Szabad Újság, 1993. november (1. évfolyam, 18-21. szám)
1993-11-03 / 18. szám
12 SZABAD ÚJSÁG 1993. november 3. Könyvbarát mmm 'V.........WWM 1 Dávid Teréz KÁSAHEGY-z y . ?ráár ?V *. V * iÉPÉMÉ < ■ .15 .fity.-y.:, Í*S«S MH • -v»» p##* DÁVID TERÉZ regénye csaknem harminc éve, 1966-ban látott napvilágot először. Akkoriban a kiadó, a szerkesztő és természetesen az író bátorsága kellett hozzá, hogy egy ilyen hangvételű, szatirikus történet megjelenhessen. És az a ritka történelmi helyzet is, amely a volt Csehszlovákiában a Novotny-féle társadalmi lazulást eredményezte. Ne feledjük — 1968-ban jön a prágai tavasz, hogy aztán a szovjet tankok újabb két évtizedre megakadályozzák a Kásahegyhez hasonló szemléletű alkotások kiadását. A regény most újra megjelent a pozsonyi Madách Könyv- és Lapkiadó gondozásában, Peéty Rezső utószavával. Peéry még 1967-ben foglalkozott a Párizsi Magyar Műhelyben Dávid Teréz munkájával, s többek között ezt írja róla: „A Kasahegy múzsája a történelmi igazság. Húsz esztendő után először fogalmazza itt meg a valóság nyelvén az író a történelem által pusztulásra ítélt, de a pusztulás korát mégis átvészelő magyar kisebbség szenvedésének krónikáját. Ezért a bátor cselekedetért kívánkozik ez a kis mű a könyvespolcra, a legjobb magyar asszonyírók, Kaffka Margit, Lesznai Anna, Szabó Magda könyvei mellé.” Idézzük még a szlovákiai magyar irodalom egyik legjobb értőjének, a debreceni Görömbei András irodalomtörténésznek értékelő mondatait is, aki így ír a Kásahegyről: „A regény hősnőjének egy kérdőívet kell kitöltenie, s ekkor derül ki, hogy a nehéz történelmi sorsfordulók embere a legszemélyesebb dolgait sem tudja. Zavarba jön, ha nevét, születési helyét, állampolgárságát, nemzetiségét, foglalkozását stb. kérdezik. Számtalanszor kellett nevét megváltoztatnia, hogy életét megmentse vagy óvja. Születési helyét sem tudja megnevezni: Cluj vagy Kolozsvár volt akkor? Házasságairól nehéz számot adnia, hiszen egyik-másik csak papírszövetség volt a kitelepítés barbárságaival szemben. A kérdőív több mint félszáz rovatának kitöltése egy ember életének kálváriájáról és a kisebbségi sorban élők változatos és szomorú történelméről ad számot.” Napjainkban, amikor cenzúra nélkül jelenhetnek meg a szépirodalmi művek, újra rendkívül időszerűvé vált a regény. (batta) Szegény Trabi Több évtizeden keresztül jó volt; de milyen jó. Tudta az is, akinek nem volt: kevés üzemanyagot fogyaszt, jól viselkedik kanyarban, emelkedőn, ritkán kell javítani — házilag is könnyen bütykölhető — megbízható. A ’89-ben kezdődött európai társadalmi változások során a Trabit is — sok egyéb hasznos dologgal együtt — lapátra tették. Fergeteges iramban tért hódítottak Keleten is a Passatok, Golfok, Volvók, Audik meg mindenféle Opel-változatok. Igaz, volt — és főleg lesz — egy kis bibi: ezeket a Nyugaton lapátra tett „nagymenőket” már most folyamatosan javítani kell — bődületes pénzekért és alkatrészproblémák között. Valószínűleg többe kerül majd a leves, mint a hús. Mi, itt a Közép-keleten, mindig tanulunk; miképp a fejlődő országok is mindig fejlődnek... Gratulálnék annak, aki ma itt Pozsony környékén mutatni tudna hat-hét