Szabad Újság, 1993. augusztus (1. évfolyam, 5-8. szám)
1993-08-18 / 7. szám
SZABAD ÚJSÁG KÖZÉLETI ÉS GAZDASÁGI HETILAP _! PLUSZ 1 n Ll 1993. augusztus 18. I. évfolyam Ára 5 korona / MAGAZIN Agrokomplex — huszadszor (2) Clinton elnök gondjai (3) A szabad rablás ideje? (4) Kórház az önállóság és a gyógyulás útján (5) Csak a romák lopnak? (6) Tele van a pince — vízzel (7) Cseppenként kevesebbe kerül (8) Ki ér rá strandolni? (9) Gorkij kontra Sztálin (12) A rejtélyes Pogányvár (13) Egyedülálló döntő lenne (14) EMBERARCÚ TÁRSADALMAT Hatvannyolc augusztusáról kissé elnagyoltan A múlt hét vége igencsak mozgalmas volt Marcelházán. Szerdán a Járási Útkarbantartó Vállalat emberei autódaruval eltávolították a magyar nyelvű táblát a falu elől. Állítólag az érvényes jogszabályoknak megfelelően cselekedtek — csak éppen az a bökkenő, hogy a tábla felállításához annak idején a helybeliek megszerezték az összes szükséges engedélyt. Visszakerül? Marcelházán folytatódik a táblaháború Mint tapasztalhattuk, a szocialzmusnak az a fajtája, amelyet szovjet modellként ismertünk meg, s alapvonásaiban egy öntömjénezö pártnak az övétől eltérő gondolkodást nem tűrő, a törvénytelenségektől sem visszariadó diktatúrája volt. egyszerűen életképtelennek bizonyult. Hogy nagyravágyó céljait és ámulatba ejtő ígéreteit nem tudja megvalósítani, az leghamarabb az ún. gazdasági világrendszerek versenyében derült ki. Nosztalgikusok gondolata: volt-e rá módja, hogy meghirdetett és feltételezett előnyeit bizonyítsa, hiszen minduntalan ármánykodásnak, a túloldal veszélyeztetettségtől indíttatott gáncsoskodásának volt céltáblája, ráadásul egy félfeudális társadalmi bázisból nőtte ki magát, s lehet, már eleve ez a körülmény kudarcra ítélte?! Sajnos a történelelmben nincs válasz a feltételes módban megfogalmazott kérdésekre. Az volt, ami megtörtént, s nem mentség, nem vigasz, hogy másképp is történhetett volna. Csehszlovákiában már a hatvanas évek elején nyilvánvalóvá vált, hogy az új rend nem műveli a csodát. Mert bár a valóságot többé-kevésbé hűen tükröző statisztikák a „központi” páncélszekrények mélyén maradtak, a gazdaság (és az életszínvonal) stagnálását, az előszeretettel hangoztatott nagy növekmények elmaradását csak az nem látta, aki nem akarta. Fejlettségében és jólétében a Nyugat egyre utolérhetetlenebb távolságba jutott, s a két rendszer gazdasági és szociális helyzetében megmutatkozó nagy különbségeket már nem lehetett a pártos ideológia propagandájával elkendőzni. A dogma bűvöletéből kitekinteni képes emberek gondolkodásában világossá vált, ha a szocializmus nem akarja feladni vetélkedő szándékát a „rothadó kapitalista világgal” szemben (mennyire nevetséges volt ez a szólam már akkor!), mélységesen meg kell reformálnia önmagát. A változtatás szükségessége a pártállami bürokrácia mindent uraló hatalmának a korlátozásában volt a legsürgetőbb. A hatalom megosztásával, a hatáskörök decentralizálásával olyan viszonyokat kellett kialakítani, amelyek érvényesülni engedik a termelői kezdeményezést és érdekeltséget, a fejlesztői és alkotói leleményt. A piacgazdaság bizonyos elemeinek bevezetésével arról kellett meggyőzni a vállalatokat, hogy érdemesebb vállalkozni, mint csak tervet teljesíteni. Voltak elképzelések a politika decentralizálásáról is, de mindenki tudatában volt, ez még nehezebben keresztülvihető, mint a gazdasági. Ugyanis a minden területen érvényesülő direktív irányítás bármilyen hatásköri megnyirbálásának már a gondolata is annyira felbőszítette nemcsak a hazai dogmatikus, hanem a Brezsnyev-, Ulbricht-, Gomulka- és Zsivkov-féle totalitárius módszerekhez idomult külföldi hatalmi csúcsgarnitúrákat is, hogy ellenállásuk és ellentámadásuk nem maradhatott el. A Prágai Tavasz bátortalanul és