Szabad Újság, 1993. szeptember (1. évfolyam, 9-13. szám)
1993-09-22 / 12. szám
4 SZABAD ÚJSÁG 1993. szeptember 22.12« sz. Az új (roma)ember új kovácsa, avagy vigyázat, a király meztelen JAJ, NEM. Csa ennyit tudtam mondani, amikor Meőiar miniszterelnök úr „szepességi beszédének” hallgatása közben torkomon akadt a vacsora. Annál a passzusnál történt, amikor a romák sztlietésszabályozásának gyakorlati, kormányszintű megoldásáról (faj)elmélkedett. Ugyanis a kormányfő a cigányság sajátságos módozatú születésszabályozásában látja a cigánykérdés megoldásának egyik lehetőségét. Az aposztrofált recept a következő: a családi pótlék rendszerébe történő beavatkozással kell megakadályozni a cigányság nagyarányú szaporodását (a kormányfő eredeti szóhasználata szerint bővített újratermelődését). Meg hogy a jogegyenlőség után sem...? Na és, a törvényeket mi hozzuk, s ezek olyanok lesznek, amelyek védelmet nyújtanak az okos, dolgos, kiművelt, lelkes többséget alkotóknak. A világban sokan felszisszentek, akik a készülőben lévő „’’SZLOVÁK1AKÉPET" vizsgálják. Hiszen nem kevesebb történt, mint hogy a Nagy Piktor súlyos maszatot ejtett a csendéletnek induló festményén. A szlovákiai Kánaán idillikusán mosolygó joviális modellalakzatai közé belopózkodó morcos, tisztátalan ábrázatú cigányarcokat akarta retusálni, amikor egy belső kisördög meglökhette a kezét, mert a paradicsomszín festéklöttyöt tartalmazó pohár kiloccsant az eredetileg nemzeti színű vászonra... Na, most mi lesz? — kérdezhetné a naiv állam- vagy világpolgár. Semmi. Avagy a szokásos cinizmussal levezetett magyarázkodás: a Miniszterelnök úr nem is így mondta, ha meg úgy mondta, hát akkor meg nem jól értette, aki amúgy is félre akarta értelmezni. És aztán, mit hőzöngenek emiatt annyira és annyian, amikor a világ úgyis tele van gonosztettnek számító jogsértésekkel. Mi ahhoz képest az európai normákat messze meghaladó szeretetintézmény vagyunk. Punktum. Nem úgy ára, Miniszterelnök uram! Ha jogállamban élnénk, akkor még azt találnám mondani, hogy az ilyen és hasonló, nagy nyilvánosság előtt tett kijelentése miatt..., de nem folytatom, mert még nem élünk jogállamban. Annyit mindenesetre megállapíthatok, hogy a világtörténelem során már sok-sok kényúr megpróbálkozott a születésszabályozás ilyenolyan módszereivel. Említhetném akár a legmagasabb csehszlovák kitüntetéssel, a Fehér Oroszlán Érdemrend első láncos fokozatával megszelídített Ceausescut, aki maga irányította a magyarellenességet, hiszen annak idején megígérte, hogy 1990-ig homogén állam lesz Románia, vagyis Romániában nem lesznek magyarok, cigányok, zsidók, csak magyarul vagy másképp beszélő románok. Mi pedig az ilyen Vörös Cézárok hatalmi örökségét továbbvivő utódkormányokhoz járunk szakmai és nemzetiségpolitikai eszmecserékre... Érdemes megemlíteni, hogy már 1988-ban (egy Kassán megtartott országos szemináriumon) megfogalmazódott a cigánykérdés „kezelését” szorgalmazó álláspont. A romák kizárásával megrendezett szakmai értekezleten egy eperjesi akadémikus professzor kimondta: végre nyíltan kell már arról beszélni, hogy nálunk a cigánykérdés elsősorban biológiai és genetikai probléma... Ebből aztán sok mindent megérthet, akinek füle van az „ilyesmikre”. Bár arról sem kell megfeledkeznünk, hogy — ezzel egy időben, a rendszerváltást megelőző időszakban — a nyilvánosság elől eltitkolva már folyamatban volt a roma nők sterilizálása. Igaz, nem erőszakkal történt a dolog, „csak” csendes rábeszéléssel, illetve anyagi megvesztegetéssel. Átlagosan 