használatban lévő Trabit. Én a közeli napokban láttam egyet; a roncstelepről cibálták elő, hogy nyilvánosan megszégyenítsék szegényt. Egy tűzoltóbemutatóhoz kellett. Szalmával bélelték ki, hogy jobban égjen; aztán a poroltó diadalát bizonyítva, pillanatok alatt visszavonultak róla a lángok — ott állt, áll még talán ma is szétzúzva, kibelezve, romokban, megalázva. Már jóval a bemutató előtt elkezdték a könyékbeli srácok rugdosni, cibálni, kitépkedni belőle, amit még lehetett — ajtót, lámpát, lökhárítót. Bocsánat a hasonlatért: Jézust gúnyoltákverték hasonlóképpen (részben) azok, akiknek korábban — aztán utóbb is — hasznuk volt belőle. Támadj föl te is, Trabi — kívánom. Legyél még olcsóbb, még praktikusabb és vidámabb külsejű, mint eddig; és ne állj bosszút te sem a téged sanyargatókon — szerencsétlen emberek ők, egyszer majd talán jobb belátásra térnek. SÁNDOR FERENC Kedves olvasók! Újra jelentkezik rovatunk, a Szájzár nélkül, vagyis a szabadszájúak rovata. Rengeteg levelet kapunk, ezért elnézést kérünk azoktól, akiknek írásait csak megkésve vagy rövidítve tudjuk közölni. Egyúttal kérjük olvasóinkat, hogy a rovat arculatához illő könnyed, ironikus, „tüskés”, másfél gépelt oldalnál nem nagyobb terjedelmű észrevételeket, eszmefuttatásokat küldjenek. A hosszabb terjedelmű és az arculathoz nem illő írásokat nem tudjuk közölni, illetve szükség szerint rövidítjük őket. Igen nagy örömmel közölnénk humoros fotókat és karikatúrákat is, ötletes szöveggel. Piros urak, zöld elvtársak Úgy tűnik, a ligetfalui Jankó Král-parkban a fű az úr. Csak az a baj, hogy nem tud beszélni, érvelni, vitázni, feleselni. De oda se neki, vannak fogadatlan prókátorai: például a zöldek... Nemrégiben „sporthét” volt az általános iskoláinkban. A gyerekeknek, a tantervbe is beépített központi elképzelés szerint, egy álló héten át illett keményen sportolniuk, s a rendezvénysorozatnak — legalábbis a minisztériumi ukáz szerint — vasárnap kellett „kicsúcsosodnia-. Arról, hogy hol és mikor kerüljön sor a versenyekre, meg, hogy miféle sportágakban mérjék össze tudásukat, tehetségüket, rátermettségüket, felkészültségüket a kis emberpalánták, bölcsen hallgat(ott) a rendelet. Ebédig ugye tanulnak a nebulók, délig hát nem lehet zavarni munkájukban őket. Meg aztán, tornaórák is szerepelnek a tantervben. Délutánonként pedig szakkörökre, s egyre többen hittanra járnak — egyikről sem ildomos s nem is ajánlatos elvezényleni senkit. Mi marad hát? A hajnal, az este vagy az éjszaka. Hajnalonta példának okáért lehetett volna „Előttünk a demokrácia” címmel hosszú távú üldöző „szaladóversenyt” szervezni. A „Gránátot az iskolára” „életszagú” honvédelmi versenyre még be is nevezett volna jó néhány stréberebb diák, meg aztán, jó, ha szokja a gyerek a csatazajt, elvégre az ördög meg a déli szomszéd — ki tudja, hogy csinálja? -— soha nem alszik, s egyébként is résen kell lenni, elvtársak. Az „ántivilágban” voltak hasonló akciók. A „sunyi” forradalom után azt hittük, a kommunistákkal, a „városszépítő önkéntes kommunista szombatok” meg a többi kampányünnepek is a történelem süllyesztőjében kerülnek, de tévedtünk. Lassan, szépen csendben visszaszivárogtak