bizonytalanul induló reformprogramját az értelmiség, majd a széles néprétegek is hallatlan lelkesedéssel fogadták. Sokan nem tudták, mi a reform lényege, célja, azonban sejtették, megérezték, újat. jobbat, emberit és értelmeset ígér. Friss fuvallatt volt az áporodott levegőjű és belső feszültségeitől nyomasztó közéletében, hatására a gondolat végre kiszabadulhatott a dogmák szorításából, és beszélni, vitatkozni lehetett arról, hogy ölthetne emberi arcot az a rendszer, amelynek embertelenségeit a huszadik moszkvai kongresszus után még évekig tagadták ugyan, de leplezni már nem tudták. Naiv idealizmussal olyan emberarcú társadalomról kezdtünk ábrándozni, amely valahogy ötvözni tudja az uralkodó két világrend előnyeit, és szociális igazságossága mellett valóban humánus, demokratikus és egészséges lesz minden porcikájában. Sajnos sem a visszafogottan megszövegezett gazdasági és társadalmi reformoknak, sem a tömegeket lelkesítő humánus ábrándoknak nem adatott meg a valósággá érlelődés lehetősége, mert a rosszallásukat egyre fenyegetőbb levelekben és üzenetekben kinyilatkoztató „testvérek” augusztusban megszállták az országot. Hatvannyolc küzdelmes, de a sok bizakodástól és a nagy reményektől élvezetes közéleti színjátéka a csalódottság és a kiábrándultság drámájává fajult. Dermesztő hatásától beavatott vagy csak szemlélő közönsége (Folytatás a 2. oldalon) A polgármester, Soóky (Gál) László csütörtökön lezárta a falut a közúti forgalom elől, és bejelentette, hogy tiltakozásuk addig tart, míg vissza nem kerül a tábla az eredeti helyére. A tiltakozás csütörtökön délben kezdődött. Azok, akik át akartak hajtani Marcelházán, előbb egy nyomtat-ványt kaptak kézhez, s aszerint, hogy fontos-e nekik a falutáblák ügye, vagy sem — írták alá ezt. Azaz: beleegyeztek, hogy jelképesen visszaforduljanak és egy mellékúton menjenek be a faluba. Aki nem egyezett bele, azt átengedték. Senkit sem kényszerítettek arra, hogy akaratán kívül visszaforduljon. Először a helybelieket kérdeztük, mit szólnak a kialakult helyzethez. — Nem tudom, mért kellett elvinni a magyar táblát. A falu nagy többsége magyar, talán az a bajuk, hogy az idén is csak tíz gyerek van beíratva a szlovák iskolába. Sokkal nagyobb bajok vannak itt, nagy a munkanélküliség. Ebben a faluban jóformán mindenki fóliázik. Azzal is rengeteg a munka. Azelőtt Csehországba szállítottunk, most már az sem megy... Csak a polgármesternek ne legyen belőle semmi baja, mert nagyon meg vagyunk vele elégedve! A tiltakozást a pénteki önkormányzati ülés alapján felfüggesztették. A tiltakozó tábla ugyan továbbra is fenn van — de nem állítanak meg senkit. Várnak, míg világos döntés nem születik a magyar nyelvű helységnév táblák ügyében. Soóky Lászlóval vasárnap este beszélgettünk. — Nem az önök esete volt az első, hogy egyszerűen elvitték a falu tulajdonát képező magyar táblát, mégsem szánta rá magát hasonló tiltakozásra egyetlen falu sem. Lehetséges, hogy a környékbeli falvak bekapcsolódnak az önök akciójába, ha nem születik megfelelő döntés a táblák ügyében? — Óvnék ettől mindenkit. Itt Marcelházán, nagyon átgondoltan tesszük ezeket a lépéseket. Természetesen a szolidaritásuk igen sokat jelent nekünk. Az esetleges bekapcsolódás azonban olyan feszültséget válthatna ki, amelyre jelenleg nincs szükség. — Igaz, hogy eljárás indult a községi rendőrök ellen, mivel jogtalanul állították meg a gépkocsikat? — Nincs semmi probléma velük; feljelentést még nem kaptam. A községi rendőrség parancsnoka is vagyok, a parancsot én adtam ki, így ha beperelnék is őket, én felelek mindenért. — Teljesen felfüggesztették a tiltakozó akciót, vagy készülnek még valamilyen lépésre? (Folytatás a 2. oldalon) HŰSÉG, SZERETET, MEGBECSÜLÉS Emlékezés Szent Istvánra, országalapító