Szabad Újság, 1993. szeptember (1. évfolyam, 9-13. szám)

1993-09-01 / 9. szám

Duray Miklós

István király művének üzenete

4_____________________________________SZABAD ÚJSÁG

1993. szeptemberi. 9.sz.

A község iskolájában a szlovák, illetve magyar alsó tagozatosok tanulnak

Kiszáradt kutak, földbe süllyedt templom

Vágkirályfa visszakéri, ami az övé

Több mint ezer esztendeje született Géza nagyfejedelem fiúgyermeke, Vajk a keresztségben kapta az István nevet. Erélyes apjának örökségét szellemében, lelkében, cselekedeteiben folytatva indult el történelmet alakító életpályáján. Ezzel az örökséggel indította el népünket a szellemi Európát, Nyugatot meghódító útjára.

Vajkból lett István szent volt, nem csupán a szó vallásos vagy egyházi értelmében, hanem amiatt is, hogy jövőlátó király volt.

Olyasmit tudott, amit kortársai közül nagyon kevesen. Tudott választani, dönteni és megvalósítani. E három képesség vagy inkább erény birtokában vált első királyunkká évezredünk első évében. Ennek az elhivatottságnak a tudatában választotta végérvényesen és visszavonhatatlanul az akkor egyedüli helyes utat, a nyugati (latin) kereszténységet. Úgy döntött, hogy a nemzetségi szervezetet végérvényesen felcseréli a területhez kötött államszervezettel, és mindezt kemény szervezéssel meg is tudta valósítani.

István méltán és sikeresen lépett hont foglaló zseniális vezér- és fejedelem politikusaink nyomdokába: megfelelő időben és kellő mértékben fel tudta becsülni, mikor szükséges, mennyire célszerű, elkerülhetetlen a múlt becses értékeiről lemondani a jövő érdekében, milyen mértékben kell ezeket felcserélni egy új értékrenddel.

István nem kényszerből döntött, hanem tudatosan. Döntési bölcseletében több évszázaddal megelőzve tisztázta a késő reneszánsz gondolkodói által felvetett kérdést, miszerint a valószínűbb vagy a biztosabb megoldást hozó döntés az erkölcsösebb, illetve helyesebb.

Szent István számunkra is létfontosságú határozottságával egy paradoxont teremtett. Elutasította azt a szokványos és hagyományos értékítéletet, mely szerint a meglévőnek és a kipróbáltnak a választása a biztosabb, mintsem az újszerűvé.

István abból a felismerésből indult ki, hogy a keresztény és a területileg megszervezett, valamint a megállapodás fázisában lévő Európa számára idegen múltra kötődő magyar jelen már inkább bizonytalanságot és veszélyt rejt magában, mintsem a kijárt út biztonságát. Ezért jutott arra a meggyőződésre, hogy a magyar jövőépítés érdekében a legbiztosabb megoldás az, ha a hagyományos szemlélet szempontjából a legbizonytalanabbnak ítélendő megoldást választja. Az első és a második évezred határán a magyarság számára ugyanis már nem a múlt nyomdokaiban való megmaradás volt a legbiztosabb lehetőség. hanem a kipróbálatlannak, az újszerűnek a vállalása.

Nem a kis lépések politikáját választotta, hanem a komplex megoldást. Ezt két módon ültette át a gyakorlatba: hívott idegen hittérítőket, hogy segítsenek megszervezni az új állam új ideológiai támaszát, az egyházat, azokat pedig, akik a régi hit és a régi módszerek szerint akarták tovább uralni a nemzetet, határozottan eltávolította útjából.

Mai szemmel megítélve Szent István egyértelmű és határozott, sőt az elmúlt ezer év legforradalmibb rendszerváltoztatását hajtotta végre. Átalakította mind a politikai és gazdasági szerkezetet, mind az ideológiát. Az új magyar államszervezet előzményei azonban hiába voltak fellelhetők magában a magyar társadalomban, a külföld ideológiai segítsége, utasításainak megszívlelése és Koppány felnégyelése nélkül minden bizonnyal megszűnt volna az új magyar állam: elsöpörte volna a Nyugat. Ez István király müvének egyik máig ható és máig érvényes üzenete.

