Szabad Újság, 1993. október (1. évfolyam, 14-17. szám)

1993-10-27 / 17. szám

Könyvbarát Turczel Lajos MAGY4R SPORTÉLET CSEHS7XOVÄK14BAN Kár, hogy valahogy elkerülte a figyel­münket Turczel Lajos új könyve, pedig a század első harmadának magyar vo­natkozású csehszlovákiai sporttörténe­tét összefoglaló mű hasznos adalék ki­sebbségi történetünkhöz, A jeles iroda­lomtörténész, aki legkiválóbb hazai ma­gyar sportolóink nagy tisztelője — mű­fajt váltva is bebizonyította: az alapos és tárgyilagos múltábrázolás híve. A csehszlovákiai magyarság soha­sem szűkölködött sporttehetségekben. Nemcsak Bugár Imrénk, Szabó Attilánk vagy Szikora Györgyünk van; elődeik is kimagasló szinten képviseltek bennün­ket. A két háború közötti csehszlovákiai sportéletben magyarokra épült a vízi­labda-válogatott, úszásban alig találtunk legyőzőre, országos csúcsok garmadát tartották fiataljaink. Turczel Lajos azon­ban nemcsak erről számol be, hanem egyúttal bizonyságot ad arról is, „hogy milyen eredményt tud elérni a nemzeti­ség számára biztosított önigazgatás, ön­­rendelkezés” — vagyis a ma is áhított autonómia. Két világháborúval nem úsztuk meg a szörnyű huszadik századot: ölik egymást a volt Jugoszláviában, fonong egész Oroszország és általában a volt Szovjet­unió, dörögnek a fegyverek Szomáliá­ban. Hová, merre tart az emberiség? Meddig terjedhet az emberi go­noszság és az erkölcstelenség? A választ keresők egyre gyakrabban fordulnak a Bibliához — Istenhez. Nemcsak az ifjak, a diktatúrában ne­velkedett mai felnőttek is forrásnak te­kinthetik Róder Alajos 109 Bibliai tör­ténetét, amely afféle útmutató a Bibliá­hoz. Róder Alajos a múlt század nép­szerű egyházi írója volt. Bibliai törté­netek című műve csaknem száz eszten­deje jelent meg Egerben, s már a szá­zadfordulóig ötven kiadást ért meg. A Madách Kiadó korszerű formá­ban, értékes illusztrációkkal — a legnagyobb képzőművészek bibliai témájú alkotásaival — gazdagítva kínálja e művet az olvasónak. Akinek ébredezik a lekiismerete, aki erkölcsösebb, tisztább, harmonikusabb életet kíván élni, annak ismernie kell a modern világirodalom több ezer éves első könyvét, a Bibliát. A 109 Bibliai történet az utóbbi idők egyik leghasznosabb és legsi­keresebb hazai magyar kiadványa. Vegye meg szeretteinek kará­csonyra — nagy örömöt szerezhet vele, s talán elindíthatja család­tagjait az Isten felé vezető úton. A könyvek a Madách-Posonium Kft. kereskedelmi osztályán is megren­delhetők. Telefon: 07/240 86 07 Cím: Vydavateístvo MADÁCH, Mi­­chalská 9, 816 21 Bratislava (batta) SZABAD ÚJSÁG Peter Sykora Bevezetés a szlovák nemzet mitológiájába a) A Hitel 8. számából átvett tanulmány szerzője Pozsonyban élő fiatal egyetemi tanár, biológus. Történelmi tárgyú pu­blikációit a hivatalos szlovák kultúrpo­litika eddig ellenérzéssel fogadta. A szlovákságnak „az ezeréves nem­zetről” szóló mítosza nemzetünk kontinuitását a távoli múltba — „az első szlovák király” lábaihoz — he­lyezi. Ennek személye a frank kereske­dő, Samo vagy a nyitrai fejedelem, Pri­­bina, vagy pedig a nagymorva uralko­dó, Svatopluk. Tőlük indul ki nemzeti kontinuitásunk, amely tíz évszázadon keresztül föld alatti folyóként eltűnik, s amely időről időre feltör a politikai fel­színre — hol a magyar nagyúr, a trencséni Csák Máté, hol a kuruc ve­zér, Thököly („tót király”), legvégül pe­dig Jozef Tiso, a Szlovák Köztársaság államfője és Svatopluk utódja személyé­ben. A szlovák történészek a múlthoz ha­sonlóan ma sincsenek irigylésre méltó helyzetben. Világos számukra az, hogy ha a tudományosság látszatát akarják kelteni, nem beszélhetnek a szlovák nemzetről olyan értelemben, mint a lengyelről, a csehről, a franciáról, a ma­gyarról, a németről vagy az olaszról. 