Szabad Újság, 1993. szeptember (1. évfolyam, 9-13. szám)
1993-09-15 / 11. szám
VC)7VJ FTT rrA7nA<ZAai RFTTT AP 1993. szeptember 15. I. évfolyam Ára 5 korona 1J PLUSZ TELE MAGAZIN Ütközőzónában vagy szövetségben? (3) Visszatértek „Csehből” az „Amerikások” (5) Inni vagy nem inni? (6) Se pénz, se gabona (7) „A túlélők közé tartozom” (8) Vízga(rá)zdálkodás (8) A földvisszaszerzés útvesztőiben (9) Aki Léváról indult (12) A sors játékszerei (13) Csak nőknek (15) A románok jártak jól (15) „Szociális” csomagterv a parlament asztalán A parlament őszi ülésszaka nem kezdődött éppen problémamentesen. A bizottságok üléseit akár viharosaknak is nevezhetném. A legnagyobb viszszatetszést talán éppen a szociális törvények módosítására tett javaslatok váltották ki. Hat törvénymódosító indítványról van szó, melyek a kormány javaslatára szabályoznák a szociális juttatások kifizetését. Napról napra újabb és újabb konfliktushelyzetekről értesülünk. Lassan elmondhatjuk, hogy az önálló Szlovákia viszályforrásokban a leggazdagabb. A sok tekintetben becsapott, lóvá tett, semmibe vett állampolgárok java része talán eljutott a döntő felismeréshez: amit mi kezdetben demokráciának és jogállamiságnak véltünk, az egyre inkább Orwell Állatfarmjához hasonlít. Hiába énekeltük nyolcvankilenc novemberében — amikor még minden állat egyenlő volt — az új forradalmi dalokat, hiába skandáltuk Pozsony—Pressburg—Bratislava főterén a „Négy láb jó, két láb rossz” mintájú jelszavakat — a tömegek hátán felkapaszkodó Hógolyók és Napóleonok megfogalmazták és törvényerőre emelt(ett)ék a legújabb s legnemzetibb sarkigazságokat, amelyeket egyre gyakrabban a falakra is fel-TANCSAPDA, avagy MIT ÉR A MAGYAR, HA RIMASZOMBATI? mázolnak láthatatlan kezek. Az ország-világ előtt kihirdetendő rendeletek értelmében a többséget alkotó, uralkodó nemzetieknek mindig igazuk van, és ismét bégetheti a jónép az immár „Négy láb jó, két láb jobb!” hangolású ideológiai dallamú ostobaságokat. Az országban élő nemzeti kisebbségek számára pedig nap mint nap kikiáltatik az egyetlen Parancsolat: „Minden állat egyenlő, de egyes állatok egyenlőbbek a többinél.” Azt hiszem, hogy George Orwell tanulságos műveinek ismerete nélkül nehezen érthetnők meg a ma „uralkodó” kormány (hátra- és bal-) lépéseit. Tőle, Orwelltől tudjuk, hogy a Hógolyókból vannak az olyan lavinák, mint amelyik a Rimaszombatban eleddig békés szlovák—magyar együttélést készül hatalmi önkényeskedéssel és a dezinformáció pletykamosladékával elseperni. Három törvénymódosító javaslatnak volt különlegesen nagy visszhangja, mivel mindhárom alapvető juttatásokat érint. Az első a nyugdíjasokat érinti, közülük kiváltképpen azt a 35-36 ezret, aki a nyugdíj mellett munkát is vállal. Az átlagos nyugdíj Szlovákiában mindössze 2199 korona, ami gyakorlatilag alig haladja meg a devalválódott létminimumot, így sok nyugdíjas számára az egyetlen lehetőség, hogy anyagi helyzetén javítson, a munkavállalás. A törvénytervezet viszont a kormány azon igyekezetét tükrözi, hogy a szociális kiadásokat csökkentse, a Nemzetközi Valutaalapiak tett ígérete szerint. Ezt úgy látja megvalósíthatónak, hogy a dolgozó nyugdíjas havi bére nem haladhatná meg a minimálbér összegét. Hasonló megkötések vonatkoznának a nyugdíjasok vállalkozásából szármázt) jövedelmére is. Amennyiben a nyugdíjas magasabb jövedelemmel rendelkezne, a nyugdíj folyósítását szüneteltethetné a Nyugdíjbiztosítási Alap. Annak ellenére, hogy a miniszter asszony úgy igyekezett „eladni” a javaslatot, mint az új szociális rendszer egyik elemét — ami teljesen független a Valutaalap ajánlásaitól — .igencsak kilógott a lóláb... A parlament jogi osztályának szakvéleménye még lesújtóbb volt, a javaslatot úgy minősítette, hogy az egyenesen alkotmányellenes, mivel ellentétben áll azzal az alapelvvel, hogy mindenkinek egyenlő jogai vannak. Ez alól nem kivétel a munkavállalásra való jog sem. Minden további kifogás gyakorlati részletkérdés: biztosítás-e a biztosítás, s egyoldalúan módosítható-e? S ha a nyugdíjas arra kényszerül, hogy kizárólag