Szabad Újság, 1993. október (1. évfolyam, 14-17. szám)
1993-10-20 / 16. szám
1993. október 20. SZABAD ŰjSAG \ 3 Színházak statútum nélkül Két óra a szocializmusban 1990-ben alakult meg Szlovákia Színházainak Kollégiuma, mely azóta önálló jogi személyként — függetlenül a kormánytól — a minisztérium szakmai tanácsadó szerve lett. A Kollégium a 92-es választásokat megelőzően minden kötöttség nélkül működhetett, mégha néha ellentét feszült is a kultuszminisztérium és a tanácsadó szerv között, de a színházak autonóm módon tudtak működni, senki sem kérte számon rajtuk, mit tűznek műsorra. Mindez azonban a múlté. Szeptemberben, néhány hónapos halogatás után, Slobodník miniszter összehívta a Kollégiumot, de jobbnak látta Roman Zelenay államtitkárral képviseltetni magát, aki egyben az uralkodó Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom alelnöke. Sok kérdésben kellett volna dűlőre jutni e tárgyaláson. Egy hónappal korábban a minisztérium körlevélben hatályon kívül helyezte az összes szlovákiai színház statútumát. így az a furcsa helyzet állt elő, hogy ideiglenesen a régi alapítólevelek vannak érvényben, melyekben csak annyi van rögzítve, hogy a színházaknak a szocialista kultúrát kell terjeszteniük. Néhány színháznak, köztük a pozsonyi Szlovák Nemzeti Színháznak nincs is alapítólevele. Szlovákiában nincs korszerű színházi törvény (sem), az 1990- ben módosított 1976-os törvény van érvényben. Zelenay űr kifejtette, hogy bár a Kollégium bejegyzett szervezet, ő azt mégsem tekinti legitim testületnek; csak a minisztériumnak van joga arra, hogy megmondja, mit és hogyan játsszanak a színházak, hiszen ez a tárca tartja fenn őket. Annyit végül is sikerült kicsikarni, hogy a kormány egy szűkebb, a Kollégium tagjaiból létrehozott testületet hajlandó lesz elfogadni. E testületben a négy nemzetiségi színházat egy személy képviseli majd. Köztudott, Szlovákiában két magyar, egy ukrán-ruszin és egy roma színház működik. Az utóbbinak két igazgatója van. Egy szlovák és egy roma. Hogy a kormányzat mennyire veszi komolyan a nemzetiségi kérdést, az abban is megnyilvánult, hogy éppen ezt a szlovák igazgatót óhajtotta delegáltatni a nemzetiségek képviselőjeként. Ez végül is nem sikerült, s a révkomáromi Jókai Színház igazgatója lett tagja a szűkebb testületnek. A színházak hovatartozásával és finanszírozásával kapcsolatban a kormányzatnak homályos tervei vannak: szeretne megszabadulni a finanszírozás terheitől, de „kézi vezérlést” szeretne alkalmazni. Annyi mindenképpen kiderült, hogy a Szlovák Nemzeti Színház kivételével a színházak jövője bizonytalan. Zelenay saját magával is ellentmondásba került, amikor a régi „szép” szocialista időkre emlékeztető fejtegetésekbe kezdett. Ugyanis kijelentette, hogy bármit lehet játszani, cenzúra nincs, de mindent a pozitív Szlovákia-kép erősítésének szemüvegén keresztül kell nézni. Tehát az „önszabályozás” elvének kell érvényesülnie. Hogy a kormány megtarthassa döntő beleszólási jogát a színházak belső életébe, azt tervezi, hogy a működésükhöz szükséges anyagiak 60%-át folyósítja majd; 30%-ot az önkormányzatok biztosítanak, és a fennmaradó 10%-ot a színháznak önmagának kell előteremtenie. Ez az „elegáns” megoldás azt eredményezné, hogy a kormányzat szinte megszabadul a finanszírozási terhek felétől, de cenzúrázhatja a műsortervet, hogy az előadások véletlenül se rontsák a Szlovákiaképet a világban, ne gúnyolhassák, pellengérezhessék ki vagy ne kritizálhassák a kormány munkáját és a közállapotokat. Igen szép jövő vár ránk: visszatérünk a 89 előtti állapotokhoz. Zelenay szerint egyes színházak olyan darabokat játszanak, amelyek nem vívták ki a minisztérium osztatlan lelkesedését. Konkrétan a révkomáromi Jókai Színház Esterházy-előadását említette. Tekintettel arra, hogy Esterházyt még mindig nem rehabilitálták, a