Szabad Újság, 1993. október (1. évfolyam, 14-17. szám)
1993-10-20 / 16. szám
SZABAD ÚJSÁG 1993. október. 20. Szájzár nélkül Álarcos történetek Kedves olvasók! Újra jelentkezik rovatunk a Szájzár nélkül, vagyis a szabadszájűak rovata. Rengeteg levelet kapunk, ezért elnézést kérünk azoktól, akiknek írásait csak megkésve vagy rövidítve tudjuk közölni. Egyúttal kérjük olvasóinkat, hogy a rovat arculatához illő könnyed, ironikus, „tüskés”, másfél gépelt oldalnál nem nagyobb terjedelmű észrevételeket, eszmefuttatásokat küldjenek. A hosszabb terjedelmű és az arculathoz nem illő írásokat nem tudjuk közölni, illetve szükség szerint rövidítjük azokat. Igen nagy örömmel közölnénk humoros fotókat és karikatúrákat is, ötletes szöveggel. Dollár? Schilling? Lutring János felvétele Pozsony városában bealkonyodott a potyautasoknak. Egyenruhás rendőr által is biztosított nehézfiúk őrködnek szinte kivont karddal azon, hogy minden villamosozó, buszozó, trolizó rendre leperkálja az útitarifát, vagyis érvényes, kezelt menetjegyet tudjon felmutatni. A megállóhelyeken itt is, ott is látni mostanában riadtan várakozó kis csoportot, köztük egy-egy félelmetesen nagymellényű urat, kezében plajbásszal, csekkfüzettel. Egy szomszédos országból érkezett turista is horogra akadt nemrég — vélhetően tájékozatlanságból lett közlekedési bűnelkövető. — Dvesto korún! — hangzott a megfellebbezhetetlen ítélet. — Verstehe nicht — jött rá a nagyon halk válasz. Többen tisztes távolságból figyelték a jelenetet, ami lassanként ízléstelen alkuvá kezdett válni. A közlekedési rend makulátlan őre hamarosan tolmácsot kerített, közben a „políciát” emlegette. Az áldozat halkan szabadkozott: nincs nála több, legfeljebb 7-8 korona. A buszon lekezelt jegyét is mutatta, de az emberünknek valamiért nem volt jó. — Dvesto korún! — dördült el ismét az ukáz, aztán ismét a polisfenyegetés következett, majd jött tovább a következő igénybejelentés: — Schilling? Marka? Dollar? Talán volt a bűnösnél ezek közül valami, de nyilván rájött: itt nem babra, zsebre megy a játék. Az ellenőr úr — pán revizor — zsebére. Ki tudja, a többi büntetőpénz — a lesütött szemmel leszámolt kétszáz koronák sorsa mi lett. A nagyvonalúan kiállított számlák, a csekkfüzetek valódiak voltak-e? Érdemes vigyázni! SÁNDOR FERENC Csendélet Terpeszkedünk? A révkomáromi Főposta a központban, az Európa Szálló és a Galambos kertvendéglő között „székel”. Bár, Nagy-Szerbia (egyelőre) messze van tőlünk, a fenti Hivatal előtt mégis hasonló „idill” fogadja az arra sétálót, urambocsá a telefonálni szándékozót: telefonfülke bezúzott ablakokkal, kitépett telefonkagylóval, miegymás... Bizonyára nem a postaigazgató, sem pedig a város Lord- és Vice- Mayorja vagy egykori Vezetőtitkára hagyta itt a névjegyét. Mégcsak a gimnáziumba igyekvő nagytisztelendő és nagytiszteíetű urakra se gyanítok... De hát, azért mégis rendbe kellene hozatni, nemde? Merthogy, vélem, volna miből, hiszen a posta köztudomásúan „dolgozik": ezt valamennyien a saját bőrünkön érezzük, noha csapnivaló a „munkája”... Példának okáért: Komáromból a szombat délután és a vasárnap föladott levél „csak” kedden jut el a fővárosi címzetthez, legyen az akár expressz küldemény. (Kérem, a franciáktól ne csak egyts nacionalista „vívmányokat" vegyünk at — ott is van „hivatalos nye v” —, hanem a postaszolgálat min ^szerűségét is! A több mint tízszer nagyobb országban a postai küldemény 24 órán belül mindig a címzetthez jut!) CSIBA GÉZA Nemrég, „vidékről”, Révkomáromból vitt az utam Guta városába. Az autóbusz majdnem tele volt, no, nem egészen a Nagyérdemű utassal, hanem az itt-ott ülésre tett „cuccal”. Jelezve, hogy az illető nem kívánja holmi jött-ment szomszédságát! Jómagam egy bakfistól kértem helyet. A Gútai Magántanonciskola növendéke lehetett. A nemleges válasz után továbbálltam. E- gyébként, a leányzó mellé