a közéletbe, a hatalmi gépezetbe az elvtársak, a szélsebesen köpönyeget fordított, „kivetkőzött" kommunisták, a reformkommunisták, sőt, a véresszájú keretlegények, az „ántivilágban” a hazának jó szolgálatokat tevő „besúgó elvtársak” meg a legprimitívebb, legostobább emberekből verbuvált segédcsapatok, a „pótcsendőrök” is, maholnap — más néven, ám a régi tartalommal — újjá és újraalakulnak a népi milíciák, a munkásőrségek is, s ismét tilos lesz a fűre is lépni... Igaz, egyes helyeken már most is tilos. Például Pozsony „újvárosban”, Ligetfalun, a Jankó Kráí nevét viselő parkban, ott, ahol a belvárosból az illemhelyek szomszédságába telepített megcsonkított Petőfi szobortorzó is áll. Az egyik ligetfalui óriásalapiskola vezető pedagógusai úgy határoztak, nekik a tanítás mindennél fontosabb, s — szégyen, nem szégyen — egyetlen napra zsugorítják a sporthét rendezvényeit, a felsősök a sportpályán, a kisdiákokkal meg osztálytanítóik a Duna menti parkba vonultak játszani, sportolni, szórakozni. A gyerekek remekül is érezték magukat a selymes szép dús zöld gyepen. Egyszer csak egy autó (!) állt meg a közelükben a járdán. A Skoda motorja rúgott még egy utolsót, néhány bűzös füstpamacsot köpött a fákra, virágokra, aztán leállt. A kocsi kormánya mögül fiatalember kászálódott elő. S egyszerre a füvön játszó apróságokra felügyelő egyik tanítónőre támadt. — Itt — jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon — nem szabad futkározniuk. — És — kérdezett vissza a pedagógus — vajon miért nem? — Mert legyúrják a gyepet. — Menjenek a járdára, a betonútra, ott szaladozzanak, ott nem tesznek kárt semmiben. — Esetleg saját magukban! — vágott vissza a pedagógus. Erre a férfi, hogy szavainak még nagyobb nyomatékot adjon, s bebizonyítsa, hogy ő bizony nem akárki, zsebéből igazolványt húzott elő. A zöldekhez tartozik, mondta, s követeli, hogy az egész csapat hagyja el a terepet. És egyre kötötte az ebet a karóhoz. A tanítónő azonban nem ijedt meg a „zöld fiú” árnyékától, s folytatták a sportvetélkedőt tovább. Nem tudom, milyen színű volt a fiatalember inge: zöld, piros vagy barna netán? , , . (zolezer) Egy nyílt levél margójára Az október 12-ei Pravda „Toleráns déli hang (Tolerantny hlas z juhu)” címmel közölte Kovács Ernőnek, Dunakisfalud polgármesterének levelét. Felötlött bennem a kérdés: Kinek írta nyílt levelét a polgármester úr? Ha azoknak az „összeférhetetlen polgároknak”, akik a mai, magyarellenességgel túlfűtött időkben is hajlandók a magyar kisebbség érdekeit képviselni és védelmezni, akkor talán éppen nem a Pravdában kellett volna leközöltetni „üzenetét”. Ha pedig általában a magyar kisebbségnek szánta, akkor azt hiszem, több ember olvasta volna, ha magyar sajtóban teszi közzé véleményét. Tudtommal azonban egyetlen magyar újságot sem keresett fel levelével. Egy dologban egyetérthetek a polgármester úrral. Mégpedig abban, hogy a szlovák nyelvet nekünk, itt élő magyaroknak el kell sajátítanunk, és ezért színvonalasabban is kell tanítani. De — s ezt már nem firtatja az ominózus levél írója — ha valaki nem tanul meg saját anyanyelvén írni és olvasni, az más nyelven sem tanul meg. És annyira „embertelen” (nekidsky postoj) lenne a magyar képviselők viselkedése és a problémához való hozzáállása? Mit szóljunk akkor a szlovák képviselők „emberi” magatartásához, amikor minden magyar megnyilvánulást ellenségesnek, revansisztának tüntetnek fel... Es mit szóljunk az alternatív iskolák tervezetéhez, a helységnévtáblák igencsak „emberi” eltávolításához — hogy más dologról ne is szóljak?!... A polgármester úr szerint a magyar képviselők hallgassanak, ha a magyar kisebbség jogairól van szó — mert csak így lehet Szlovákiában „normálisan együtt élni" (normálne spolunazívanie). Ez a vélemény kísértetiesen emlékeztet egy olyan időszakra, amikor a szlovákiai magyarság (és azt hiszem, a dunakisfaludiak is emlékeznek ezekre a háború utáni sötét időkre) a kollektív bűnösség következményeként jogfoszt ottan tengette életét. Ami a nemzetiségek közötti ellentétek szítását illeti — szerény véleményem szerint —, nem a magyar képviselők között kell keresni a bűnöst (amint azt Kovács polgármester úr próbálja — kikkel is? — elhitetni) — magasabb körökben, úgy tűnik, annál többre viszi valaki, minél inkább „sarkára áll" magyarügyben... A megnövekedett tranzitforgalom miatt napi több száz kamion zúdul át az Ipolyság-Balassagyarmat közti vonalon, megkeserítve, felbolygatva annak a néhány falunak a mindennapi életét, amelyek szerencsétlenségükre a főútvonal mentén fekszenek. Ipolybalog község területén az utakon mindenütt érvényben van a sebességkorlátozás a nap minden szakaszában. Mégis nap mint nap (fül)tanúi lehetünk annak a fülsiketítő zúgásnak, amit az elrobogó, elszáguldó kamionok okoznak. Ezeket a behemót járműveket semmilyen megszigorított rendelet, korlátozás nem érdekli, fittyet hánynak minden szabálynak. Már ez idáig tíznél is több baleset történt, a gyorshajtás meghozta a nem kívánt eredményt: a békés parkolók helyett a sáncpart valamelyik oldalán tértek nyugovóra a kamionok, jobb vagy bal felükre feküdve. Szerencsére haláleset még nem történt. Dübörgő veszedelem A járművek vezetői nincsenek tekintettel sem a közúti, sem a gyalogos forgalomra. Az iskolából hazainduló gyereksereg éppúgy hidegen hagyja őket, mint az idős emberek. A kanyarokban, bármelyik személykocsi vezetője bizonyíthatja, hányszor kényszerülünk lehúzódni, sőt megállni a vad, vagány vezetői stilus miatt. Arról, hogy zavarják a pihenni vágyókat, repedeznek a házfalak, talán szólni sem kell... A Nagykürtösi járásban gyakran van forgalmi ellenőrzés, éppen ezért nem értem, hogy nem akadnak fenn egy ilyen szúrópróbán, sebességmérésen. Vagy talán a kiszabott büntetés nem elég elrettentő. Arról, hogy megépítenek egy elterelő utat, álmodni sem érdemes. Mégis kell lennie valami megoldásnak, kiútnak, hisze előbbutóbb tragédiával is végződhet e nagyfokú felelőtlenség. Tennünk kell valamit, amíg nem késő. V1LLEBALD Szomorú, hogy minden, amit egy magyar képviselő mond, azonnal elemeire van szedve, s félremagyarázva. Addig jó nekünk, kisebbségnek, amíg vannak képviselőink a parlamentben, és amíg azok a képviselők ott vannak mindig és mindenhol, amikor és ahol kell. Szerencse az is, hogy a magyar polgármesterek választóik elvárásának megfelelően nem