Szabad Újság, 1993. augusztus (1. évfolyam, 5-8. szám)

1993-08-04 / 5. szám

4

SZABAD ÚJSÁG

1993. augusztus 4.5• sz.

Amerika már nem a nemzetek olvasztótégelye

Dr. Gyurcsik Ivánnal amerikai tanulmányút]ár ól, az emberi jogokról és sok másról

— Az Amerikai Magyar Emberjogi Alapítvány meghívására fél évet töltött az Amerikai Egyesült Államokban, ahol az emberi és szabadságjogok kérdéskörét vizsgálta. Mi itt, Európában egyszerre sokat és keveset tudunk Amerikáról. Tudjuk például azt, hogy a nagyhatalom igen szélesen értelmezett szabadságjogokat biztosít polgárainak, amelyek következtében érdekes változáson megy át az ember rövid idő alatt. Ennek egyik jellemző mozzanata, hogy bár az államok igen soknemzetiségű ország, polgárainak külföldi fellépése egészen tipikus és azonos jegyeket hordoz. Talán ezért mondjuk Amerikáról azt is, hogy a nemzetek nagy olvasztótégelye. Ön hogyan tapasztalta mindezt?

— Az olvasztótégely elmélet és gyakorlat már a múlté, most inkább a „mozaik Amerika” kifejezés — elmélet és gyakorlat az időszerű, ez kezd kibontakozni. Ez azt jelenti, hogy a soknyelvű és -kultúrájú ország lakosai megőrzik csoportonként sajátos jegyeiket, így válnak „amerikai néppé”, egységessé, de sokszínűvé. Ez viszont éppen azért lehetséges, mert az emberi és szabadságjogok, illetve a plurális, demokratikus társadalmi viszonyok többszörösen, intézményesen biztosított egységben és kölcsönhatásban működnek. Ez az állapot vagy helyzet a nyolcvanas években alakult ki, s hogy milyen körülmények, felismerések és összefüggések vezettek idáig, talán egy hosszabb, önálló beszélgetés tárgyát képezhetné. Annyi azonban bizonyos és mindenképpen meg kell említeni, hogy e folyamatban nagy szerep jutott a hatvanas években kibontakozó fekete emberjogi mozgalmaknak. Martin Luther Kingéknek, az ezt követő — olykor nemzetközi jellegű — megmozdulásoknak, később pedig az egyre nagyobb számban érkező spanyol bevándorlóknak, akik például Kalifornia és Florida egyes részein már abszolút többséget képeznek, s mára odajutottak, hogy — például — nyelvi jogokat követelnek maguknak. Ez egy nagyon érdekes, új jelenség, hiszen, mint mondtam, az Amerikai Egyesült Államok az egyéni emberi és szabadságjogokra épül, míg most a különböző csoportok egyre inkább közösségként lépnek fel, kihangsúlyozva bizonyos sajátosságokat, s ezen sajátosságok megőrzéséhez kémek, igényelnek megfelelő kereteket. Nagyon érdekes lesz a közeljövőben látni, milyen lesz a viszonyulás ezen új igényekhez, hogyan fogja kezelni ezt a kérdést az amerikai társadalom. Megjegyzem azonban, hogy a fél év rettenetesen kevés idő ahhoz, hogy átfogó képet kapjon az ember, hogy részleteiben is megismerkedjen a problémákkal, azok eredőjével, pontosan körül tudja határolni az új elemeket a már megfogalmazott igények és a meglévő jogi-társadalmi rend viszonyulásában.

— Mindezzel együtt i? úgy tűnik, az Amerikai Egyesült Államok még a nyolcvanas években, sőt a kilencvenes évek elején sem igazán értette Európa kisebbségi problémáit, különösképpen pedig nem a Közép-Európában jelentkező emancipációs törekvéseket, a nemzeti önrendelkezés eszményének szinte szentté avatását. Tapasztalható-e avagy még csak várható a közeljövőben változás ezen a téren a hivatalos amerikai politikában?