1- lyen módon egyes történészeink — hogy megőrizzék az ezeréves kontinui­tás mítoszát — a nemzet fogalmát ket­téosztották: feudális nemzetre és mo­dem (burzsoá, polgári) nemzetre. A fel­világosodás előtti nemzeti fejlődés tehát a szlovák feudális nemzeti fejlődés, míg a felvilágosodással kezdődő időszak a modem szlovák nemzet keletkezésének a korszaka. Ezen felül az elmúlt évtize­dek marxista elvárásai nem kevés sko­lasztikus virtuozitást követeltek meg a történészektől, s ezek elől nem térhet­tek ki, ha közös nevezőre akarták hozni például a szlovák fejedelmeknek a szlo­vák nemzet létrejöttében játszott szere­pét Marxnak a burzsoázia nemzetgya­rapító jelentőségét taglaló koncepciójá­val. Szerencsére dialektikus módsze­reink is voltak! Míg a nemzet fogalma minden, csak nem világos és érthető, a nemzetiségé még olyan sem. Tágítható, mint a gumi, s akár egy egész évezredre ráhúz­ható. A tudományosság látszata meg­marad, s a nemzet ezeréves folyama­tossága a nemzetiség ezeréves kontinui­tásává is válik. S ha már világos, hogy mennyire leszünk jóindulatúak a nem­zetiség fogalmának a meghatározásá­ban, az is világos, hogy annyival szigo­rúbbak tezünk a nemzet fogalmának a definiálásánál — meghatározásunk tisztán államjogi alapokon nyugszik. Ha elfogadjuk a feudális szlovák nemzetiség számottevő koncepcióját, távolról sem térhetünk ki a más feudális nemzetiségek esetében nem létező problémák elől. Az egyik ilyen problé­ma az, hogy a kizárólagosan latin írás­beliség idejéből nem maradt ránk, nem létezik a szlováksággal kapcsolatos ter­minus. A latin nyelv ismer cseheket (Bohemi), lengyeleket (Poloni), oroszo­kat (Russí), magyarokat (Hungari), hor­(Folytatás az 1. oldalról) A Komáromi Városi Egyetem első igazgatójául Szabó Rezsőt nevezték ki. Sidó Zoltán 1993 márciusától tölti be ezt a funkciót. Szoros együttműködés­ben dolgoznak a Szlovákiai Magyar Pe­dagógusszövetséggel. Minthogy a ma­gyar iskolákban pedagógushiány fenye­get, s kevés a nyitrai Pedagógiai Főis­koláról kikerült magyar tanító, magyar­­országi főiskolákkal vették fel a kapcso­latot. Jelenleg a következő magyar nyel­vű képzést biztosítja a Komáromi Váro­si Egyetem: — pedagógusképzés az 1-4 évfolya­mok számára a Győri Tanárképző Főis­kola segítségével, — óvónőképzés a Soproni Óvókép­ző Főiskola támogatásával, — baccalaureusképzés növényter­mesztői szakon a Kecskeméti Kertészeti Főiskola kihelyezett évfolyamában, — a színjátszás alapjai — tanfolyam a komáromi Jókai Színház segítségével. A levelező tagozatos képzés a Pozsonyi VII. Iskolaügyi Hivatal igazga­tójának tiltó rendelkezéséig a komáromi középiskolák tantermeiben zajlott a hét­végi konzultációs napokon. Ezután egy időre részben Paton oldották meg az oktatást. Az idén a Tiszti Pavilonban végre állandó otthont kapott a városi egyetem, köszönhetően a különböző alapítványoknak és Komárom városá­vátokat (Croatae), ruszinokat (Ruthe­­ni), de nem ismer szlovákokat. Amikor a latinul író szerző a magyar királyság északi részében élő etnikumról (etniku­mokról) írt, egyszerűen a Magyar­­országon élő szlávokat említette. Mára bevett szokássá vált, hogy e­­zeknek a latin szövegeknek a latinra történő átültetésekor a Sclavus, Slavus szavakat vagy ezek más tormáit szlovák­nak fordítják. Nem csodálkozhatunk hát, ha a szlovákokról sok szó esik a XVII., XVIII. századi szövegek fordításá­ban. Ezeknek