Ha üzenetét lefordítjuk a mai politika köznyelvére, akkor azt olvashatjuk ki belőle: a határozatlan, a hátratekintő és nem a jövőt figyelő politikus elbukik. A jövő érdekében a múlthoz kötődő módszereket gyakran a módszereket képviselő személyekkel együtt kell elutasítani, mégha ez fájdalmas is. Merni kell vállalni a hagyományostól eltérő megoldásokat, következményeivel együtt. István államszervezési határozottságát ma is sokan megszívlelhetnék.

A honfoglaló magyarság nemzetségiig és etnikailag tarka öszszetételű nép volt ugyan, a vándorlás idején és a kalandozások korában mégis egy nagy szervezeti egységként nyilvánult meg. Egy-egy törzsének sikere vagy kudarca kihatott az egész népre, de a törzsek külön útjai ellenére sem esett szét a látszólag laza szövetség. A rendkívül erős belső autonómiájú törzsek zömét évszázadokon keresztül egyben lehetett tartani, ami a szervezés nagyfokú fejlettségéről, sőt művészetéről tanúskodott. Az ezeken a szervezői hagyományokon felnőtt Szent István az autonóm csoportokból álló „magyarságot” egy területileg szervezett államban telepítette le.

De hogyan?

A nemzetségi szervezetet átalakította területi szervezetekké. Az egyes nemzetségek által lakott területeket pedig megtette a vármegyék alapjául. Eközben két alapvető értéket tartott tiszteletben: a nemzetség autonómiáját és a területiséget. Műve Európa első olyan állama lett, amely tiszteletben tartotta a csoportérdekeket. A vármegye rendszer pedig egy föderációra emlékeztetett. Szent István egy közmegegyezésen alapuló államszervezet alapjait teremtette meg.

Ez a szerkezet a későbbi korok során ugyan átalakult, dé a lényege megmaradt, és ez adott lehetőséget arra, hogy a legnagyobb elnyomás idején is az ellenállás és az önrendelkezés bástyája lehessen. Ezen alapult a nemesi demokrácia rendszere is, mely védelmet nyújtott a nemzeti elnyomás ellen.

István Király egy olyan államot szervezett meg, amely megfelelt az akkori autonóm nemzetségek közötti egyenrangú viszony követelményének: az államalkotói társi viszonynak, egyúttal a multietnikus államalkotás alapkövetelményének is, a társnemzeti viszony kialakítása lehetőségének.

Harmadik követendő üzenete művének fiához írt intelmeiben található. Ebben példaértékűen fogalmazta meg az idegenekhez való viszonyulását. Azok persze téves nyomon járnak, akik „az egy nyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő” mondattöredéket úgy értelmezik, mint egy, a 20. századi nemzetiségi politika számára időszerűsíthető krédót. Ehhez a kérdéskörhöz ugyanis gondolatának semmi köze nem volt. Egyfajta alapállásról azonban tanúskodott: a befogadó készségről és a türelmességről. Az idegenekhez való viszonyulásának ez a módja a magyar történelmen vörös fonálként húzódik végig, csak a modem nemzeteszmén törik meg némileg.

Szent István keménykezű és ha kellett, véres kezű uralkodó volt. A kor bizonyítékai azonban arról vallanak, hogy környezetéhez és uralkodó társaihoz képest jámbor király volt. Az általa hozott törvények és főleg büntetései humánusabbak voltak, mint másutt Európában. Az uralkodási és államalapítási eszméjével, valamint a keresztény felfogással ellentétes nézetű személyeket is viszonylagos türelemmel kezelte. Ma úgy mondanánk, felügyelet alá helyzete őket, hogy nézeteik ne terjedhessenek szerte az országban. Szent István, eltérően korának felfogásától, nem rabolt és nem állt bosszút. Az általa hozott törvényeket pedig következetesen betartatta. A jogállamiság híve volt. mondhatnánk.