a nyugdíjából éljen meg, hányán szorulnak majd szociális segélyre? Nem számíthat nagyobb népszerűségre az a törvénytervezet sem, amelyik a táppénz kifizetését korlátozza. Ä betegség tartamának első három napjára a tervezet szerint a táppénz az eddigi 70%-ról 50%-ra csökkenne. Ez alól csak a munkabaleset, a foglalkozásból eredő betegségek és az elrendelt egészségügyi zárlat képezne kivételt. Ennek következtében egy influenzajárvány is komoly jövedelemkiesést okozna, és a kisjövedelmű családokat érintené a legérzékenyebben. A kormány figyelmét nem kerülte el a családi pótlék kifizetésének rendszere sem. Ezen a téren a leglényegesebb változás, hogy új határt szab a családi pótlékra való jogosultság megállapítására. Ez 2 személy esetében 9150, 3 személy esetében 13 200, 4 személy esetében 16 800 korona lenne. A javaslat módosítja a családi pótlékra való jogosultság felső korhatárát is — 26 évről 25-re csökkenti. Ez a tervezet juttatást ad ugyan a rászorultaknak, csak éppen ismét híján van a világos átlátható koncepciónak, mivelhogy semmilyen logikus összefüggés nem fedezhető fel a javasolt jövedelmi határok és a mindenkori létminimum közt. Az adott inflációs ráta mellett az sem szerencsés, hogy meghatározott összegben állapítja meg a jövedelmi korlátot, hisz annak a reális értéke a pénz elértéktelenedésével csökken, és változik a létminimumhoz viszonyított aránya is. Szigorúbb feltételekhez köti a munkanélküli-segély kifizetését a foglalkoztatásról szóló törvény módosítására előterjesztett javaslat. Ráadásul két esetben restriktiv javaslatot is tartalmaz: megszünteti az átképzés anyagi ösztönzését (az átképzés idejére nem járna magasabb munkanélküli-segély), azokban az esetekben pedtg. amikor a munkavállalónak nincs kimutatható munkaviszonya, csak a minimálbér 45%-át kapná munkanélküli-segélyként. A nyugdíjas, a sokgyerekes család vagy az önhibáján kívül nehéz szociális helyzetben lévő egyén elsősorban a nyugdíjak emelését, a létminimum valorizálását, a családi pótlékok rendezését várta, hiszen a létfenntartási költségek rohamosan emelkednek. A kormány azonban nemcsak saját programját nem képes teljesíteni, hanem törvénysértő módon jár el, amikor nem igazítja a szociális juttatásokat és a megszabott minimálbért a létfenntartási költségek emelkedéséhez a törvény által előírt módon. A tárca nincs irigylésre méltó helyzetben. Még kevésbé az érintettek. Ol’ga KeltoSová miniszter asszonynak mégis az fáj leginkább, hogy népszerűsége esetleg rohamosan zuhanni fog... BAUER EDIT Erőfényben Az Olvasó bizonyára tájékozott (tele lévén vele a hazai írott és elektronikus sajtó) a Rimaszombatban kialakult „iskolahelyzetröl”, ezért most az ügy összefoglaló közreadása mellett az általánosítható tanulságokkal is szolgáló fejezeteivel óhajtunk foglalkozni. Történt, hogy a szebb időket is megélt „Bátyiban”, az 1953-ban újra induló magyar iskolát egy századvégi, monarchiabeli épületben helyezték el. Ezt nevezik ma az Első számú Srobár Utcai Magyar Alapiskolának. Azóta eltelt négy hosszú évtized, mely alatt három új alapiskolát emeltek a városban, de azokat sorra a szlovák gyerekeknek ajándékozták. Az első átadásánál azt ígérték a hatalmasok, hogy majd a második lesz a magy aroké. A másodikról azonban megint csak le kellett mondjanak a többség javára. A nyolcvanas évek végén megkezdett harmadik iskola építésekor már a magyar szülők is megmozdultak. Mintegy 350-en írták alá azt a tiltakozó nyilatkozatot, amelyben követelik, hogy a harmadik építmény legyen már végre az övék, hiszen az egyetlennek mondott magyar alapiskolának még a pincehelyiségeit is tantermekké alakították át, de még így sem képesek befogadni az egyre gyarapodó magyar tanulókat. (Folytatás a 4. oldalon) Boros Jenő nagykövettel a magyar—szlovák kapcsolatokról Egyetlen út van: a jó szomszédságé és az együttműködésé Boros Jenő nagykövet a napokban adta át megbízólevelét Michal Kováé köztársasági elnöknek. A nevezetes alkalomból kérdésekkel fordultunk hozzá. □ Nagykövet úr, örömmel gratulálok kinevezéséhez, mert