Szabad Újság, 1993. szeptember (1. évfolyam, 9-13. szám)
1993-09-22 / 12. szám
1993. szeptember 22.• sz. SZABAD ÚJSÁG 3 Az együttéléshez a háborúskodásnál nagyobb bátorság kell Mi lesz, ha „kitör a béke”? Dzsavaharlal Nehru mondta annak idején: Minden háború megegyezéssel ér véget, akkor tehát miért ne lehetne megegyezni inkább a hoború előtt? Az arab—izraeli konfliktusban nem tartották magukat a felek Nehru tanácsához, mindmáig senki sem tudja pontosan mennyi vér folyt el negyvenöt év alatt ebben a háborúskodásban. Tény azonban, hogy végül is kezet fogtak a szembenálló felek. Béke még nincs, bár egy — felette fontos — lépés azonban történt. Ma még a palesztin fundamentalisták Arafat-ellenes kardcsörtetésétől, merényletektől, tüntetésektől hangos a világsajtó, s nem kevésbé harcias a zsidó elégedetlenek hangja sem. Még sokáig vissza-vissza kell majd térnünk a közel-keleti békefolyamat akadályainak ismertetéséhez. Most azonban tegyük fel, kitör a közel-keleti béke. Milyen esélyei vannak? A Newsweek c. amerikai lap írja: A palesztinok még sohasem álltak olyan közel saját államuk létrehozásához, mint most. Ám eddig sohasem kellett választ keresniük az alapvető kérdésre: képesek-e gyakorolni a hatalmat saját országukban? A Gázai övezetben, a Jordán nyugati partján 26 évig Izrael tartotta kezében az igazgatást, s így ügyeik intézésében a palesztinoknak úgyszólván semmi tapasztalatuk sincs. A washingtoni megállapodás szerint kilenc hónapjuk van rá, hogy rendet teremtsenek, demokratikus intézményeket hozzanak létre, élénkítsék a gazdaságot, és megszokják, hogy ezután már nem lehet mindenért az ősejlenséget okolni. Óriási feladatot vállalt magára a PFSZ, amikor a washingtoni egyezményt aláírta. Jasszer Arafat figyelmeztetett is erre a Fehér Ház kertjében mondott beszédében: ,A megállapodáshoz vezető döntéshez mindkét fél részéről nagy bátorságra volt szükség, de még nagyobb bátorságra lesz szükség az együttéléshez. " Milyen valós veszélyeket lát a palesztin vezető? Ennek illusztrálására hadd idézzünk legalább két nyilatkozatot. Benjamin Netanyahu, az izraeli ellenzéki LIKUD vezére kijelentette a washingtoni megállapodásról: „Ez Izrael történelmének legsötétebb napja. A kormány lemondott minden elvéről, és az ellenségnek eladta az ország szívét". Ugyanakkor Ahmed Dzsibril, a radikális palesztin népi front vezére ezt mondta: „Ez Palesztina történetének legsötétebb napja... Arafat és rendőrsége nem lesz képes megállítani mozgalmunkat abban, hogy kiirtsa a zsidó telepeseket a Jordán partján és Gázában”. A rendteremtésben azonban a PFSZ-nek van némi esélye Dzsibril véleménye ellenére is. A leendő autonóm területeken jelenleg a palesztin lakosság több mint fele a megállapodások híve. A leendő rendőrök azok a palesztin fegyveresek lesznek, akiket Egyiptomban, Jordániában és más arab országokban képeznek ki, és akik a Palesztin Forradalom Erőiben szolgálnak. Joseph Alpher volt izraeli hírszerző szerint: „Ezek nem olyan fiúk, akik majd kihágásokért büntetőcédulát adnak...'" Egy gyengéje a palesztin rendőrségnek azonban biztosan lesz: palesztinok, s nem izraeliek ellen kell majd eljárniuk. A gazdaság felélénkítése óriási pénzeket követel. A Gázai övezet menekülttáboraiban a munkanélküliség 50-60 százalékos. Az embereknek