szlovák hivatalos álláspont szerint a gróf emlegetése nem kívánatos. Ebben az esetben az a hátborzongató, hogy a minisztérium tisztviselői titokban magnószalagra rögzítették az előadást, és suba alatt értelmezték azt. Beszerezték a szövegkönyvet is. Mindez a színház vezetőinek tudta nélkül történt. Ez a régi kommunista praktikák visszatérését vetíti elő, ami veszélyezteti a szólásszabadságot Szlovákiában. A színházigazgatók elutasították R. Zelenay megnyilvánulásait, ők ugyanis zömmel a 89-es változások után kerültek pozíciójukba. A kormányzat úgy igyekszik befolyását növelni, hogy néhány új igazgatót nevezett ki. Ha a kormányzat rémálmai megvalósulnának, akkor Szlovákiában a színházkultúra színvonala újra „alulmúlhatatlanná” válna, a nézőtér pangana az ürességtől, így a színházak tönkremennének, és Szlovákiának esélye lenne arra, hogy Albánia korábbi babérjaival dicsekedhessen a világ közvéleménye előtt. Cui p;o dest? BALASSA ZOLTÁN Találkozás Mokos Attila színművésszel „Mazochista életmód!” A főiskola előtt Leonce a „Leonce és Léná"-ban, Toni az „Anya”-ban, Erik a „Váratlan vendég’-ben a kassai Thália színpadán. A főiskolán Beckett, Kafka, Miczkievicz, Ghelderode, Shakespeare műveinek hőse. A „Figaro házzassága" és benne ő, Figaro, a tavalyi évad nagy sikere volt a komáromi Jókai Színházban. — A nehezebb utat választottad-e azzal, hogy nem szlovák színházhoz, hanem a komáromi társulathoz szerződtél? — Ha valaki kikerül a főiskoláról, elveszít egy biztos pontot, ami addig adott volt az életében. Ott áll, kezében a diplomával, s valahová lépnie kell. Kaptam több ajánlatot szlovák színházaktól. Szó volt arról, hogy igen, együtt maradunk néhányan az osztályból, de nem jött össze a csapat. A kapcsolatok megmaradtak. Nem tettem le róla, hogy majd egyszer még összejövünk egy darab erejéig. Ám a komáromi Jókai Színház nem volt kényszerlépés! Kaptam egy jó szerepet, szívesen jöttem. Eltartott egy ideig, amíg megszoktam az „új színpadot”, megismerkedtem az „új emberekkel”. Befogadtak, és én is szeretem őket. — Október elsejétől Manuel bőrébe bújtál a „Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról" című musicalben. Ki ez a Manuel? — Egy kicsit őrült fickó. Cinikus csodabogár. Beleszerettem. A Popfeszti„Az a szándokom, hogy szerelmes hölgyeknek segítségül és menedékül elmondok száz novellát, vagy mesét, vagy példázatot, vagy történetet, melyeket hét hölgyből és három ifjúból összeverődött tisztes társaság mesélt el a múlt halálos járvány idején, és hozzáfűzött néhány dalocskát, melyeket a fent mondott hölgyek énekeltek az ő gyönyörüségökre... ezekből hasznos okulást meríthetnek, mivelhogy megismerhetik, mit kell kerülniök, s egyúttal hogy mit kell követniök: ilyesmi pedig, hiszem, nem eshetik anélkül, hogy el ne illanjón a búbánat". E szavakkal kezdődik a Dekameron, melyet a halálos járvány elől menekült ifjak és hölgyek mesélnek, idő múlattatásra egymásnak. E tisztes szándék nyomán keletkezett a világirodalom modem értelmezésben felfogott első remeke, az európai próza első nagy fegyverténye. Már-már az futott toliamra, hogy Homérosszal vessem össze, minthogy Szerb Antal szerint a világirodalom rögtön a legnagyobb remekekkel kezdődik, így a modem próza is. válban az a jó, hogy rengeteg fiatal van a színpadon, s olykor főiskolai hangulatokat pergethetek vissza. Az emberek nyitottabbak, mint a Figarónál, ezáltal kreatívabban is. Persze, ez más zsánerű darab. Jó a zene, szépek a táncok, szemet gyönyörködtetőek a jelmezek. Mindenkinek merem ajánlani. — Rádióreklámokban is hallhatunk. — Bállá Igor jött, s hozott ilyen munkát. Jó, hogy ezt is kipróbálhattam. Főiskolásként kellett egy kis zsebpénz. Meg Igort is megismertem, akinek együttese, a Pigmeus zenekar, a Popfesztivál zenekara. Az a jó még ebben a produkcióban, hogy