— Nehéz a hivatalos amerikai politikáról beszélnem, mert — mint mondtam — elsősorban az irodalmat tanulmányoztam és szakemberkörökben mozogtam, tanácskoztam, konzultáltam. Egyet mondhatok: az európai ember számára szinte nagy számú szakember dolgozik ezeken a problémákon, kutatják a gondok eredetét, s keresik a felmerülő, számtalan kérdésre a választ. Emlékezetes például a tavalyi Los Angeles-i összecsapás, amelynek etnikai alapja is volt, mégha számtalan más, gazdasági és szociális összefüggése is ismert az események hátterének. Az eseményt a mai napig nem zárták le, több szakmai kiválóság elemzi a mai napig új és egyre újabb kérdésre keresve a választ, figyelembe véve a lehető legszélesebben értelmezett megközelítési szempontokat. Nos, azokban a körökben, amelyekben én megfordultam, egyértelműen él az igény megkeresni a választ azokra a kérdésekre, kihívásokra, amelyeket a hidegháború megszűnése, a szocialista világrendszer összeomlása hozott a felszínre, beleértve természetesen a nemzeti-nemzetiségi viszonyok kérdéseit is. Eközben tudatosítják azt, hogy ezek a kérdések, feszültségek

végig ott lappangtak az emberi tudatban, ezáltal a társadalomban, csak mindeddig elnyomottak voltak egy ideológia, egy téveszme által, hogy aztán felszínre törjenek, s az új államok megalakulásának a sorozatában jelentkezzenek egy szinte már elfelejtett elv, a nemzetállam elve alapján. Az pedig egy külön kihívás az amerikai szakemberek számára, hogy az emancipációs folyamatok közepette mi az indítéka egy-egy véres etnikai konfliktusnak, s milyen következményekkel jár majd a közeljövőben, netán az, hogy a konfliktusok mögött mennyire húzódnak meg hatalom-átmentési politikai vonulatok, esetleg rendszermentő célok. Azt viszont tudni kell, hogy Amerikában a politikát — pontosabban a politikusokat és a politikai intézményeket — a szakemberek százai, ezrei szolgálják ki, a sok-sok kiválóság szociológiai, jogi és egyéb elemzése segíti a hivatalos politika döntéseit. Az tehát, hogy például tavaly megjelent egy könyv, tudományos munka az önrendelkezésről, és szinte naponta jelennek meg tanulmányok e kérdés újraértékelésének szándékával, hogy elemzik a többség-kisebbség viszonylatában is az önkormányzat, az autonómia kérdéseit, mindenképpen azt jelzi, hogy élő problémáról van szó. amely ráadásul napjainkig megért az újraértékelésre, a megoldási lehetőségek új rafogalmazására.

— Lehet azt mondani, hogy Közép- Európa megmozgatta Amerikát? Lehetséges, hogy a térség gondjai, hellyel-közzel véres kínjai egy új megközelítést csikarnak ki az amerikai szakmai körökben, majd a politikában az emberjogi és a kisebbségi jogi rendszer egymásra hatásának átértékelésében?

— Az az európai ember, aki csak úgy elmegy Amerikába, bekapcsolja a televíziót. valószínűleg nagyon csalódott lesz. A több tucat adás, amelyek a kormánytól függetlenül működnek, mégis a világ azon dolgaival foglalkoznak. amelyek az amerikai érdekszférába tartoznak. Fliszen ők hírszolgálataikkal az amerikaiakat szolgálják ki, tehát a témaválasztásuk is ennek megfelelő. Másként szólva: az európai ember csalódik, mert önmagáról, országáról, kontinenséről annyi figyelemben részesül az amerikai hírközlés által, amennyi érdekességet produkál az amerikai ember számára. Nem szabad elfeledni, hogy az Amerikai Egyesült Államok önmaga egy kontinensnyi ország, az őt érdeklő érdekszféra ezáltal szinte parttalan. Ugyanakkor nem mondhatom el, hogy érdektelenek vagyunk számukra, s ebben az esetben már nem csupán a szűk szakmai érdekeltséget értem ez alatt, hanem az amerikai .társadalmat és politikai köröket is. Én úgy érzékeltem, ennek az egyik fő oka az, hogy az Amerikai Egyesült Államokban tudatosítják, a hidegháborús időszak befejeztével lényegében egyedüli nagyhatalom maradt a világban ez az ország. Természetesen, nem arról van szó. hogy lebecsülnék az orosz, ha úgy tetszik a volt szovjet katonai potenciált, netán a japán gazdasági „csodát”, vagy éppen Európa továbbra is meglévő politikai hatását a világra. De — egyfajta szintézisként — mindezt ők egyedül is prezentálják. Talán ez a tudat, s az ebből fakadó felelősségérzet és az egyértelműen „nagyhatalmi” tudományos-szakmai háttér eredménye az, amit már említettem: vagyis Amerikában éppen napjainkban fogalmazódnak újra olyan politikai és szociológiai-jogi kategóriák, mint az autonómia, az önrendelkezés, az önkormányzat, a többség-kisebbség viszonya. a nyelvhasználat és így tovább, amelyek Közép-Európa mindennapos kérdései, de talán akkor sem túlzók, ha azt mondom, a térség békéjének alapkérdései.