a szó legszorosabb értelmében semmijük sincs, hiszen menekültek. Még Peresz izraeli külügyminiszter is kilincselt a nyugati országokban, hogy kieszközöljön segélyt számukra, mert tudja, hogy a nyomor a legnagyobb indíték a harcra. A Jerusalem Post főszerkesztője, Hirsch Goodman derűlátóbban látja a helyzetet: „Képzeljék el, hogy az EK-ból, Skandináviából, az öböl-menti országokból nagy pénzek jönnek Palesztinába. A Hamasz mozgalom hívei ahelyett, hogy éhbérért Tel Avivba járnának dolgozni, otthon. Gázában házakat építenek maguknak Ezeket gázai építészek tervezik majd, és gázai bankárok adják a hiteleket hozzá. Még az építőanyagot is gázai építővállalatok szállítják Kinek kell akkor majd forradalom ?" Számos nehézség várható a demokratikus intézmények kiépítése körül a palesztin közigazgatás alatti területeken. A harcoló PFSZ-nek ilyesmire nem volt szüksége, és Izrael sem demokráciát épített a megszállt területeken. Kérdés, hogyan sikerül lebonyolítani az izraeli—palesztin megállapodásban kilátásba helyezett választásokat. Milyen befolyásra tesznek szert az Irán és a fundamentalista szervezetek által támogatott harcias igazhívök? Ha jönnek a „nagy pénzek”, nem üti-e fel fejét a korrupció, amely könynyen megdöntheti a békülékeny irányvonalat képviselő politikusokat? Hogyan áll át a sok százezer palesztin harcias gondolkodásmódja a megalkuvásra, amelyre nyilvánvalóan szükség lesz, de amely kétségtelenül sokaknál korábbi önmaguk megtagadásával és így óriási érzelmi sokkal jár... Több világlap az izraeli—palesztin viszony alakulását „hideg békeként" jellemzi. Ha ez hideg borogatásként hat a forró fejekre — akkor legyen „hideg béke". BÁTSY GÉZA Képzelt interjú egy kézfogásról Jicchak Rabin izraeli kormányfőt Washingtonban értük el, persze képzeletben, röviddel azután, hogy a Fehér Ház kertjében Clinton elnök unszolására kezet fogott Jasszer Arafattal. Kimerültnek látszott, de megkönnyebbültnek Nagyon igénybe vette a fehér házi ceremónia? — Nagyon, egyfolytában rettegtem. Mitől? Attól, hogy a palesztinok nem írják alá? Vagy merénylettől tartott? — Nem, nem. Tudja, Arafatnak van egy beidegződött szokása. Ha valakit üdvözöl, vagy gratulál neki, akkor megöleli és megcsókolja. Attól rettegtem, hogy nem tud majd uralkodni magán, és odacuppant nekem egyet... Úgy véli, hogy Izrael most nagy engedményt tett a palesztinoknak? — Ezt a mai heves vérű fiatalok gondolják akik nem emlékeznek arra, hogy Begin annak idején többet ígért a palesztinoknak De Arafat akkor még nagyon nyeregben érezte magát, és nem ment bele. Ha akkor belemegy, rég autonómiájuk talán már államuk is lett volna. A megállapodást nem a palesztinok és Izrael között, hanem a PFSZ és Izrael között kötötték meg. Miért? — Palesztin sokféle van, és nem mindegyik vált józanná, mint a PFSZ. A PFSZ felbomolhat, s akkor ott leszünk ahol voltunk Mitől fél mostanában? — Azoktól a kődobáló palesztin srácoktól. De hiszen azok nem sokat árthatnak a páncélosoknak... — Igaz, de lehet köztük egy, akiből majd egy új Arafat válik V.G. Új „ kis tigris ” születik Közép-Ázs iában A helyzetfelismerés érték Ha azt mondjuk: Kazahsztán, a legtöbb embernek — legalábbis itt Kőzép- Európában — egy igen távoli, sivatagos, elmaradott ország képe jelenik meg lelki szemei előtt. Esetleg