senki sem ült végül. Nem nehezteltem rá, hiszen nem tudhatta, hogy manapság menynyire kevés a királyfi. Édesanyja bizonyára arra sem okította ki, hogy Habsburg Károly hercegfira már ne várjon, mert a felséges ifjú még farsangkor oltár elé vezette a szépséges Bornemisza bárókisasszonyt a Bécs melletti Mariazellben. A minap aztán már nem lepődtem meg, amikor ugyanezen a buszjáraton egy „úriasszonyféle” hölgy terpeszkedett a busz elejében, az egyik külső ülésen. A fölszállók tudtára adva: különb vagyok a többinél... Kérdezem, ha ilyen büszke és kényes? Miért nem gördítteti magát Mercedesen? S ha nincs rá módja, szerényebb lehetne, s maga mellé engedhetne valakit. Elvégre, kevesen születnek új Zichy vagy Esterházy házba... cs-a A harmadik évezredben Az EURÓPAI EGYESÜLT ÁLLAMOK-ban vagyunk. Az államhatárok szimbolikusak. Háborúk nincsenek. A nélkülözések megszűntek. A pénz, a fizetőeszköz egész Európában mindenütt azonos. Az emberek pénzváltás nélkül utaznak mindenfelé. Vásárolnak és üdülnek kedvükre. Anyanyelvén kívül mindenki beszél eszperantóul. A munkanélküliség megszűnt. Hetente csak négy napot kell dolgozni. Többre nincs szükség. A fizetések nagyok. A nyugdíjak is jók és egyenlőek. Az életszínvonal magas. Mindenkinek jut mindenre. Élelmiszer-felesleg van. Az elektronikai és technikai gyártmányok ára igen alacsony. Minden családnak van gépkocsija. A városokban elektromobilok suhannak. A levegő tiszta. Sokan saját légijárművel közlekednek. A levegőben és a vizeken is nagy a forgalom. A vízpartok, uszodák, üdülőhelyek, éttermek soha nem üresek. A bűnözés, az irigység, az idegengyűlölet megszűnt. Mindenkinek megvan mindene. A politikusok, a bíróságok .unatkoznak. Az iskolaév 8 hónapra, a tanítási napok hetente 4 napra zsugorodtak. Az emberek boldogok, ölelkeznek és mulatoznak. Megjelentek a földönkívüliek is, furcsa járműveikkel az égbolton. — Felébredtem! Az álmom fantasztikus volt, de talán nem lehetetlen!... BONCSEK LÁSZLÓ A tájékoztatás (ismét) egyoldalú Szerencsésnek is mondhatnám magamat, mert időmilliomos vagyok. Nyugdíjasként élem a napjaimat, és kedvem szerint megyek ide-oda, teszek-veszek, végzem a dolgom. Időm nagy részét olvasással töltöm. Járom a könyvtárakat, böngészem az újságokat és a folyóiratokat. Örülhetnék, hogy a tájékozódásnak nagy lehetősége nyílt meg előttem. Sajnos, mégsem örülök. Inkább bosszankodom, és naponta gyötör a hiányérzet. A rendszerváltást követő „demokrácia” ugyanis nem olyan, mint amilyennek lennie kellene. Számomra ez a „demokrácia” nem demokrácia. Az úgynevezett „pártállam” idején a politikai közélet mai vezetői azért kardoskodtak, hogy az „illetékesek tegyék lehetővé az eszmék szabad áramlását". Az elvárás jogos volt a múltban, de jogos a jelenben is. Az eszmék szabad áramlását nem csupán a múltban korlátozták. Korlátozzák mostanában is. Sőt, merem állítani, hogy a múltban több hírforrásból tájékozódhattam, mint manapság. Azelőtt Pozsonyban a központi lapot megvásárolhattam — mostanában sehol sem kaphatók. Nem jobb a helyzet a közkönyvtárakban sem. A pozsonyi Egyetemi Könyvtárba régebben három magyarországi napilap (Népszabadság, Magyar Nemzet, Magyar Hírlap) járt. Mostanában a. jnban már nemcsak ezek, hanem más magyarországi napilapok sem ján ak. Számomra (és sokak számára) szerencse, hogy Pozsonyban is létezik Magyar Kulturális Központ, ahol viszonylag gazdag könyv-, újság- és folyóiratállomány várja az érdeklődőket. A Magyarországon megjelenő napilapok közül megtalálható a Népszabadság, a Magyar Hírlap és az Új Magyarország. Valamennyit rendszeresen átnézem, és átlapozom a könyvtárban található hetilapokat és folyóiratokat is. Rengeteg az így nyert információm, ennek ellenére elégedetlen vagyok, és nagy a hiányérzetem... Nem állítom, hogy a „pártállam” idején megjelent lapok tökéletesek voltak, és kielégítették