15-20 ezer koronát fizettek ki készpénzben annak a fiatal családanyának, aki leendő gyermekeinek megszülése előtt hajlandó volt önmagán elvégeztetni a terméketlenséget okozó operációt... Csak Rozsnyón (erről dokumentumaim is vannak) több tucatnyira tehető a meddővé tett cigányanyák száma. Kormányfőnk Nagy Sándor-i módszerrel szeretné megoldani a Szlovákiában gordiuszi csomónak számító cigánykérdést. Ám arról megfeledkezik, hogy az efféle törekvést és módszert még egyetlen elődjének vagy kortársának sem sikerült (sikerülhetett) tartós győzelemre vinni. A romákhoz is mindenki ért. Vagy legalábbis azt hiszi. Alkotmányunk és jogrendszerünk — egyelőre — természetesen ugyanolyan állampolgároknak tekinti őket, mint bármely más népcsoportot, a végrehajtó szervek illetékesei tartják is (és néhol, például a Szepességben), nem is magukat ehhez az alapelvhez. Csakhogy a törvény nem mondja meg, hogyan, miből kell felszámolni a faluvégi putrikat (amelyekből Szlovákiában még mindig több ezer található), hol lakjanak, ha felmennek a városba, addig is, amíg... A hátrányos helyzetűek között többségben vannak. Mindenütt másutt kisebbségben. A „piszkos” munkahelyeken, az építőiparban, az utcaseprők, takarítók között eleddig többségben voltak. A kvalifikált szakmákban, az íróasztaloknál... De ne folytassuk. A cigányság beilleszkedése nemcsak szociálpolitikai kérdés. Kulturális kérdés is. Ha nem ismerjük szokásaikat, hagyományaikat, kultúrájukat, ha nem kérdezzük meg őket, az érdekelteket, vajon miképp képzelik jövőjüket, ha nem bízzuk rájuk a döntést, asszimilálódni akamak-e, vagy úgy akarnak integrálódni, hogy megőrzik nyelvüket, népviseletüket, folklórjukat, kevésbé képzelhető el, hogy a közeljövőben megoldódik a sorsuk. Országjáró utaim során azt tapasztaltam, tapasztalom, hogy: ha a szülők rendesen dolgoznak (dolgozhatnak!), akkor a gyerekek is rendesen járnak iskolába, rendszeresen étkeznek, kulturáltabban lakhatnak, s ezzel a háttérrel már nemcsak választhatnak, hanem ki is tanulhatnak egy szakmát, majd gyakorolván azt, tovább javíthatják saját életfeltételeiket. Mindez közös össztársadalmi cél, amely csakis közös erőfeszítések — nem pedig kollektív büntetések! — árán érhető el. Természetes, hogy az intézkedéseken túlmenően nemcsak nagyobb szigorra, hanem kellő esetben nagyobb toleranciára is szükség van, több megértésre, és segítő kézfogásra is. Mert mi következik a miniszterelnök fura, apartheid megoldásokat sugalló kijelentéséből? Mivel az egyre nagyobb méreteket öltő munkanélküliséggel együtt járó elnyomorodás már nemcsak a cigány lakosságot érinti, hanem a tartalékokkal nem rendelkező, mindig is bérből és fizetésből élő kétkezi munkásokat is elérte a kormány siralmas gazdaságpolitikájának hatása és kudarca — rájuk is érvényes, ők is áldozatai lesznek a „meőiari megoldásoknak”! Bennem kimondottan félelmet és reménytelenséget keltett az írás témájául szolgáló kijelentése, hiszen most várjuk a negyedik gyermekünket, és számos sorstársamhoz hasonlóan én sem rendelkezem milliós vagy akár tízezres nagyságrendben mérendő anyagi tartalékokkal. Én mindenesetre — a szép és új ruháját, hatalomból viselt köntösét dicsérőkkel ellentétben — úgy látom, hogy ez a király meztelen. Végezetül e honban élő valamenynyi kisebbség számára megszívlelendő tanulságul szolgálhat e cigányságnak, a talány népének a sorshányattatása. A földjéről elűzött cigányság az évszázados vándorlások során különböző népekkel, népcsoportokkal találkozott. Az