Szent István az elmúlt évszázadok során különbözőképpen értékelték. Volt. mikor jámborságát vagy éppen ezzel ellenkező magatartását keménységét hangsúlyozták, esetenként bölcsességét vagy mély hitét emelték a többi tulajdonsága fölé. Az alkalom szülte jellemzések részleteiben mind valósak voltak, de egy-egy erénye, elkülönítve a többi tulajdonságától és képességétől, őt magát hamisította meg.

Nekünk a teljes István Királyra van szükségünk, aki kardot fogott, parancsokat osztogatott, imádkozott, elmélkedett, tollba mondott, dühöngött, szervezett és ki tudja, mi mindent cselekedett még emberhez és államférfihoz méltót. Nekünk erre az államalapító Istvánra van szükségünk.

Az elmúlt ezer év alatt népünk, nemzetünk többször élt meg olyan időszakot, amikor vissza kellett nyúlnia az Államalapítóhoz, vagy jó lett volna megtanácskozni vele egynéhány sorskérdést, esetleg példát venni róla.

Ma ismét ilyen kort élünk. Nemzetünk szét van darabolva. Vívja külön-külön harcait a megmaradásért, államalapító energiákat pocsékolva el a természetesnek tekinthető megtartásáért és védelméért. Kiálthatnánk: segíts, István király, újra összefogni a népet.

Ma is döntenünk kell a régi és az új között. A régi, amit el kellene vetnünk, azonban súlyosabb kölönc, mint a honfoglaló magyarok hite volt, mert ez maga a jelen: a hitetlenség. Az előttünk álló pedig legalább annyira ismeretlen vagy elérhetetlennek tűnő, mint akkor a kereszténység volt István népe számára. Kiálthatnánk: István, Géza fia, segíts megfelelően és határozottan dönteni.

A mi helyzetünk valóban bonyolultabb, mint akkor az övé volt, mert körülöttünk három értékrend keveredik. A jövő építése érdekében a közelmúlt fölött, a hitromboló szeretetnélküliség korszakán túlra is vissza kell nyúlnunk. Csakhogy erőnknek ez a vélt. elapasztott forrása, melynek alapértékei alig változtak ugyan Szent István óta, a jövő szempontjából avítt, hiszen nem alakulhatott folyamatosan, velünk együtt. Képesek leszünk-e dönteni istváni módon és a legbizonytalanabbnak tűnőt választani a legbiztosabb megoldásként? Van-e bennünk erő az átfogó megoldásra?

z ilyen megoldás valóban bonyolult, mert az államalapító István képességeit igényli tőlünk, egyszerű halandóktól. Mert feladatunk egyszerre több síkon fogalmazódik meg, kezdve a bosszú nélküli felelősségre vonástól a teljes rendszerváltoztatáson keresztül nemzetünk újrafogalmazásáig. Ez utóbbi talán a legnehezebb, mert néhány kiölt értéket kell újraélesztenünk és több megrendíthetetlennek tűnő értéket kell újravizsgálnunk: fenntarthatok-e vagy sem. Ezt mind a tömbmagyarság, mind a szétdaraboltságban élő egyharmad rész, mind a szétszórtságban élő tizedrész érdekében meg kell tennünk.

Szent István államalapítói művét, munkáját haladéktalanul újra kell élnünk, és a mai viszonyokban és lehetőségeknek megfelelően újra kell fogalmaznunk. Van-e bennünk ehhez elég erő, képesség a választásra, döntésre és a megvalósításra?

Számtalanszor kellett újrakezdenünk az elmúlt évtizedben állami és nemzeti létünket, és sokszor a romokból építettünk új hazát. Legkevesebb háromszor álltunk térdig süppedve romjaiban: a tatárjárás után, a törökdúlás elvonultával és a Trianon után többször is. Ez utóbbiból kell végre felépülnünk és egyik melléktermékének szörnyűségéből, a kommunizmus pusztításából. Nem véletlen, hogy sokszor zavartan kapkodunk, hiszen az üszkösödő sebek tömkelegé egyszerre kívánja a szakavatott beavatkozást, miközben legtöbbször csak tudósoknak álcázott felcserek állnak rendelkezésünkre.

Szent István a bizonyítékunk arra, hogy hittel akár a lehetetlen is megvalósítható, de a hit jövőlátás nélkül csak vakhit.

Engedtessék meg nekem, mint egynek azon több millió magyar közül, kik a szétdaraboltságban élnek, hogy a sok égető gond mellett a széthúzó új koppányok nélküli államépítést tartsam a legfontosabbnak. és ezzel párhuzamosan a haza új épületének a megtervezését, amelyben az a sokmillió magyar is helyet találna, akinek már három generáció óta csak szülőföldje van. de hazája, sőt gyakran otthona sincs.

Mint ahogy Szent István akkoron hite teljes erejével felajánlotta Magyarországot és népünket Nagyasszonyunknak, ezzel az erővel fogadjuk be István Szent királyunk minden bölcsességét és erényét az új történelmet alakító munkánkhoz.

Segítsen bennünket ebben az Egy Isten.

(Az emlékbeszéd Szent István napjának előestéjén hangzott el Vácott)

Mátyusfoldre látogatunk, ahol a Vág parttán egymást érik a kisebb-nagyobb települések. Vágkirályfa ezerötszáz lelket számláló község, melynek környékét, különösen a Vág mentén, egykor gazdag flóra borította. Ma már a fáktól megfosztott parton csak az egymáshoz tapadó aprócska kertek jelentenek némi tarka színfoltot. A falubeliek mindezért a váskirályfai víztározót okolják, amely akár a bősi víziszömy „unokája" is lehetne. A helyi víztározó „elvette” a vágkirályfaiak vizét, kiszárította kútjaikat. Áki vizet akar, annak egyre mélyebbre kell fúrnia, mert a talajvíz jelentősen süllyedt.

A község központjában, ahol egykor az iparoskor klubja, a kovácsműhely és a falusi bolt állott, mára egyszintes iskola, vendéglő épült, középen pedig a nyugdíjasok rendszeretete jóvoltából takaros park kerekedik. Ennek közelében találjuk a községházát, ahol komoly munka folyik. Meszesgödröket, festőállványokat átlépve, megkerülve, eljutunk az épület utolsó helyiségébe. Itt — mintha mi sem történne — napi ügyintézés közepette találjuk Tóth Pál mérnököt, Vágkirályfa polgármesterét.

— Komoly erőfeszítéssel egy kis pénzt takarítottunk meg. amelyet most megpróbálunk ésszerűen befektetni. Amikor a választásokon rám szavaztak a lakosok, megígértem, hamarosan sor kerül a községben a gáz bevezetésére. Most, ezekben a napokban tervekkel és az építkezési engedéllyel a kezünkben megkezdjük a cseppet sem olcsó beruházást. Ebben az évben befejeznénk a szabályozórendszert és a magasnyomást. Amenynyiben sikerül együttműködnünk a gázmüvekkel — és lesz e célra elég pénz — a jövő évben befejezhetjük a munkálatokat. Ezenkívül — a nyugdíjasok segítségével a község temetőjét is sikerült rendbe hoznunk, a lakók nagy örömére — tudtuk meg a polgármestertől, akit ezt követően arról az új falufejlesztési tervről kérdeztük, amelyet a Nyitrai Járási Fejlesztési- és Tervezőiroda készített.

— A fejlesztési tervnek köszönhetően újabb elképzeléseket válthatunk valóra az elkövetkező időszakban. Fontos tervünk a csatornahálózat kiépítése. mert a talajvizeink használhatatlanok. Számos magánvállalkozó pedig addig nem kockáztat, míg nem vezetik be a faluba a gázt, és nem építik ki a csatornahálózatot. Egy vállalkozó például addig nem tudja megnyitni a mosodáját, míg ezt a beruházást meg nem valósítottuk, pedig a berendezéseit már két éve beszerezte. Ugyancsak a falufejlesztési tervnek köszönhetően megnyitunk néhány új utcát, az építkezni kívánóknak viszont az új törvény alapján már a telektulajdonosokkal kell kapcsolatba lépniük. Talán ekkor majd többen döntenek úgy, hogy a faluban maradnak. Ez ideig a falu lélekszámúnak csökkenését tapasztaltuk. Míg 1960-ban 2018 lakosunk volt, 1990- re számuk 1565-re csökkent. Ma még kevesebben vagyunk — mondotta Tóth Pál mérnök, majd így folytatta: — Kemény dió számomra a kiskertek tulajdonosaival való jogi viszony rendezése, ezt „terhes örökségként” kaptam, amikor elfoglaltam a polgármesteri széket. A kiskertek telke az úrbéri társaság és egyes magángazdák tulajdonát képezi. Az úrbéri társaság vagyona nem ment át sem állami, sem szövetkezeti tulajdonba. A kertecskék és a nyaralók jelenlegi használói pedig komoly gondíot okoznak a községnek. Minden kert mellett szemétdombok nőnek. De a falun belül is gond van a hulladék elszállításával, tárolásával. Polgáraink példás adófizetők, így a — nyári idényben kellemetlen szagot árasztó — probléma megoldásában anyagilag támogatjuk őket. Az 500 koronás szeméttárolókat féláron, a szemét elszállítását pedig 367 korona helyett 250-ért biztosítjuk. A községi hivatal épületét, az öreg postát, a nyugdíjasklubot a nyári hónapokban a vágkirályfai nyugdíjasok segítségével hoztuk rendbe. Rájuk mindenkor számíthatunk — tudtuk meg a polgármestertől, akinek az arcát a kijelentéskor először látjuk felderülni.

Falunézöbe indulunk. A község kultúrháza nemcsak az újjáalakult iparoskömek nyújt helyiséget üléseik idején, itt találkoznak Szatmár Tibor vezetésével a falu kiscserkészei is, és itt tartják szombat esti összejöveteleiket a Keresztény Ifjúsági Klub tagjai. Pincehelyiségeiben végzik testépítő gyakorlataikat a kamaszok, a próbatermekben kemény munkát folytatnak a vágkirályfai citerazenekar és éneklőcsoport tagjai, Tóth György vezetésével. Az említett kultúrcsoport és színjátszókör sikereiről Vincze Gábor, a Csemadok helyi alapszervezetének elnöke tudna mesélni a legtöbbet, akit a vágkirályfai kulturális élet mozgatóerejének, fenntartójának ismer a falu.

Dunnák, gyermektakarók, apró párnák száradnak az óvoda napsütötte udvarán. Látszólag nyugalom honol itt, bár a polgármestertől tudjuk, hogy az oktatásügyi minisztérium „mostohagyermekét” a falu támogatja anyagilag. Ennek ellenére sem a szlovák, sem a magyar osztályt nem szüntették meg, csupán a délutáni órákra vonták össze a csoportokat, amivel egy munkaerőt megtakaríthatnak. A községben 91 százalékban magyarok élnek, a község egyszintes 1-4, osztályos kisiskolájában szlovák ás magyar osztály is található. Nemsokára véget ér a szünidő, és a felsőbb osztályba kerülő gyerekek a közeli városokban folytatják tanulmányaikat. Ki tudja, vajon ott is olyan családias lesz a hangulat, mint a falusi iskolában?

S ha már a fiatalokról szóltunk, érdekes volt meghallgatni Tóth Magdolna véleményét, aki a községháza anyakönyvvezetője. — Vágkirályfának az idén csupán hat új kis lakosa lett, ezzel szemben tizenhármán már a helyi temetőben nyugszanak. Nem értem, miért költöznek el innen a fiatalok. A mi időnkben szüléink a nagyszüleinkkel együtt neveltek bennünket, és nekem is megnyugvást jelent, ha a gyermekeimet a szüléimre bízhatom. Rég volt, de még emlékszem nagyapám történeteire, a híres utazásairól. Á térdére ültetett és mesélt, hogy végre csend és nyugalom legyen a názban. Nem hiszem, hogy ártana a fiataloknak, ha tanulnának szüleiktől és nagyszüleiktől. Ez akkor válna lehetővé, ha együtt élnének, mint régebben.

Magdolna elárulta, hogy a helyi éneklőcsoport tagjai is. Emléktöredékei egy dalban hazáig elkísértek bennünket: „Jaj de széles, jaj de hosszú a király fai utca, jaj de sokat, jaj de soka/ jártam hozzádrajta... " SZÁZ ILDIKÓ