olvasói igényemet. Az eszmék szabad áramlását illetően nagyon sok kívánnivalót hagytak maguk után. De amit nem tud(hat)tam meg mondjuk az akkoriban megjelent Népszabadságból, Magyar Nemzetből, Magyar Hírlapból, azt megtudtam más hírforrásból. Hallgattam az angol rádió és néhanéha a Szabad Európa Rádió magyar adásait. Az így nyert híranyagot nem mindenkor tartottam hitelesnek, és nem mindenkor tettem magamévá, a tájékozódás szempontjából mégis igényeltem, és érdeklődéssel figyeltem ezeket az információkat is. Mostanában azonban az említett rádiók ugyanazt mondják, mint az említett újságok, illetve fordítva: az említett újságok is azt írják, amiről a Nyugaton működő rádióállomások magyar adásai beszélnek. A hiányérzetemet az okozza, és a mai „demokrácia” számomra azért nem demokrácia, mert mostanában sehol sem olvasható magyar nyelvű baloldali sajtó, és egyik hullámhosszon nem hallható baloldali hangvételű magyar nyelvű rádióműsor. Annak ellenére, hogy megvan irántuk az olvasói igény, Pozsony könyvtárainak egyikébe se jár A Szabadság című munkáspárti hetilap, nem jár az Ezredvég című irodalmi folyóirat, és nem jár sem a Múltunk, sem az Elveink és tetteink című időszaki elméleti folyóirat. Intézményeink tájékoztatási gyakorlata így ugyanolyan egyoldalú és hiányos, mint amilyen egyoldalú és hiányos volt a múltban. A baloldali sajtó kirekesztésével korlátozzák az eszmék szabad áramlását, egyben sértik a demokráciát. Szóval akárhogy is nézem a közállapotokat, az „esélyegyenlőséget” és a „szabad” tájékoztatást, és akármilyen jóindulattal igyekszem azt megítélni, mindenképpen arra a következtetésre jutok, hogy a mai „demokrácia", a ma érvényesülő „esélyegyenlőség” és a mai „szabad" tájékoztatás nem az a demokrácia, nem az az esélyegyenlőség és nem az a szabad tájékoztatás, amelyet az igazi demokraták várnak és szeretnének! Véleményem szerint: munkáspárt nélkül nincs baloldal és baloldal nélkül nincs demokrácia! BALÁZS BÉLA Álarcot viselünk. Mosolygunk mindenkire, majd ahol senki se lát — levesszük. Hadd vigyorogjon az a másik arc, a gonosz. Az alábbi történetek is ilyenek. Az emberi gonoszság írta őket, idén nyáron. Hordozhatna a kora őszi szél szebb képieket is: falusi diófa alatt üldögélő családokét, akik azt ünnepük, hogy ezen a nyáron is meglátogatták a nagyit, tengerparti jókedvet, tábortüzes esték emlékeit. De álarcos volt ez a nyár is. Tóth Lehel illusztrációs felvétele A kis Geronimo esete a munkásszállóval A kis Geronimo magas, fekete hajú srác. Egy vidéki kisvárosból jött a fővárosba álmai után, hogy itt tényleg azt tehesse, amihez régtől kedve és tehetsége volt. A belvárosban lakott évekig, amikor egy szép napon a házat, amelynek harmadik emeleti szobájában húzta meg magát, megvette a házfelügyelő, a gondnok, aki még egy darabig tűrte a négyszázharminc koronát fizetőket, a bérből és fizetésből élőket, a kis Geronimót is, azután levette álarcát, és lépett. A harmadik emelet valamennyi szobáját eladta sokkal jobban fizető magánvállalkozóknak — irodának. A kis Geronimo a főváros szélén egy munkásszállóban talált szobát, havi kilencszázért. Gyanús volt a sok mosolygós arc; persze, itt is megtörtént a rossz... A munkásszállót, nem is olyan régen, eladták. A maszek, aki megvette, nem késlekedett. Hatalmas táblát ragasztott a bejáratra, hogy aki eddig és eddig nem fizeti be az új összeget, ezerötszázötven koronát, mehet, amerre lát. Aki erre nem hajlandó, azt akár távollétében is kiköltöztetik — magyarán: holmiját a kukába dobják. S még a karhatalmat is segítségül hívják, ha kell. Nem a lakbéremelés, a tábla szövege borította ki a kis Geronimót. Aztán, amikor fizetett, megkérdezte, meddig mennek el a munkásszálló új urai az emberkopasztásban? Ha nem drágul a villany meg a fűtés, örök időkre ezerötszázötvenért lakhat itt a kis Geronimo — volt a válasz. Sokat töprengett ezen a nyáron a kis Geronimo. Azon is, hogy mi jár neki az ezerötszázötvenért. Merthogy vendégszeretet nem, az biztos! Talán sohasem felejti el azt az estét, mikor a villamosozástól hullafáradtan szeretett volna beszállni a munkásszálló liftjébe. Egy mázsa szemét hullott a nyakába a nyitott liftajtóból. Dinnyehéj, vodkásüveg, újságpapír. 