állandó alkalmazkodás oda vezetett, hogy ősi kultúrájának nagy részét elvesztette, illetve a mindenkori idegen igényekhez idomította. Elvesztette írásbeliségét, és elvesztette történelmi emlékezetét. Ennek kapcsán elvesztette annak lehetőségét és feltételeit is, hogy kultúráját — történelmét, eredetét, vallását, társadalmi és közösségi szokásrendjét, művészi alkotásait — nemzedékek hosszú során át, napjainkig megőrizhesse... Szóval többek között ezeket a tényeket is számba kell(ene) venniük mindazoknak, akik a cigányság (a hazánkban élő mintegy negyedmilliós létszámú színes bőrű nemzeti kisebbség) helyzetével foglalkoznak, illetve róluk, jövőjük alakulását befolyásoló döntéseket hoznak. KORCSMÁROS LÁSZLÓ Szlovákia válsága hétről hétre mélyül. Kemény és nagyon nem szimpatikus mondat ez, s e tény megállapításához végső soron igazán nem szükségeltetik jelentős felkészültség. Elég, ha az állampolgár figyeli a történéseket maga körül, s ha netán hajlamos volna az elmélázásra, a társadalmi feszültség fokozódása, életszínvonalának csökkenése, a kisebb-nagyobb „ököljogok” érvényesítésének növekvő gyakorisága gyorsan visszaröppenti a valóságba. Ahhoz sem kell különösebb zsenialitás, hogy megállapítsuk: a társadalom és a hatalmi szervek számára ennek az állapotnak a megállítása és visszafordítása kellene, hogy legyen a legégetőbb feladat. Magam többször leírtam már, most megismétlem: még nem egy működő demokratikus társadalom a miénk, csak egy tipikus átmeneti társadalom, annak minden hibájával és vadhajtásával. Az ilyen helyzetben a hatalmi vákuum létrejötte nagyon veszélyes: a társadalom atomizálásához, felbomlásához vezethet. Az is világos mindannyiunk számára, hogy az ilyen szerencsétlen helyzetek bekövetkezte a kisebbségi közösségeket fokozottabban sújthatja. A romló gazdasági helyzet, a növekvő intolerancia, a gyürűződő feszültségek mind olyan indulatforrások, amelyekre fokozottan oda kell figyelnünk. Világosan kell látnunk azonban azt is, milyen lépések megtételéhez van erőnk, illetőleg: mire van lehetőségünk és mire nincs. Az elmúlt két évben kisebbségi politizálásunk egyik szomorú vadhajtása volt, hogy pártjaink olyan történésekért is okolták egymást, amelyeket egyáltalán nem tudtak befolyásolni. Hogy az esetleges félremagyarázásokat elkerüljük, le kell írnom: elsősorban a volt kormánypárt részéről hangzottak el ilyesfajta megjegyzések a másik két párt irányában, mintha azok egynémely tevékenysége váltotta volna ki például a szlovák nacionalizmus felerősödését. Elismerve, hogy némely kisebbségi politikusunk nyilatkozataiban lehetne körültekintőbb is, az ok-okozati összefüggéseket nem szabad felcserélni. Szlovákiában a magyar pártok nem tudják érdemben befolyásolni a szlovák társadalom belső mozgásait; „csupán” (s ez nem kevés!) bizonyos tendenciákat támogathatnak, másokkal pedig szembeszegülhetnek. Elsősorban azonban az a feladatuk, amiért létrejöttek: a szlovákiai magyarság érdekeinek képviselete minden szinten. A szlovákiai magyarság — mint mikroközösség — élete számos öszszetevőből áll, s a jól működő pártoknak lehetőség szerint a teljes spektrumra kellene reagálniuk. Éz, természetesen, nem egyszerű: alapvetően politikai és szervezeti akadályai vannak. A politikai akadályok napjainkban kézenfekvőek: a két magyar parlamenti párt ellenzékben van, a vállukat nem nyomja tehát kormányzati felelősség. Ugyanakkor beleszólásuk bizonyos konkrét ügyek vitelébe (pénzügyi politika, a gazdasági élet alakulása, foglalkoztatáspolitika