mindenki mindenkit ismert valahonnan, és most összejöttünk. Ez egy nagy találkozás. Egy cél érdekében. — Ha jól tudom, ezekben a hetekben filmet forgatsz, Puskás művét, a Vidéki történetet. Hogy találtak rád a filmesek? — Pámicky, a film rendezője a főiskolán tanít. Látott darabokban, régebbről is ismert. Egy szép napon felhívott, felkért egy szerepre, s én boldogan elvállaltam. Katonaszökevényt alakítok, aki a cselekmény során Noha, köztudott, Boccaccio is úgy járt a Dekameronnal, mint idősebb kortársa, Petrarca a Daloskönyvével. Ahogy Petrarca, Boccaccio is csak szórakozásul írta e rövid, borsos történeteket, mintegy kikapcsolódásképpen, mégis ezek tették őt halhatatlanná, nem pedig egyéb, teljes szellemi erőbedobással írott, „komoly” munkái. Dante, Petrarca, Boccaccio. Ritka nagy pillanata a világirodalomnak, amikor három ilyen óriás él egy helyén (Firenzében) a világnak, s majdnem egy időben. Ismerünk, persze, ilyen példákat, különösen Athén fénykorában, de később is, Goethe és Schiller, Tolsztoj és Dosztojevszkij esetében, ennek ellenére, mint mondottuk, ritka nagy pillanatai ezek a világirodalomnak. Szerb Antal az oly gyakran idézett Világirodalomtörténetében írja: „A triumvirátusoknak az a természetük, hogy a három közül egy kevésbé jelentékeny; az olasz irodalom három koronája közül Boccacciónak jut ez a sors". Tudjuk, hogy Szerb Antal számtalan találó megjegyzése ellenére elég gyakelkap egy lányt, és elég perverz módon közeledik felé... Szeretné, ha a lány végezne vele, hiszen nincs remény, s önmaga képtelen elpusztítani magát. A végén mégsem őt lövik le. Fél év múlva mutatják be a filmet, akkor minden kiderül... — Fiatal színészként hogyan lehet megélni? Most a színészlakásban laksz... — Azt hiszem, nem vagyok egyedül a fiatal színészgenerációból, akinek ettől a kérdéstől elcsuklik a hangja... Most nem dramatizálom a dolgot, de tényleg nem leányálom az egész! — Segít a színház? — Csak a színházból megélni, nem hiszem, hogy bárki képes lenne. Lakást venni stb... Olykor alapvető dolgokat nem engedhet meg magának az ember. — Ilyenkor mi ad örömöt? — Az újabb kihívások. Ez egy mazochista életmód! Önpusztító, öngyötrő. Hogy meddig megy, idő kérdése. Egy darabig elviselhető ez az állapot, de előbb-utóbb úgy kell lépnie az embernek, hogy valami legyen is az asztalon. — Figaro kihívás volt? — Kihívás és megmérettetés. Iglódi István rendező osztályvezető tanárom ran fog mellé is; elegendő, ha csak Joyce esetére hivatkozunk. Az persze inkább érthető, hisz kortársak ritkán tudják objektiven megítélni egymást. De hogy a hatszáz évvel előtte járt Boccacciot Szerb Antal (s az eszmeáramlat, melynek híve) miért vélte kevésbé jelentősnek, mint mondjuk Petrarcát (mert Danténál, természetesen, kevésbé jelentékeny), az számomra, legalábbis, rejtély. Tény, hogy a Szerb Antal halála óta eltelt idő sokkal inkább növelte a pikáns Dekameron-történetek írójának a presztízsét, mint bármely más klasszikusét. „Boccaccio a Dekameron egyes novelláit 1348-1352 között különböző időközökben írta, és a keret segítségével csak később foglalta őket egységes művészi kompozíclójú, összefüggő alkotássá: erre külön a Negyedik nap bevezetőjében maga is utal. A keretbe foglalás utólagos tényt nem a középkori keretes történetek machanikus utánzásának szándéka, hanem olyan eredeti művészi intuíció diktálta, melynek eredményeképpen műfajilag jelentősen újat teremtett az író — mondja Boccaccio összes műveinek magyar kiadásához írott utószavában Rózsa Zoltán. E száz novella, természetesen, csak egy részét képezi emez Összes műveknek. Csak a teljesség kedvéért nézzük meg közelebbről, épp ez idézett kiadás alapján, mi mindent irt e híres firenzei, pikáns novelláin kívül? Itt van mindenekelőtt nevezetes regénye, a „Fiammetta". Itt van a „Corbaccio avagy a szerelem