a szavaknak a puszta jegy­zéke is felemelőleg hat kulturális törté­nelem után sóvárgó nemzeti öntuda­tunkra. Például Jakab Jakobeus által az 1642-es évben megírt A szlovák nemzet könnyei, sóhajai és óhajai, amely történészeink és irodalmi szakér­tőink szerint „a szlovák nemzeti öntu­dat első jelentős bizonyítéka, vala­mint annak dokumentálása, hogy a szlovák feudális nemzetiség alapjai már léteztek. ”. Vagy pedig Jakobeus fenn nem maradt műve, A szlovák nemzet élethű leírása. Nem vagyok történész, sem irodalomtudós, ám erő­sen kétlem, hogy a Felvidékre (Felső- Magyarországra) emigrált cseh utraquis­­ta értelmiségi, Jakub Jakobeus éppen a szlovákságra gondolt volna, nem pedig a Magyarországon élő (a esetiekhez kö­zel álló) szláv etnikumra. Kételyeimet csak megerősíti Daniel Krmannak A szlovák beszédtan alapjai (...Slavi­­cae) 1704-ből származó műve, amely­ben Krman a szlovakizmustól védi a cseh nyelvet. Kár, hogy nem maradt fenn Krmannak lebilincselő, Beszélge­tés a szlovákság eredetéről című műve (De Slavorum...). Abból végér­vényesen megtudhattuk volna, kiket is értett Krman a szlávokon. Említsük meg még Papáneknek a Szlovák nemzet történelme című könyvét (...gentis Slavae) az 1780-as évből vagy Pavel Dolezalnak a Grammati­­ca slavico-bohemicáját (1745), amely a cseh nyelv nyelvtana, még ha figye­lembe veszi is a Felvidék szláv dialektu­sainak egyes specifikumait. Az ezeket a műveket alaposan ismerő Anton Ber­­nolák sohasem vitatta, hogy itt nem a szlovák nyelvtanról van szó — azt még létre kell hozni. Véleményem szerint ebben a kérdés­ben nagyon őszintének kellene lennünk — és nem vagyunk. Kétségkívül na­gyon kockázatos dolog véleményt mon­nak. Az 1993-as augusztusi felvételi vizsgákkal kapcsolatban Sidó Zoltán el­mondta, hogy a három főiskolára ösz­­szesen 258 jelentkezőből 98 diákot vet­tek fel. A tanítóképzőbe magyar és szlovák nyelvből, a kertészeti főiskolára kémiából és biológiából kellett sikeres felvételi vizsgát tenni. A képzés 4 évig, azaz 8 szemeszteren át tart. Az óvónő­képző 6 szemeszteres, arra testnevelés­ből, képzőművészetből és zenéből felvé­teliztek. Az 1993/94-es tanévtől a Pozsonyi Műszaki Egyetem nagyszombati kara — szlovák nyelven — levelező mellett nap­pali tagozatos képzést is nyújt: hajóépí­tés és javítás, valamint vízgazdálkodás szakokon. Gilányi István, a Királyhelmeci Vá­rosi Egyetem igazgatója elmondta, hogy az egyetem városi döntéssel 1993. V. 20-án alakult. A Bodrogköz­ben 20 százalékos a munkanélküliség, és a fiataloknak korlátozottak a to­vábbtanulási lehetőségeik. Elsősorban közgazdasági képzést szeretnének nyúj­tani, ezért felvették a kapcsolatot a Bu­dapesti Közgazdasági Egyetemmel. Az 52 jelentkezőből 26-ot vettek fel a vá­rosi egyetemre. A helyiségeket a város és a református egyház adta, az anyagi hátteret adományokból, alapítványpén­zekből biztosították. Szlovák részről Karol Polák, a Nagy­dani a XIX. század előtti felvidéki szláv értelmiség szlovák nemzeti öntudatának a létéről vagy nemlétéről. Éppen ezért elvből helytelenítem, amikor a Szlová­kia területén keletkezett művekben, az ebből a térségből származó szerzők mű­veiben a latin szláv szót automatikusan szlováknak fordítják. Nem, nem gondo­lom, hogy nincsenek bizonyítékok, a­­melyek az ilyen módon történő fordí­tásra jogosítanának fel, például Daniel Sinapius Horcicka könyve, a Neo-Fo­­rum Latino-Slavonicum az Úr 1678- as esztendejéből, amelyet maga Hor­cicka Új latin—szlovák fórumnak fordí­tott (Nowy trh Latinsko—Slovensky), Daniel Sinapius