hazulról hozott étkekkel, a vacsora kedélyesen tartott egy órahosszáig- — Vacsora felett Elek Ferencz Saanyné asszonyságért, mint ki ez összejövetelnek is lelke és lelkesítője volt, emelt poharat; utánna Vidliczkay József az ünnepély dicső személyéért, Kossuth Lajosért, Kun Pál (s.-pataki tanár) a nyíregyházai anyák s lelkes honleányokért, Lukács Ödön Vidlicz- kayért, majd a hazáért, Vidliczkay a 48-adiki majd áthidalva az időket, a mostani honvédségért, Kmethy és Andrascsik a nagyhazafiért Kossuth Lajosért emeltek poharat. Vacsora után a jó kedv fokonként emelkedett, a kellemes esteli légben, lámpák fénye mellett, éjfél után még tánczolt az üde fiatalság.

*** A nyíregyházai határban kapezabe- tyárok járnak, mégpedig egyrészök Ádám kosztümben, s a tanyáról járókelőknek, mint szemtanuk beszélik félelmessé teszik a közlekedést. Különösen a nőket szokták megtámadni és kifosztogatni. Az ilyen hírek rendesen nagyítva szoktak terjesztetni, mindamellett nem mozog oknélkül a levéli . . És e hir már hetek óta jár a városoD, csudálkozunk, hogy a jómadarak inindezideig kézre nem kerültek.

*** Mint értesültünk, a sóstón aug. közepe óta árleengedés eszközöltetett. Ez mindenesetre kívánatos intézkedés volt a mai szük- világban. Ugyhalljuk, hogy e kedvezmény miatt többen szándékoznak oda; sőt rövididön mulatság is fog ott rendeztetni.

(—) Lajos napján a „bujtoson“ melegen karoltatott fel azon indítvány, hogy ott fürdő- helyiséggel összekötött vendéglő állíttassák fel. Ez mindenesetre kívánatos lenne, mert a sóstót csak a tehetősebbek élvezhetik, mig ellenEz oktalan állatok a viz elől menekültek ide.

Hosszas keresés után, midőn az éj már csaknem végképen alábocsátá lomba szárnyait, sikerült jó adag száraz gályát, melyet bizonyosan a viz sodort e lápra időről időre, egy nehány vastagabb fadarabot és ‘ egy jó rakás nádat össze hozni, s közel a dereglyéhez tüzet raktak, hogy felmelengessék magukat.

Mig ezek fa után jártak, addig a többiek találtak egy pár megfolytott s félig megevett nyulat is, azoknak levonták a bőrét, s nagy gyorsasággal piritgaták a tűz mellett, nehezen várták a rögtönzött sültet,, mert egész nap nem ettek.

Kellemes érzéssel pihentek ezek ä tűz mellett, beszélgetve a napi borzalmas eseményekről, midőn a szél és habzugás közt, mintha „segítség“ kiáltást hallottak volna.

Elemér felugrott, 1 figyelt, oly' ismeretesnek tetszett előtte e hang, egész valója megremegett ez ismeretes hangtól, figyelt egy pár perczig, s azután megszólalt:

— Mintha „segítség“ kiáltást hallottam volna 1 ... Nem hallottátok barátaim í

— Nekem is úgy tetszik, szólalt meg egv másik, de hát ki járna itt a viz felett.

— Ha nem tudnám, folytatá Elemér, hogy Jenő testvérem oda haza van, megmernék rá esküdni, hogy ő kiáltott 1....

.. . E perezben még egyszer hallatszott, de már sokkal közelebbről ugyanazon segélykiáltás.

(Folyt, köv.)