útvesztője" című ugyancsak érdekes történet, s itt vannak a „Versek" és a „Fiesolai nimvolt a második szemeszterben Budapesten. A próbák során sokat szenvedtem, nehéz szülés volt, de ez így van rendjén! Végül is megszületett Figaro. Szeretem játszani. — De azért álmodozol is...? faének". S itt van az az életrajz, amely a Dekameron mellett leginkább időtállónak bizonyult Boccaccio életművéből, a „Dante élete". E művével Boccaccio valóban pótolhatatlant alkotott, hisz a számtalan későbbi Dante-életrajz mind évszázadokkal később készült. Az egyetlen, szinte-kortárs Dante-biográfiát Boccaccio írta. Igaz ugyan, hogy megírása idején (1360) Dante már majd félévszázada halott, ám Dante tanítványai, leszármazottjai, ismerősei még közvetlen kortársai voltak Boccacdónak. A középkori életrajzírás személytelen gyakorlata helyett a „Vita di Dante" erősen szubjektív írás, sokrétűen rajzolja meg hőse jellemét, nem hallgatva el negatív tulajdonságait sem. „Elmondottam nagyjából, mi volt az eredete, mik a tanulmányai, élete és szokásai s milyen műveket alkotott ez a tündöklő férfiú, Dante Alighieri, a híres költő” — írja Boccacdo életrajza Összefoglalásában. S így folytatja: „Tudom jól, hogy nagyon sokan ezt jobban és tetszetősebben meg tudták volna tenni; de mindenki azt teszi, amit tud, több nem telhetik tőle. S különben is még az, hogy én írtam ezt meg, ahogy tudtam, nem foszt meg senkit attól a lehetőségtől, hogy azt hihesse magáról, pbban írná meg, mint ahogy én elvégeztem a munkámat; sőt talán, ha némely részben tévedtem volna, legalább anyagot és okot hagyok örökbe másnak, hogy írja meg hát ő az igazat a mi Danténkról, kiről mind ez ideig, úgy látom, még senki sem mondotta el, amit pbban tud”. — Ha egyszer, valahol összejönne a III. Richárd, nagyon boldog lennék. — Mi a különbség a Leonce és Léna meg a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról Mokos Attiláp között? — Időben nyolc év. Ha kezembe kerül egy-egy régi fotó, nevetek. Ez ilyen pálya. Egy adott pillanatban, helyzetben igaz a szó. Ám az idő múlásával már másként hat. Ugyanúgy egy régi fotó is. És azelőtt sokkal több hajam is volt...! SZÉL JÁNOS Ha azt mondtuk, hogy a Dekameron az első modem próza, a Dante élete bízvást nevezhető az első modem biográfiának. Ám térjünk még vissza néhány pillanatra a novellákhoz, pontosabban azok hatásához, utóéletéhez. „A kortársak — írja Rózsa Zoltán — pl megértették és magukénak vallották a Dekameront. Bizonyítp ezt az a tény is, hogy a legtöbb Dekameronmásolat kereskedők tulajdonában volt. A tudós humanisták körében viszont nem volt sikere a Dekameronnak: könnyed, szórakoztató és túlságosan népies irodalomnak tekintették, s csupán Boccaccio latin nyelvű munkáit becsülték nagyra, s ezeknek alapján tartották őt a humanizmus egyik atyjának". Nem így az íróutódok. Alig egy évszázaddal később már két halhatatlan követője van Boccacdo „műfajának”. Az angol Chaucer „Canterbury mesék” dmű munkája, versekben ugyan, de kimondottan a Dekameron stílusában íródik, s lesz az angol irodalom egyik klasszikus remeke. A másik pedig Navarrai Margit „Heptameron ”-ja, amely még amében is utal példaképére. De Rabelais, Cervantes, Grimmelshausen, sőt Shakespeare sem igen képzelhető el a Dekameron nélkül. A novella pedig, ez a par excellence európai műfaj, Boccacdo nélkül elképzelhetetlen. Balzac és Dickens, Gogol és Keller, Maupassant és Csehov, Kafka és Hemingway egyaránt adósa a nagy firenzeinek, aki Szerb Antal szerint kevésbé jelentős, mint a triumvirátus másik két tagja. Íme, a fatális tévedés!-----------------------------------------A nélkülözhetetlen száz könyv Cselényi László rovata 21. Boccaccio: Dekameron Mokos Attilával egy délelőtt a színésztársalgóban: Fél év múlva mutatpk be a filmet, akkor minden kiderül... (Kuszák Tibor felvétele)