még felötlik Nazarbajev elnök neve, az iszlám, a mongolos arcok, Alma-Ata... Csak nincs valami közük a csecsenekhez, akik maffiájukról hírhedtek? Isten mentsen meg tőlük...! A pontos információkra támaszkodó gazdasági szakértők nem a fentiek módján gondolkoznak. Határozottan másként tekint Kazahsztánra a British Gas angol, az Agip olasz és a francia Elf Aquitaine cégek szakértője. Tegyük hozzá, hogy az amerikai Chevron (a negyedik legnagyobb olajcég az USA- ban) vagy az ománi olajtársaság, illetve az amerikai és ausztrál gabonapiaci szakértő, no meg a kínai, dél-koreai, német, török, svájci textilipari menedzser sem becsüli le ezt az országot. Itt ugyanis remény van arra, hogy egy új „ázsiai kis tigris”, rámenős, fellendülő ország, gazdasági csoda születik. Kazahsztán kőolajtartalékai annyit tesznek ki, mint Kuvaité, kb. száz milliárd hordónyit, s földgáztartalékai 24 trillió (!) köbmétert. Emellett a törvényhozás nem teketóriázik: licenszeket ad ki több ezer négyzetkilométeres térségek kiaknázására, hagyja a nyereség kiáramlását, mert tudja, hogy az beruházás formájában visszajön, öt évig nem keli itt a külföldi beruházónak adót fizetnie és további öt évig csak az adókötelezettség 50 százalékát. Míg a volt szovjet kőolajiparban a fejtés mértéke csökken, Kazahsztánban tavaly 27 millió tonna olajat hoztak a felszínre és 2000-ig 42 millió tonnára akarják növelni a hozamot. Már megállapodtak Ománnal, hogy közösen kőolajvezetéket építenek. Kazahsztánban 30 millió tonna gabonát takarítanak be évente, aminek a fele fedezi a hazai szükségletet, és 1,5 milliárd dollárért eladható a többi. Ebben az országban bányászták a volt Szovjetunió aranyának 7 százalékát, és az ezüsttermelés fele innen származott. Terem itt gyapot, amelyben svájci cégek érdekeltek. Az IMF, a Nemzetközi Valutaalap kirendeltséget létesített Alma-Atában. Nazarbajev elnök a kínaihoz hasonló piacreformer politikát folytat, és eredményeit az IMF 1,2 milliárd dolláros hitellel honorálja... Emelett — s ez felette érdekes — az ország lakosságának csak 38 százaléka kazah, 41 százalékuk orosz, a többiek száz (100!) nemzetiség között oszlanak meg. A nemzetiségi béke az ország egyik legfontosabb tőkéje. Enélkül ugyanis az orosz szakértők eltűnnének, és ez nagy csapás lenne... Különösnek tűnik, hogy Szlovákia, amely oly előszeretettel kacsingat Kelet felé, ezt az országot még nem fedezte fel. Viszont a múlt héten Vladimír Dlouhy cseh gazdasági miniszter Alma-Atában járt, ahol energiaügyi, kohászati, élelmiszer-ipari, vegyipari, mezőgazdasági, közlekedési, távközlési és könnyűipari egyezményeket kötött. Ezt nevezik helyzetfelismerésnek. IVÁN TIBOR Választások Lengyelországban Vasárnap zajlottak le Lengyelországban az előrehozott parlamenti választások, amelyektől általában azt várták, hogy véget vetnek a „túl-sok-pártrendszemek”. Áz eddigi alsó- és felsőházban (a szejmben és a szenátusban) 29 párt képviselői foglaltak helyet, ami szinte kizárta a konszenzust, és számos kormányválságnak volt az okozója. Ezért megváltoztatták a választási törvényt, s most a parlamentbe jutáshoz az egyes pártoknak legalább a szavazatok 5 százalékát, koalícióknak pedig a 8 százalékát kellett elérniük. A népszerűségi felmérések és az új választási törvény alapján több