királyunkra Országalapító első királyunkra emlékezik augusztus 20-án minden magyar. I. István neve és személyisége előtt tisztelgünk mi is, az egykori honszerzök kései ivadékai ezen a számunkra oly jelentős történelmi együvétartozásunk jelképévé magasztosult ünnepen. István királyunkban egyaámt tiszteljük a keresztény hit terjesztőjét és az egyházszervezőt, valamint az államalapítás és központosítás nehé feladatának felvállalóját és művelőjét. Az ö uralkodása jelentette írásbeliségünk és törvénykezésünk kezdeteit. Zseniális személyisége kijelölte a pogány magyarság számára a megmaradás egyetlen járható útját: a keresztény Európába való beilleszkedést. A magy arság keresztény hitre való térésének, illetve a nyugati, keresztény Európába való beintegrálódásának szükségességét már István édesapja, Géza fejedelem felismerte, e magasztos feladat elvégzése azonban a pogány Vajkból keresztény Istvánná vált fiúra várt. István erős kézzel és elszánt akarattal, őszinte hitbeli meggyőződéssel, a kívánt cél által vezéreltetve látott hozzá a korabeli magyar társadalom teljes átalakításához. Buzgó vallásosságában a legmagasabb ideálok felé törekedett, közben azonban azt sem feledte, hogy egy társadalom átformálásához bölcs államférfiú és kiemelkedő hadvezéri képességek is kellenek. István birtokában volt mindezen tulajdonságoknak. Joggal elmondhatjuk tehát, hogy a magyarság megtérése az ő apostoli munkájának volt az eredménye. Államférfiúi nagyságát pedig a magyar királyság ezeréves fennállása tanúsítja. Hadvezérként sem talált legyőzőre egyetlen háborújában sem. Tettei eredményessége és alkotásának maradandósága dicsérik legméltóbban e nagy király képességeit. István fejedelmet 1001. január I- jén Székesfehérvárott királlyá koronázták II. Szilveszter pápa koronájával. István mint fejedelem tudatosan fordult a pápához, és kért tőle királyi koronát, ugyanis a korabeli értelmezés és felfogás szerint csakis egy ilyen koronával a fejét válhatott a többi kersztény uralkodóval egyenrangú királlyá, olyanná, aki szuverén módon, cselekvőképességében senki által sem korlátozottan, „Isten kegyelméből” bírta méltóságát. II. Szilveszter pápa koronát és keresztet küldött Istvánnak; a koronával elismerte mind az ő, mind törvényes örökösei korlátlan uralkodói felségjogait, a kettős kereszttel pedig apostoli térítíő misszióját méltányolta. István királyunk tökéletesen megfelelt a világi uralkodás valamennyi követelményének. Törvényeket alkotott, azokat írásba foglalta, majd jogszerű alkalmazásuk-Szent István király és Imre herceg (Fametszet a Thuróczi-krónikából) kai megteremtette az alapját egy új társadalmi rend kialakulásának. Megszilárdította saját belső hatalmát, várispánságok rendszerével országosan megszervezte a működőképes közigazgatást, diplomáciai sakkhúzásai rendre eredményesek és sikeresek voltak, hoborúi győzelmekkel végződtek. Országalapító nagy királyunk egyaránt támaszkodott hűséges magyar alattvalóira, valamint a hazába tömegesen beköltöző idegen szárzamású papokra, fegyverforgató katonákra, kereskedőkre és a bevándorolt hospesek, azaz „vendégek” minden rétegére. A beköltöző idegeneket mindenütt előzékenyen fogadta, és különféle kiváltságokkal ruházta fel közösségeiket. Fiához, Imre herceghez írt Intelmeinek hatodik fejezete „A vendégek megtartásáról és táplálásáról” címet viseli, s ebben többek között ezeket olvashatjuk: „A vendégek és jövevények akkora hasznot hajtanak, hogy méltán állhatnak a királyi méltóság hatodik helyén. Hiszen kezdetben úgy növekedett a római birodalom, úgy magasztaltattak fel és lettek dicsőségessé a római királyok, hogy sok nemes és bölcs áradt hozzájuk különb-különb tájakról. Róma bizony még ma is szolga volna, ha Aeneas sarjai nem (Folytatás a 2. oldalon)