0, igen, az álarcok... Gizi néni esete a pompás nyárral Gizi néni rendet rakott íróasztalán, mint húsz éve ugyanennél a vállalatnál mindig. Kihúzta a kávéfőzőzsinórt a stekkerből, és sietve hazaindult. Másnap a tengerhez utazik. A tengerparton Gizi néni hálát adott a Teremtőnek, hogy ilyen pompás az idei nyár, a főnökének megköszönte gondolatban, hogy olyan könnyen adott szabadságot, a családnak meg azt, hogy otthon maradtak — mert idén csak az anyu nyaralt. Gizi néni az ötven felé közeledett, de életében most először látta a tengert. Nehéz is lett volna eddig. Fizetéstől fizetésig tartott a pénz. A tengerparti nyaralás után Gizi néni boldogan osztogatta az ajándékokat, és alig várta, hogy másnap ismét belépjen a bérelszámolóknak tervezett zöld falú kis irodába. Másnap belépett. Az íróasztalon várta a felmondása. Nem, nem azért, mert rosszul végezte a munkáját. Felesleges lett. A cég csökkentette az alkalmazottak létszámát. így lett munkanélküli Gizi néni. Miközben hazafelé botorkált, felnézett az égre, ahol ugyanúgy fénylett a Nap, mint ott, a felejthetetlen tengerparton. Az álarcosok diszkrét bája... -szél-Egy magyar lehetőségei Ezzel a címmel közölte a Sme napilap szeptember tizenhetedikén Kőszegi Finta László véleményét arról, milyen lehetőségei vannak egy magyarnak, „aki nem ért egyet Durayval és a hozzá hasonlókkal", s milyen újságban fejezheti ki véleményét. Reakciós magyarországi hatásról ír. Kire gondol? Talán Csurka Istvánra, aki „legilisztázta" az MPP vezetőit és választóit, mivel annak idején kis híján elérték azt, hogy egyetlenegy magyar mozgalom képviselője se jusson be a szlovák parlamentbe? Képtelen vagyok kibogozni azt is, miért kérdezgeti Fmta, hogy mely szlovák párt vagy mozgalom tűzte zászlajára a magyarokkal való testvériséget. Kinek érdeke szembeállítani a „kussoló” magyarokat Durayval? Hiszen ezt már többször megpróbálták egyes magyarfaló szlovák politikusok. Csak nem nekik akar segíteni a cikkíró? Legzavarosabb kijelentése pedig a magyar birodalomról és annak harmadrendű polgárságáról szól... Forgatom jobbra, forgatom balra, olvasom elölről, olvasom hátulról. Tud valakiről, aki magyar birodalomról álmodozik? Miféle harmadrangú polgárság? A következőkben pedig az itteni magyarság félelméről szól. Igaz, van is oka félni. Az állami politikától, amely őt valóban sarokba akarja szorítani, a partementtől, amely a kormányt támogatva sorozatban játssza ki és veti el a magyar beadványokat, törekvéseket, amelyek, nem véletlenül, egybeesnek az Európa Tanács ajánlásaival. Nem beszélve arról a féktelen uszításról, amelyben a Republikától a Literámy tyzdenníkig a szlovák lapok jó része jeleskedik. Teljesen egyértelmű, ki élezi a helyzetet, ki támogatja a magyarellenes kampányt. Tudnék több tanácsot is adni Kőszegi Finta Lászlónak: 1. Forduljon bizalommal az állami támogatást nem élvező lapokhoz. 2. Van egy csomó járási lap, talán leközlik mélyen szántó cikkeit. 3. Nyugodtan írhat szlovákul, az itteni magyarok túlnyomó része tudja a nyelvet. Beállhat a nacionalista szlovák lapok magyarfalói közé, nagyon szívesen elcsámcsognának véleményén. 4. Semmi akadálya sincs annak, hogy lapot alapítson. Csak nagyon kétlem, hogy az a Domino, Slovensky denník vagy Sme nyomvonalára lépne, cikkéből inkább azt gyanítom, hogy a Republikával vetekedne. Az pedig kézenfekvő, hogy Slobodník úr minisztériuma bőségesen ellátná támogatásával. Mert erre megy a játék, a kormánynak egy magyar nyelvű szócsőre fáj a foga... MARIASSY ANDOR