gáncsolják, hanem támogatják őket. Még akkor is, ha ezt polgármateri székük bánja... -vrábel-Nem könnyű manapság eligazodni a bennünket körülvevő számrengetegben. Egyrészt azért, mert szinte nap mint nap tudtunkra adnak tengernyi adatot a különböző kutatóintézetek, statisztikai központok, minisztériumok... Szó, ami szó, a kimutatások (és nem a konkrét tettek) időszakát éljük, már úgyszólván teljesen belegabalyodva a matematikába. Elsősorban az gátolja a tisztánlátást ebben az „őserdőben”, hogy gyakorta igencsak megtévesztőek az illetékesek kimutatásai. Magyarán: általában a szépítés, a hiányosságok elfedése, a simítás a cél, és sokszor ennek megfelelően készülnek — és jutnak el hozzánk — a „nagy listák". így hát egyáltalán nem csoda, ha mind gyakrabban legyintünk, mondván: ebben már tényleg nem lehet eligazodni! Itt van például az egyik legújabb sláger, a Postai Hírlapszolgálat (vagy ha úgy tetszik; PNS) sokat emlegetett privatizálása. Egészen pontosan az azzal kapcsolatos — és világgá röpített — két ellentmondásos adat. Roman Hofbauer közlekedési és távközlési miniszter azt vallja, hogy egy független vizsgálat szerint 1993 első felét a szóban forgó intézmény 85 millió korona veszteséggel zárta. Tény és való, nem kis tétel. Csakhogy mire mindezt úgy istenigazából megemésztené a honi földi halandó, kapja ám a következő adatot. Mégpedig nem mástól, mint a hírlapszolgálat vezetőségétől. De nem ám valamiféle mínuszról. Dehogy! Tessék csak alaposan megkapaszkodni: 5,5 millió korona nyereségről! Nem tehetek róla, nekem ilyenkor a szocialista tíztonnás átlagos hektárhozamok jutnak eszembe — gabonafélékből. Más kérdés persze az, mennyi került abból a raktárakba... (susla) Az elveszett tízkoronás Villamosjegyet akartam venni. Mi sem egyszerűbb! Fogtam magam, elbandukoltam a legközelebbi jegyautomatához. Pénztárcámban csak két fémtízes szomorkodott, az egyiket kívántam feláldozni. Rutinos mozdulattal tömtem, illetve csak tömtem volna az érmét a masinába, mivel a pénz megakadt félúton. Kivenni már nem lehetett, de be sem pottyant a gép belsejébe. Egy mellettem álló kopasz megjegyezte, elbúcsúzhatok a pénzemtől. Egy ballonkabátos jó tanácsot adott, mégpedig azt, hogy nyugodtan utazzam feketén. Én azonban egyre a gépből kilátszó pénzérmét bámultam. Két termetes „metál fiú” sietett a segítségemre. Drasztikus módon ütni-verni kezdték a szerencsétlen masinát. A pénz azonban mégcsak meg sem rezzent, nem lehetett hallani azt a tipikus zörejt, ahogy beesik a gép belsejébe. Erős segítőtársaim fejcsóválva elkullogtak. Ekkor egy bicskás érkezett. Késével megpróbálta kipiszkálni a tízest. Majdnem sikerült. Sajnos, nem volt nálam hajtű, mert állítólag azzal ki lehetett volna kotorászni. Mit tehettem volna, egy ideig még rá-rápislogtam a gépből kisárgálló tízkoronásra, miközben azon gondolkoztam, mit ér az olyan automata, ami csak a pénzt eszi meg, je Ílyet pedig nem ad. Tessék, most vaaki csak úgy kapott tőlem ajándékba egy tízest. Bezzeg, ha nincs jegyem a villamoson... Vagy mondjam azt az ellenőrnek, kérem szépen, én vettem volna, de ez a fránya gép nem adott?... És mentem a dolgomra — mondanom sem kell, gyalog. (vida)