megfigyelő azzal számolt, hogy a parlamentbe legfeljebb 6 párt jut be, de voltak olyanok is, akik 3 párti parlamentet jósoltak. Hétfőn hajnalban közölték a vasárnapi választások előzetes eredményeit. Ezek szerint a legtöbben a Demokratikus Baloldal Szövetségére szavaztak: 20,6 százalék. A második helyen a Parasztpárt végzett 15,3 százalékkal, s a harmadikon Suchocka Demokrata Uniója 10,7 százalékkal. Lengyelországban tehát a baloldal győzött, hiszen a Parasztpárt is annak az utódja, amely a múlt rendszerben együttműködött — formális kis pártként — a kommunista vezetéssel. A választások hivatalos végeredményét a napokban közük. A választások előtt a lengyel és a külföldi közvélemény az esetleges koalíciók összeállását latolgatta a leginkább. Mely párt melyikkel lenne képes megállapodni a kormánykoalícióban? Egy héttel a választások előtt megtiltották az országban a közvélemény-kutatások és felmérések adatainak közlését, ezért korábbi jelzésekre támaszkodunk, amikor a jelentős északi szomszéd leendő kormányának esélyeit kutatjuk. Szeptember elején a legnagyobb esélyes még a Demokrata Unió (Mazowiecki és Suchocka pártja) volt, egy héttel ezelőtt viszont már a Demokratikus Baloldal Szövetségét tartották a legvalószínűbb győztesnek, és sokan úgy vélték, hogy Lengyelország a „litván útra” tér. (Litvániában tudvalevőleg Brazauskas reformkommunistái vitték el a pálmát.) A legvalószínűbb az volt, hogy ez a két párt verseng a legnagyobb eséllyel az elsőségért. E két párt között azonban semmiféle koalíció sem volt elképzelhető. A lengyel jobboldal felaprózott, s így egy esetleges Demokrata Unió által létrehozott kormány számára, furcsa módon, az államfő, Walesa pártjával és a baloldali Munka Unióval lenne legkedvezőbb az együttműködés. Ezzel szemben a Demokratikus Baloldal Szövetsége inkább az ultrajobboldali Független Lengyelország Konföderáció, a Keresztény Konföderáció és a nacionalista Önvédelem párt felé kacsingatott a választások előtt, pedig erős baloldali irányzat a Demokrata Unióban van. A választások előtti folyamatok nélkülöztek minden logikát. Most, amikor tisztázódott a helyzet a koalíciós tárgyalások hosszú sorozata várható. A győztes párt vezetője ma már a Demokrata Unióval szeretne koalícióra lépni. Walesa elnök korábban egyértelműen kijelentette, hogy kormányfőnek a legerősebb párt képviselőjét nevezi ki, bárki legyen is az. Valószínű tehát, hogy Alexandr KwaSniewskit bízzák meg kormányalakítással. Válság Grúziában Drámai fordulatot vett a grúziai válság, amely arra késztette Eduard Sevardnadze államfőt, hogy látványosan lemondjon tisztségéről. Azt mondta: „torkig vagyok az egésszel”, és kivonult a parlamentből. Az államfő lemondásával nem történt volna ugyan nagyobb baj, mert Sevardnadze egyébként a parlament elnöke is, a hadsereg főparancsnoka és a belügyi tárca vezetője, úgyhogy elnöki címe nélkül is kezében tarthatta volna az ország irányításának gyeplőjét. A hadsereg azonban nem olyan erős — 30 ezer fő —■, hogy esélyt adjon a gyors rendteremtésre. Az elnök valóban „torkig volt” az abház problémával, Gamszahurdia volt elnök híveinek újjáéledő ellenállásával, a parlament bírálatával, amely szerint Sevardnadze a régi kommunista módszerekkel kormányoz, mert rendkívüli állapotot akart bevezetni, és