stb.) igencsak korlátozott. A szervezeti akadályokon elvben könnyebben lehetne változtatni. Három működő pártunk közül azonban egynek sincs akkora potenciálja, hogy ezzel önmagában megbirkózzon. Az együttműködés tehát elkerülhetetlen. Bizonyos, hogy a Szlovákiában élő magyarság számára identitásának megőrzése, közösségként való fennmaradásának biztosítása az elsődleges — bár hangsúlyozom, távolról sem az egyetlen — feladat. Talán azt sem kell különösebben bizonygatnom, hogy a gazdasági romlás, a munkanélküliség fokozódása (amely minket is sújt), a hivatali hatalommal való visszaélés, az ország balkanizálódása nagyban összefügg a fenti fő céllal, és nagyban befolyásolja annak esélyeit. A jelenlegi kormány tevékenységének két fő hibáját én abban látom, hogy először is: nem akar (vagy nem tud) szembenézni a valós helyzettel, így eleve képtelenné válik a hatékony cselekvésre. A másik legjelentősebb probléma, hogy a DSZM garnitúrája nem is rendelkezik azzal a szellemi erővel, amely egy ilyen válság leküzdéséhez szükségeltetne. Kapkodások és tüneti kezelések sorát produkálják: félő, hogy a fedezetlen pénzkibocsátás és a fokozott külföldi eladósodás lesz az, amelyhez az elkövetkező hónapokban nyúlni fognak. Tudnak és akamak-e a szlovákiai magyar pártok közösségünk problémáival szembenézni, és képesek-e arra, hogy megoldási javaslatokat terjesszenek elő? Számunkra ez a létkérdés. Vigyázat, a kérdés távolról sem csupán szónoki! Az eddigi hatalom többször is megpróbálta elválasztani politikusainkat választóiktól. Sikertelanül. Ám ha pártjaink a fokozódó nehézségekre nem lesznek képesek elfogadható válaszokat adni, a tőlük való elfordulás spontán módon következhet be. Az is világos mindenki számára, hogy pártjaink, képviselőink nagyon ellenséges társadalmi közegben kénytelenek dolgozni. Eddigi tapasztalataink szerint választóink többsége méltányolja kiállásukat; ám azt is látni kell, hogy az olyan szűk mozgási térben, mint a miénk, a siker lehetősége korlátozott, és értéke viszonylagos. Látjuk azt is, hogy a külföld segítségére sem lehet vakon hagyatkoznunk. Az erőt elsősorban önmagunkban, és közösségünket erősítve egymásban kell megtalálnunk. A hatékony tettekhez azonban lehetőségek szükségeltetnek. A leghatékonyabb eszköz: az autonómiák rendszerének kiépítése. Ettől az igényünktől nem állhatunk el. Az oktatásügy és a kultúra jogköreit meg kell teremtenünk, a helyi önkormányzatok és a régiók legitim szerveinek jogköreit pedig növelnünk kell. A központosítás csökkentése és a többlépcsős adórendszer megteremtése azok az eszközök, amelyek a fentiekkel egyetemben nemcsak az ország demokratikus fejlődésének, hanem anyagi felemelkedésének zálogai is. Ezért kellett kidolgoznunk azt az alkotmánytörvény-tervezetet, amelyet júliusban nyújtottunk be a szlovák parlamentnek. Most ugyanis nem fellegekben járó képzelgésekre, hanem konkrét tettekre van szükségünk. A kiszolgáltatottságunkat kell megpróbálnunk minden módon csökkenteni. A magyar parlamenti képviselők tehát ezzel a tettükkel nem a feszültséget kívánták szítani Szlovákiában, ellenkezőleg: a viszonyok tisztázásával és a lehetőségek megteremtésével nagyobb részt vállalni a társadalom irányításának felelősségéből — erre egyébként mandátumot kaptak választóiktól. Ezért van szükség a részletek további tisztázására, az optimális lehetőségek megtalálására. S ne feledjük: ezért van szükségünk mindannyiuk támogatására is. CSÁKYPÁL Fotó: archív Válságban van az ország... Esélyeink, erőforrásaink