— Úgy tudom, féléves amerikai tartózkodása egyik eredménye egy olyan tanulmány elkészítése volt, amely rövid időn belül könyv formájában, tanulmánygyűjtemény részeként is megjelenik majd. Ebben a tanulmányban — feltehetőleg

— térségünk gondjai szerepelnek központi témaként, vagy legalábbis az itt tapasztalható és érvényes jogi és gyakorlati helyzet tükröződik az eddig ismert elméleti megoldások fényében.

— Igen, természetesen. Tanulmányomban felvetem mindazokat a kérdéseket, amelyekkel korábban is foglalkoztam gyakorlati és elméleti szinten egyaránt, illetve azokat, amiért fél évet töltöttem az Egyesült Államokban. Megpróbáltam — önmagámnak is. de ezt tükrözi a tanulmány is — megkeresni a nemzetközi dokumentumokban azokat a válaszokat, amelyek érvényes normaként, jogként, netán egyezményként szabályozzák a kisebbség meghatározását és jogi állapotát, az emberi és kisebbségi jogok viszonyát, illetve az emberi jogokon belül a kisebbségi jogok rendszerét, az önrendelkezés kérdéskörét és a többség-kisebbség viszonyát, ezen belül pedig az autonómia megvalósulásának lehetőségeit és formáit. Tapasztalásaim és újonnan szerzett ismereteim szerint is az egyik alapprobléma a fogalmak tisztázatlansága, ami aztán a politikai gyakorlatba vetődik vissza úgymond tisztázatlan kérdésként, minthogy a jogi és szociológiai formulációk hiába tiszták mindaddig, amíg az általuk használt fogalmak — mellesleg ugyancsak jogi és szociológiai szempontból — tisztázatlanok.

— Van-e útjának olyan eredménye, amely egyértelműen az új felfedezések kategóriájába sorolható, részben kimondottan személyes élmény, felismerés alapján, részben pedig olyan kisebbségpolitikai szempontból, amely a gyakorlati kérdések megoldásában adhat támpontot?

— Kis nagyképűséggel azt mondhatnám. hogy nincs, mert amit tapasztaltam és hallottam, elsősorban belső meggyőződésemben erősített meg. Tanulságul szolgált egy amerikai demokrata szenátor — D. P. Moynihan

— megállapítása, mely szerint a XX. század két domináns filozófiai nézete elvakította a hivatalos személyeket annak felismerésében, hogy az etnikai identitás válik e század egyik leghatalmasabb történelmi erejévé. Az első filozófiai nézet a marxizmus volt. mely megjósolta, hogy a gazdasági osztályok tulajdonért és termelésért folyó küzdelme elsőbbséget élvez majd az etnikai identitásnál. A második nézet szerint, melyet Moynihan a XV111. századi Adam Smith korából származó „liberális elvárásnak” nevez. a nemzetek gazdasági okokból kifolyólag válnak nagyobbá, és az etnikai tényező így veszít jelentőségéből. Sommázatként megállapítja: mindkét nézet téves volt. mégis ebben a században a mai napig e két perspektívából szemléljük a világot.

— Köszönöm a beszélgetést.

NESZMÉRI SÁNDOR

„S mit ér a vén? A kanalat elejti, csöppent, etetik s ha ő etet, a malacok habos vödröstül /ellökik."