Horcicka a szlovákiz­musok cseh nyelve való átültetését szor­galmazta, hogy így létrejöhessen a saját nyelvnek az alapja. Szerintem itt inkább a szabályt erősítő kivételről van szó, amely egy alapvető megállapítással is szolgál a nemzeti öntudat állapotáról: Horcicka kísérlete nem találkozott a címzettek támogatásával. A szláv—szlovák konfúzió nagyon fontos és jellemző a nemzeti öntuda­tunkra, illetve inkább nem-öntudatunk­ra. Nemzeti genezisünkban a „közös nevű társadalom” megállapítás nagyon fontos elemet képvisel — és nem va­gyok benne biztos, hogy a szláv etniku­mok között a XIX. század előtt ilyesmi­ről szó volt, annak ellenére, hogy egyesek gondolkodásmódja ilyen irá­nyú volt. Csakhogy nem érvényesül­tek, és nem gondolom, hogy ezért a magyar nacionalizmust kellene okol­nunk. Az igazság valahol máshol lesz. Salasius, Magyarország egyházi törté­nelmének jeles szerzője észrevette, hogy a felvidéki szlávok csak szlávok­­nak mondják magukat, azaz a többi szláv nemzetre jellemző, kísérő jelző nélkül (Bohemo-Slavi, Polono-Slavi, Russo-Slavi). Ezt azzal magyarázza, hogy valószínűleg eredeti szlávokról van szó, akik még nem differenciálód­tak, és nem váltak egy bizonyos szláv nemzetté. Ezt a nézetet Juraj Papánek is támogatja, s rajta keresztül a szláv tanítványok egész nemzedéke. Ezért néhány száz évvel később Húrban is eredeti szláv nyelvként (slaviancina) ér­telmezi a szlovákot. A szlovákság tehát amolyan „elveszett világ”. A hozzám hasonló biológus azt mondaná, hogy a Tátra alatt szlávok szigetének a reliktu­­ma maradt fenn. Ez az egyik oka an­nak, hogy Bernolák Slowárja (szótára) szombati Műszaki Egyetem dékánja állt ki a városi egyetemek létjogosultsága mellett. Külföldi, természetesen nyugati példákra hivatkozva hangsúlyozta a nem állami felsőoktatás, így a regionális szakfőiskolák szükségességét. E főisko­lák nem adhatnak baccalaureus címet, mert az az egyetemek joga — diplo­mástechnikusokat, üzemmérnököket képeznek. A németországi példa is kö­vetendő lehetne — ott 2 éves felsőbb szakközépiskolai képzés van, valamint 4 éves regionális szakfőiskolák, ahon­nan még mindig lehet az egyetemre is jelentkezni. Az elhangzottak után indult meg a vita. A kormányhivatal képviselője sta­tisztikai adatokkal támadta a magyar nyelvű tanító- és óvónőképzés feltétlen szükségességét. Jogtalannak minősítet­te, hogy magyarországi főiskolák a kor­mány beleegyezése nélkül Szlovákia te­rületén képesítést nyújtsanak, és két­ségbe vonta a városi egyetemeken szer­­zendő diplomák érvényességét. A leg­jobb esetben is nosztrifikáltatni, azaz honosíttatni kell majd őket. (Mindebben az a különös, hogy egy, még az előző rendszerben kötött egyezmény alapján a szlovák és magyar diplomák mind a mai napig kölcsönösen érvényesek mindkét országban). Majd a reciprocitás ismert elvét „lovagolta meg”. Sikertele­nül. A jelenlevők közül senki sem akar-1993. október 27. a latin Slavus, Slavicus szót szlováknak (slowák, slowensky) fordítja. Szerintem azonban ez még mindig nem jogosít fel arra, hogy a XVII., XVIII. századi szö­vegeket is ekképpen fordítsuk, a koráb­biakról már nem is beszélve. A dolgok kritikusabb szemügyre vé­tele után világossá válik, hogy a szlo­vákság ezeréves kontinuitása nem je­lenthet történelmi folytonosságot. „Azok, akik a mi kérges kezünk és gyakran szellemi hozzájárulásunk nagy segítségével alakították saját történelmüket, örömmel vetették a szemünkre, hogy történelem nélküli nemzet vagyunk — ha egyáltalán nemzet... Mindenképpen: van törté­nelmünk. A más nemzetekétől