mint hírlik, eddigi diplomata pályafutása során már többször bizonyította, hogy igényes körülmények között is képes a helytállásra. Most ön is úgy érzi, hogy Magyarország első nagykövetének lenni az új Szlovák Köztársaságban ugyancsak igényes, sőt kényes feladat? — Köszönöm a gratulációt. Bízom benne, meg tudok felelni mindkét fél bizalmának és elvárásainak. Tudatában vagyok, az önálló Szlovák Köztársaságban kifejtett nagyköveti tevékenységemmel kapcsolatban igényei és elvárásai vannak az itt élő magyar kisebbségnek is. Azt hiszem, itt, Kelet—Közép-Európában valóban nem könnyű feladat diplomáciai szolgálatot teljesíteni a szomszédoknál. Alapvetően azért, mert a proletár internacionalizmus több mint négy évtizeden át lehetetlenné tette a vélt és valós történelmi sérelmekből, emocionális görcsökből származó, az emberek lelkét nyomasztó és az együttmüködést is megnehezítő kérdések nyílt megtárgyalását, tisztázását. Ezeket a negyven, sőt hetven éve érlelődő kérdéseket mindig szőnyeg alá söpörték, s amikor az már nagyon felpúposodott, ideológiai szólamokkal próbálták meg kisimítani a gyűrődéseket. Az ilyen problémakezelésnek volt a következménye például az is, hogy a Csehszlovákiából, Erdélyből, a Kárpátaljáról vagy a Vajdaságból érkező turisták egy részén elcsodálkoztunk, milyen jól beszélnek magyarul. Aztán felocsúdtunk. Már aki „elfelejtette” vagy még nem tudta, hogy a magyarság egyharmada az országhatáron túl él. Áz eddig eltitkolt, lelakatolt frigyládákban magunkkal hozott gondok feltárása és tisztázása szempontjából valóban kényes helyre kerültem, mert most tényleg szembe akarunk nézni a múltunkkal azért, hogy végre a nyugodt, derűs együttműködés irányába mutató jövőt építhessük. □ Bizonyosra veszem, hogy Szlovákia önálló államisága is igényesebbé teszi a magyar diplomata helyzetét. — Azért is, mert az önálló államiság a nemzetté válás kiteljesedésének szakasza, s ez nem mentes bizonyos gyermekbetegségektől, amelyeken a szerencsésebb európai nemzetek már régebben átestek. Mindenesetre ez az önállósulás egy rendszerváltás okozta megrázkódtatást követően nem kis merészségre utal. Történelmi szempontból viszont meggyőzően bizonyítja azt is, hogy a szlovákságot nem sújtotta, nem sújthatta ezeréves magyar elnyomás, mert a történelmi Magyarországon, majd Csehszlovákiában olyan fejlődésen ment keresztül, amely végül önálló államiságához vezetett. Az ezeréves együttélésnek hosszú szakaszai voltak rendkívül termékenyek mindkét nép számára, és csak átmeneti, rövidebb időszakai kevésbé jó emlékűek. A szlovák és a magyar nép sosem fogott fegyvert egymásra, nem háborúzott egymással, s ez bizony kevés szomszéd népről mondható el. A szlovák—magyar együttélésnek nincsenek kiemelkedő vértanúi és tömegáldozatai, legfeljebb közös szenvedéseink voltak, amelyeket a történelem válogatás nélkül zúdított ránk. Az első világháború előtt a szlovákok lakta területek Magyarország legfejlettebb régiói közé tartoztak, és Szlovákia viszonylag fejlett infrastruktúrával és iparral lett az önálló Csehszlovákia része. Amikor egyes szlovák történészektől azokat a teljesen alaptalan vádakat hallom, hogy a második világháború óta Magyarország 400-500 ezer szlovákot asszimilált, arra kell gondolnom, ha anynyira asszimilálós nemzet lennénk, s ha erre alig ötven év alatt valóban képesek lettünk volna, vajon mennyi szlovákot tudtunk volna asszimilálni ezer év alatt?! □ A magyarországi szlováksággal kapcsolatban önnek is feltűnhetett, hogy a szlovák közvélemény előtt manapság említés sem történik a háború utáni Csehszlovákia részéről kierőszakolt lakosságcseréről. Az ennek keretében hazatelepített közel 60 ezer és a valamivel korábban visszajött több mint 13 ezer (összesen 73 273) szlovák akkora vesztesége volt az eredetileg mintegy 100 ezres magyarországi szlovákságnak, amelyet azóta sem tudott kiheverni. Ezt a veszteséget (bár sokan szeretnék) nem lehet a magyar nemzetiségi politika rovására írni... — A magyarországi szlovákság nagyobbrészt gazdasági, kisebb rész(Folytatás a 2. oldalon)