felfüggeszteni a parlament tevékenységét. Az elnököt ért bírálatban van igazság, viszont a radikális rendteremtéssel szemben más alternatívát senki sem tudott kitalálni. Az a 25 ezer ember, aki a parlament elé vonult, és Sevardnadze mellett tüntetett, végül „megadásra” késztette a képviselőket. Visszahívták elnöknek Sevardnadzét, beleegyeztek a rendkívüli állapot kihirdetésébe, és bár nem oszlatták fel a parlamentet, de két hónapos parlamenti szünetet rendeltek el. Most Sevardnadzén a sor, hogy megmutassa, mit képes elérni a megkapott teljhatalommal. Hogy valóban rendet teremt-e, vagy csak arra használja fel egyszemélyes hatalmát, hogy nyélbe üsse az alapszerződést Oroszországgal — azt a jövő mutatja meg. Teljesült a pápa álma Amikor a pápa 1979-ben először látogatott házájába, Lengyelországba, kijelentette, hogy álma: látogatást tenni a volt Szovjetunióban. A múlt héten véget ért baltikumi látogatásán ez II. János Pál pápának sikerült. Litvániába, Lettországba és Észtországba látogatott. A iegérdekesebb talán litvániai látogatása volt, ahol a lakosság 80 százaléka római katolikus. A papság itt felette konzervatív, és híve a korábbi Landsbergis elnöknek. A pápalátogatásra mégis akkor került sor, amikor már nem a nacionalista Landsbergis, hanem a baloldali Brazauskas van hatalmon. A megbékélést hirdető pápa nyilván jobban vonzódik a konfrontációktól mentes politikai irányzatokhoz, mint a harcias nacionalizmushoz. Ennek hangot is adott szentbeszédeiben. Egymással szembeállította a nacionalizmust és az európai integritást. Egyértelműen az összeurópai gondolat mellett állt ki, és arra szólította fel a hívőket, hogy utasítsák el a bosszú gondolatát, mert az csak „a gyűlölködés labirintusába” vezet. A pápának sikerült mérsékelnie a régmúltból örökölt lengyelellenességet is. Ez jelentős mozzanat, hiszen Litvánia szomszédos Lengyelországgal. Kommandósok Mogadishuban A Szomáliába küldött amerikai kommandósokat a múlt héten vetették be az Aidid tábornok elleni akciók során. Az amerikai „nehéz fiúk” hírnevüknek megfelelően „szerepeltek”, az eddigi legvéresebb összetűzésben vettek részt. Amikor Aidid hívei a lőszerraktárak után kutató ENSZ-katonákat megtámadták, véres ütközet bontakozott ki a Benadir és Medina nevű kórházak környékén. Állítólag az egyik kórház ablakaiból is tüzeltek a szomáliaiak. Az amerikai rohamot előbb malajziai, majd török ENSZ-egységek is támogatták. Az első hírek szerint 37 Szomáliái és 2-12 (pontos adatot nem közöltek) amerikai katona vesztette életét. A sok ártatlan áldozat mellett két nagy fogás is sikerült a két hónapja tartó Aidid elleni hajszában. McDavid százados, az ENSZ-csapatok szóvivője közölte, hogy sikerült elfogni két ezredest is, akik Aidid tábornok tanácsadói. Az amerikaiak összesen 82 Szomáliáit fogtak el, közülük 50-et a legutóbbi roham során. Az ezredesek elfogása talán azt jelzi, hogy szorul a hurok a lázadó Aidid körül, és lassan bár, de sikerül elfogni az állandó összetűzéseket kirobbantó frakció vezetőjét. Az amerikaiak Szomáliában most Aidid-lázban égnek, ő számukra a legfontosabb. Lehet, hogy valóban így van, és Aidid elfogásával a Szomáliái ENSZ-bevetés végre eredeti céljának megfelelően folytatódik: segélyt biztosít az éhező embereknek. ÁDÁM PÉTER hírszemléje