külön­böző, mivel nem mi magunk írtuk, hanem mások írták a mi számlánkra, mert mi nem hatottunk oda, sőt ránk hatottak mások, mert mi nem támadtunk és nem folytattunk hódí­tó hadjáratokat, mi magunk vol­tunk a megtámadottak és a hódítá­sok céljai, mert köztünk nincsenek dinasztiák, királyok és uralkodók. De van a könny és a vér adója, amelyet minden kicsi lépésért meg­fizetett ez a föld, amelyet mi fize­tünk, mi, sokkal inkább, mint má­sok — ez a szlovák történelem cí­meres jelképe”. Ezek a szavak Alex­ander Matuska szájából hangzottak el 1948 tavaszán, s ő a háború előtt is ezt hirdette. Ám nem találhatott volna alkalmasabb időszakot ezen koncep­ciója számára, mint azt, amely ezután következett. A XX. század második felében elég volt egy apró kis módosítást elvégezni az ezeréves szlovák kontinuitás míto­szán — elég volt azt az egyszerű, dol­gos nép („méh”) történelmévé kinyilvá­nítani. A nemrég még használatos szó­tár segítségével világosan kimondva: „a szlovák történelem marxista kon­cepciójában” a szlovák történelem lé­­teményeseivé, „az anyagi érékek létre­hozói” válnak. így vált egésszé a szlo­vák nemzet kontinuitásának mítosza „az ezeréves méh” kontinuitásának formájában. Ezzel kapcsolatban keres­ve sem találhatnánk szélsőségesebb ki­jelentést, mint Vladimír Minác Pa­rázsszításában (Dúchanie do pah­­rieb): „...Ha a történelem a királyok, császárok, fejedelmek és hercegek, a győzelmek és elfoglalt földterületek történelme, ha a történelem az erő­szak, a rablás, a kizsákmányolás törté­nelme, akkor nincs történelmünk, leg­alábbis nem vagyunk az alanya. Ám ha a történelem a civilizáció történelme, a munka történelme, a többször félbe­szakított, de mindig újra és újra meg­kezdett győzelmes építés (alkotás) tör­ténelme, akkor ez a történelem a miénk is... nem galambnemzet; plebe­jusnemzet vagyunk: ha úr van felet­tünk, az jogtalanság, de még nagobb baj, ha mi vagyunk az urak!... Törté­nelmi szempontból plebejusok va­gyunk — nem tudom, melyik modern nemzet plebejus a szó olyan tiszta ér­telmében, mint mi...” ta mellékvágányra terelni a vitát. Macura úr, a Szlovákiai Pedagógus­fórum alelnöke, a Nyitrai Pedagógiai Főiskola tanszékének vezetője, kulcs­­problémának a kommunista képzésről a demokratikus képzésre való átmene­tet tekintette, amely az emberi jogok elismerésével jár. Aggasztónak tartja az állami főiskolák helyzetét, ahol jórészt továbbra is a múlt rendszerből magukat átmenekített „szakemberek" oktatnak. Belko úr, az oktatási minisztériumból (ő a főiskolákért felelős tisztségviselő) elmondta, hogy a két városi egyetem ügye a legfőbb ügyészség előtt van. A városi egyetemek Belko álláspontja sze­rint nem egyenrangúak a főiskolákkal, és nem adhatnak érvényes diplomát. A végzettek azonban lehetőséget kaphat­nak diplomájuk honosítására. Nem tud­ni, hogy miért van baj éppen a két dél­szlovákiai városi egyetemmel, hiszen pl. a pozsonyi City University-n egy brit egyetem kihelyezett részlege működik — a szlovák kormány engedélyével. Mondanunk sem kell, hogy a többi vá­rosi egyetem sem sérti a kormány „ér­dekeit". Végül a jelenlevők egy része közös nyilatkozatot írt alá, melyben megállapí­tották, hogy a városi egyetemek ügye nem nemzetiségi kérdés. Abban is megegyeztek, hogy a városi egyetemek jelen formájukban nem tekinthetők főis­koláknak, ezeket az önkormányzatok regionális szakfőiskolákká kell, hogy alakítsák, melyek diplomái honosítha­tok lesznek. SIPOSS ILDIKÓ Szükség van a városi egyetemekre

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents