Szabad Újság, 1993. augusztus (1. évfolyam, 5-8. szám)
1993-08-18 / 7. szám
12 SZABAD ÚJSÁG 1993. augusztus 18. 120 éves gyerekek? Az időgép tréfáj a Richard Wargreen, az amerikai Gettysburg városának egyik rendőre nemrégiben, amikor szolgálatból tartott-hazafelé, különös dologra lett figyelmes. A város neve bizonyára többek előtt ismert, mivel 1963-ban közvetlen közelébe játszódtak le az észak-déli polgárháború talán legvéresebb eseményei. A véres összecsapás emlékét emlékmű őrzi a város melletti dombtetőn. A szolgálatból hazatérő rendőr útja éppen az emlékmű alatt vezetett el, amikor feltekintve két kisgyereket látott kézenfogva sétálgatni a lovasszobor talapzata körül. „Leállítottam a kocsit az út szélén, elindultam a gyerekek felé, s majdhogynem sokkot kaptam... A gyerekeken múlt századi cuccok voltak, s a viselkedésük is irtó fura volt. Mikor rájuk kiáltottam, felém fordultak, a nagyobbik még vissza is intett, aztán újra elfordultak, s tovább botorkáltak körben a dombtetőn. Úgy hittem, valamit elveszítettek... És amellett furcsa érzésem volt: mintha valaki messziről figyelt volna. Különös, félelemmel vegyes érzéssel indultam fel a dombra. Még jó tizenöt méterre voltam az emberkéktől, s valahogy semmi kedvem sem volt közelebb merészkedni. Újra rájuk szóltam, mire megálltak, s hozzám fordultak. Még soha életemben nem láttam ilyen fura figurákat, pedig minden nap erre vezet el az utam. A köszönésemet sem fogadták. Megkérdeztem, hogy vannak. Még mindig nem szóltak egy szót sem. Amikor meg azt kérdeztem, hogy honnan vannak, az idősebbik azt mondta, hogy: innen! Közelebb mentem, hogy lássam az arcukat. A nagyobbik fiú volt, a kisebbik lány. A fiúcskán kockás anyagból varrott tavaszi kabátféleség volt, a kislányon meg bokáig érő vastag pamutruha. Megkérdeztem, mi a csudát keresnek itt. A fiú furcsa hanghordozással elmondta, hogy nagyon fél a katonáktól, akik a szüleiket megölték. Kérdésemre azt is megmondta, hogy a vezetékneve Carnes — ez a név gyakori a városban, de tudtommal egyik ilyen nevű családnak sem voltak ekkora gyerekei. Mikor közelebb léptem, a kislány kiáltozva sírni kezdett — félt tőlem. A fiúcska is falfehér volt. Azt hitték, egyike vagyok azoknak a katonáknak, akik a szüleiket megölték. Igyekeztem barátságos arcot vágni, és megnyugtatni őket. Mondtam nekik, hogy ne féljenek, én rendőr vagyok, nem katona. Erre a kisfiú megkérdezte, hogy mi az a rendőr. Hívtam őket, hogy jöjjenek velem. Megígértem, hogy segítek megkeresni a szüleiket. Kézenfogva vezettem őket az autóhoz. A járműtől rettenetesen megijedtek, és mindketten sírni kezdtek. Hümmögve mondták, hogy fenn volt a házuk a dombon, és hogy katonák támadtak tanyájukra, ezért elmenekültek, és már napok óta nem találnak haza. Még soha nem láttak autót, ezért félnek tőle. Mikor vágre megnyugodtak, kitártam a hátsó ajtót, s szépen beültettem őket. Kinyitottam egy-egy coca-colás dobozt, s odanyújtottam nekik, hogy igyanak. Nem értették, mit akarok. A szájukhoz emeltem a dobozt, megitattam őket. Nagyon szomjasak lehettek, mert amint megértették, miről van szó, pillanatok alatt elfogyasztották a colát. Csaknem azonnal elaludtak. Betakartam őket, s vártam a kollégákat." Kisvártatva megérkeztek a rendőrök. A gyerekeket bevitték a rendőrségre, majd igeiglenesen elszállásolták őket. Megindult a nyomozás a szülők után, de semmilyen eredményre nem jutottak. Az utóbbi időben senki nem jelentette gyermeke eltűnését, sem Carnes, sem pedig más név alatt. Az ötéves kisfiú pedig egyre hihetetlenebb dolgokat mesélt: „Az apukám Jason, az anyukám pedig Emily. A farmunk nem messze van attól a hely-tői, ahol a „ katona " ránk talált. Nemrég nagy harc volt a házunk közelében. Katonák jöttek, és a farmot felgyújtották, az apukámat meg az anyukámat pedig bántották — láttam, amikor meghaltak Én a hugocskámmal elmenekültem." Mikor a rendőrök megkérdezték, hogy mikor történt az eset, a kis Jason — így hívták a fiút — azt válaszolta, hogy júniusban vagy júliusban. De melyik évben? — erősködtek a rendőrök, mire az ötéves fiú:,,Hát most, 1863-ban." A hímeves pszichiáter, Robert Canton a vizsgálatok után kijelentette: „Nem kétséges, hogy ami a gyerekekkel történt — a katonák támadása, szülők halála — egy évszázaddal korábban, az amerikai polgárháború alatt játszódott le. A gyerekek a múlt századból jöttek. Az ő esetük a legékesebb bizonyítéka annak, hogy igenis létezik időgép. A szüleiket kereső apróságokat mi más repíthette volna 1863-ból a jelenbe, a mi napjainkba?" A gettysburgi archívum poros iratai között megtalálták azt a régi-régi anyakönyvet, amelynek bejegyzései szerint a múlt század közepe táján a város egyik közeli farmján élt Jason Carnes feleségével, Emilyvel, s ott volt a bejegyzés azonos nevű gyermekeik születéséről is. S hogy mi lett a gyerekekkel, akik-nek a biológia törvényei szerint már réges-rég halottnak kellene lenniük? Szakemberek speciális gondoskodását élvezik, de az FBI jóvoltából alig-alig szűrődik ki róluk valami. Azt ígérik, hogy a kutatások eredményét azonnal nyilvánosságra hozzák, amint kiderül, hogy hogyan sikerült halandónak átjutnia egy másik időzónába úgy, hogy még csak egy hajaszála sem görbült meg. Talán ugyanazon az időkapun át érkeztek hozzánk, amin át az út az örökkévalóságba vezet? (külf. lapok nyomán:Roz-) Mérgezett csokoládé Gorkij kontra Sztálin Oroszországot s az oroszokat egyformán ismerik. Az egyik, mert hajtotta a kíváncsiság, s becsavarogta az egész hatalmas országot; a másik, mert örök lázitóként erdőkön mezőkön át menekült, s bujkálni kényszerült a karhatalom elől... Mindketten a saját bőrükön tapasztalták a despotizmus, az önkény megannyi keservét... Az egyik élete végéig küzdött ellene, a másik később maga is önkényúrrá lett. S nem akármilyenné: sem előtte, sem utána nem hordott ilyet a hátán a föld... Mindketten buzgó forradalmárok voltak. Az egyikük haláláig hű maradt a humanista eszmékhez, s hitt abban, hogy a szocialista gondolkodásmód meghozza a forradalom sikerét; a másikuk lábbal tiporta a humanista és a szocialista eszméket egyaránt. A két személyiség egy idő-ben, egy országban élt — sorsuk keresztezte egyást. Nevüket megőrzi a történelem — csak éppen nem szokás őket együtt emlegetni. Alekszej Makszimovics Peskovot (1868-1936) Makszim Gorkijként, Joszif Visszarionovics Dzsugasvilit (1879-1953) pedig forradalmár fedőnevén, Sztálinként ismerte meg a világ. A 11 évvel idősebb Gorkij, úgy tűnik, soha nem hódolt be a diktátornak, még ha egy időben dicshimnu-MÁJUS 22. Reggel találkoztam Edinával. Szelíden oldalba taszítottam, mire visítani kezdett, mint a fába szorult szög a fűrész alatt. Mikor feltápászkodott a földről, se szó, se beszéd, faképnél hagyott, elrohant... Hiába, a nők kiismerhetetlenek, szokta mondogatni a lökösfalvi suszter is. miután szépséges felesége megszökött egy lőcslábú zongorahangolóval. Edina! Milyen szép neve van ennek a kis ebihalnak. Nem olyan rusnya, mint az enyém. Engem ugyanis Armin névre kereszteltek. Nem is tudom, létezik-e egyáltalán ilyen név a kalendáriumban? Hogy miért lettem én Ármin? A születésem előtt új postás érkezett szokat is zengett róla — egészen addig, amíg az álarc mögött fel nem ismerte Sztálin igazi arcát. Azt mondják, ezért kellett meghalnia. Legalábbis erről számol be az ismert hetilap, a EXPRESS ez évi 22. száma, a Mérgezett bombon Sztálintól című, igen érdekes cikkében. A Pravda 1936. június 19-ei száma adta hírül, hogy „elhunyt Makszim Gorkij, a szó zsenális nagymestere, a dolgozók igaz barátja, a kommunista eszmék fáradhatatlan harcosa ”. A 68 éves poéta tuberkulózistól legyengült szervezete nem tudott talpra állni egy vírusos influenzából, ami súlyos légúti fertőzést és a szívműködés teljes legyengülését okozta. Két évvel később Gorkij orvosait Sztálin látványosan azzal vádolta meg, hogy G. G. Jagoda jobboldali trockista népbiztos utasítására tudatosan hibás terápiát alkalmaztak a gyógyításban, s a poéta halálát így siettették. A Die Welt szerint azonban nemcsak Gorkij halálának körúl-Lökösfalvára. Fura szerzet volt, még a nyelvünket sem beszélte tökéletesen. Az új postás a lökösfalvi boltban ismerkedett meg szülémmel, s attól kezdve minden áldott nap kikerekezett hozzánk. Délelőttönként érkezett, amikor is jóapám, aki erdöirtáson dolgozott, nem tartózkodott odahaza. Újságot hordott, valami számomra érthetetlen nyelven írott napilapot. „A községe háza elölre járói fizették elő", ismételgette „mert nagyon nem van az jól, hogy erre feléje még sötétedésben élnek a zemberek. Egyre több lámpára kelt, hogy gyúljon a tanyáknak a világában is. " A lökösfalviak nemigen értették, mivelhogy esténként már jó ideje nagyfényú ményeit, de életének egyes állomásait, életrajzi adatait is rendre meghamisították. A nyugati kutatók azt állítják, hogy Gorkij gyilkosa maga Sztálin volt: egy doboz mérgezett csokoládét küldött ajándékba a lábadozó írónak. S az életrajz? Alekszej Makszimovics Peskov 125 éve született Nyizsnij Novgorodban. A hivatalos verzió szerint korán elvesztette szüleit, ezért nem járhatott iskolába, s már tízévesen meg kellett keresnie a kenyerét. (Állítólag ez a keserű időszak inspirálta később az írói pszeudonim, a Gorkij álnév használatára. Gorkij az oroszban keserűt jelent.) A valóságban Peskovék tehetős burzsoá család voltak. Az apa egy nagy hajózási társaság élén állt, az anya pedig gazdag kereskedő családból származott. Nem tisztázott, hogy fiuk miért élt ötéves korától a nagyszülőknél, s hogy miért kellett szakács-, majd pékinasnak állnia. Egy azonban biztos: a Volga menti gázlámpával világítottak! Apám eleinte örült az újságnak, legalább volt mibe csomagolnia az ebédjét, s nem kellett zsírpapírra pénzt kiadni. A postást Moravcsík Árminnak hívták! A születésem után anyám minden áron ragaszkodott hozzá, hogy én is az Ármin nevet kapjam. „Rengeteget fáradt értünk a drága jó lélek” mondogatta egyre-másra, „megérdemli, hogy megőrizzük az emlékét. A levélhordó ugyanis a világra jöttöm után szélsebesen kereket oldott, még a vidékről is eltűnt. Elszólította a kötelesség, magyarázta jóanyám, mások meg azt rebesgették, hogy azért iszkolt el lóhalálában, mert megneszelte. hogy apám élesre fent baltával vár rá a faluszéli útelágazásnál. Sokáig emlegették a környéken, hogy milyen szép vörös üstöké volt neki is... Nos, én az iránta érzett tiszteletből neveztem el hűséges kecskebakomat Moravcsík úrnak. MÁJUS 23. Ma lettem tizenegy éves. Délután gyengéden meglódítottam Kazanyban diáktársai „a nép valódi gyermeke" néven emlegették őt, annak ellenére, hogy a marxista mozgalom sokáig hidegen hagyta. A sokat emlegetett az egyszerű szegény sorban élő emberek iránt érzett szeretete valószínűleg csak kitalálás volt, mivelhogy igazság szerint Gorkij soha nem volt képes megbarátkozni a vidéki ideálokkal és eszmékkel. Első írásai — jobbára novellák — 1898-ban jelentek meg, és neve egy csapásra ismertté vált külföldön is. Egy évvel később megírta a Foma Gorgyejevet, majd 1902-ben Csehov hatására megszületett az Éjjeli menedékhely. Többszöri letartóztatás után az „orosz Odüsszeus” 1906-ban Berlinen keresztül az Amerikai Egyesült Államokba, majd Capri szigetére távozott. Az első világháború idején tért haza, s rövid ideig katonáskodott az orosz hadseregben. Aztán jött a bolsevik korszak. Gorkij hamar rádöbbent, hogy valahol „hiba van a kréta körül”: „ Lenint, Edinát. Már nem futott el, csal felém rúgott, és rám öltötte a nyelvét. MÁJUS 25. Egyre többet gondolok a kis békucira. Azt hiszem, belészerettem! Esténként csak fekszem az ágyon, nem jön álom a szememre. Kényszerű virrasztásaimnak dunsztosüvegbe kényszerített cserebogaraim látják legnagyobb kárát, ugyanis ilyenkor, jobb híján, őket szoktam egzecíroztatni. Szegénykéimet, gondolom, már nagyon zsenírozhatja elhúzódó vőlegény kedésem, s alig várják, hogy végre-valahára megházasodjam. MÁJUS 26. O, de kimondhatatlanul boldog vagyok. Most már biztos, hogy Edina is szeret, hisz — visszaütött. Délután, két emelet között tettem neki a szépet, alaposan elagyabugyáltam, és egyszer csak szájon vágott. Könny szökött a szemembe. Nem is tudom, az örömtől-e avagy a fájdalomtól? Moravcsík úr őrről rám Edináért. Ha lenne a mátkámnak húga, talán a kecskémmel is felhőtlen lenne a kapcsolatunk... Buta jószág, fogalma Trockijt és társaikat is megmételyezte a hatalom tudata’’ — írta 1917. októberében. Lenin hamarosan be is tiltotta az általa szerkesztett folyóiratot. Gorkij tehát hátat fordított a politikának, s „angolosan” Sorrentoba költözött. Legközelebb csak 1928-ban látogatott Moszkvába. Sztálin „a nemzet óceánjának mélyéről felszínre törő mezítlábast" tüntető külsőségek közepette üdvözölte a városban — és soha többet nem engedte őt külföldre. Szomszédságában, egy volt gyáros luxusvillájában szállásolta el őt, gondoskodott kényelméről — és persze őrzizetéről. Gyakran szerveztek részére találkozót munkásokkal; a találkozók forgatókönyvét pontról pontra előre kidolgozták. Az öregedő, betegeskedő Gorkij sokáig nem jött rá, hogy az egész csak szemfényvesztés, megtévesztés. Csakis ezzel magyarázható, hogy az elkötelezett proletár író egy tömeggyilkos dicsőítésére is kapható lett. Gorkij szeme előtt azonban nem sokáig maradhatott titokban, hogy a Sztálin által prezentált munkásparadicsom Oroszország történelmének egyik legkeservesebb korszaka és legszömyüségesebb zsarnoki diktatúrája. Megtagadta Sztálin életrajzi regényének megírását. Minden bizonnyal, azért kellett meghalnia... -kusincs róla, milyen nagyszerű dolog is a szerelem. Este újra megtépáztam szívszerelmemet. Persze, ő sem hagyta annyiban, ütött, rúgott, karmolt. Mikor megálltunk szusszantani egyet, Moravcsík úr támadt rá. Erre én meg Moravcsík úrnak estem. Zengett tőlünk az egész ház. MÁJUS 27. A lépcsőfordulóban kaptam el Edinkát. Nem sokat teketóriáztam, hevesen udvarolni kezdtem. 0 azonban, legnagyobb ámulatomra, nem ütött vissza. Éppen ellenkezőleg. Hozzám hajolt, és megcsókolta az arcomat. Aztán meg a számra is rátapasztotta a száját. Alig kaptam levegőt, de azért nagyon jó volt. Millió hangya kezdett el az ingem alatt futkározni. Vagy cserebogarak voltak? Ki tudja, ki figyelt oda? Most teljesen zavarban va-gyok. Szeret vagy nem szeret engem ez a lány? MÁJUS 29. Kiábrándultam Edinából! Kinek kell olyan lány, akivel nem lehet verekedni? Zolczer László: Kecske, béka felmászott a... (Csibészkorom naplója) Szerelmem, Edina!