(József Attila: Tiszazug)

7társadalmi és egészségügyi szempontból egyaránt rendkívül fontos tudományos tanácskozást rendezett a Szlovák Köztársaság fővárosában 1993 júliusában a Gerontológiai Kutatóintézet. Témája az öregkor és az idősgondozás kérdései napjainkban. A nemzetközi részvétellel megtartott szimpóziumon a legrangosabb szlovákiai és csehországi szakemberek kaptak szót, hogy rövid, de velős beszámolóikban, precízen elöszészített statisztikai kimutatásokban képet adjanak a 60 éven felüli népesség mai és várható helyzetéről. Egyúttal összehasonlításra is módot adtak, mivel a jelenlévők rendelkezésére bocsátották a Szlovák Gerontológiai Kutatóintézet 1991-es, hasonló tanácskozásának állásfoglalását, amely az akkor jelzett gondokat és az előrelátható fejleményeket, illetve az ebből eredő — elsősorban a szociális és az egészségügyi tárcára váró — feladatokat tükrözte.

Az öregség emberemlékezet óta mindig a kiszolgáltatottság, a tehetetlenség, a fölöslegessé válás kora volt. A kínai Zarándokénektöl a magyar Tiszazugig számtalan példát idéz az emlékezet, emel önmagunkkal szembenézető magasságba az irodalom, a költészet.

Néhány évtizedig abban az illúzióban éltünk, hogy a szocialistának nevezett társadalom képes változtatni ezen (is.) Sőt, a családokat szinte teljesen fel kívánta menteni az öregekről való gondoskodás terhe alól. Tény, hogy szociális ellátás és egészségügyi gondoskodás tekintetében is jó körülmények "között tudhatta magát ezekben az országokban az idős ember.

Az érzelmek, a család oldaláról közelítve más volt a kép. A gyermekek lelkiismeret-furdalása, az öregek reményvesztettsége nem rögzült számokban: a szocializmus éveiben

Mire megvénülünk...

Csehszlovákiában nem került a nyilvánosság elé öngyilkossági statisztika.

A szakemberek azonban tudták, amit tudniuk kellett: Az 1991-es egészségügyi miniszter (A. Rakús dr.) és a Gerontológiai Kutatóintézet említett állásfoglalása alig egy évvel a megkezdődött társadalmi és gazdasági rendszerváltást követően figyelmeztetett, hogy minden rendszerváltás az idős emberek szociális helyzetének romlásával (legjobb esetben szociális elbizonytalanodásával) jár, s ez egészségi állapotuk rosszabbodását idézi elő: vagyis fokozottabb egészségügyi gondoskodásra fesz szükségük az elkövetkező években, évtizedekben.

Annál is inkább, mert lakosságunkban egyre számottevőbb a 60 éven felüliek aránya. Az ENSZ adatai szerint Csehszlovákiában 1980- ban a lakosság 15,7 százaléka, azaz 2 millió 505 ezer ember volt 60 évesnél idősebb, 2000- ben már a lakosság 16.4 százaléka. 2020-ban pedig 22 százaléka — azaz több mint 3 millió 750 ezer lesz a 60 évét betöltött lakos. A lakosság legidősebb korosztálya pedig, a 80. esztendőt meghaladóké 1980-hoz viszonyítva 55 százalékkal lesz nagyobb.

Tf~T okozottabb figyelem, gondoskodás, intézményes ellátás, törődés kellene rövi- M. debb és hosszabb távon egyaránt. Erről azonban aligha beszélhetünk komolyan mostanság. amikor az egészségügyet „racionalizálják”, és a szociális megoldásokat a növekvő gazdasági válság után kullogva kell keresni. Pedig a tények önmagukért beszélnek:

Az önállóvá vált Szlovák Köztársaság hatvan éven felüli népességének egészségi állapotát vizsgálva kiderült, hogy az idős embereknek csupán 38 százaléka mondható viszonylag egészségesnek. 32 százalékuk krónikus betegségekben szenved, ám még megkapja a megfelelő ellátást és segítséget, 21 százalékuknak

viszont már veszélyes egészségkárosodásuk van és szociális helyzetük sem kielégítő. Végül az idősebbek között 9 százalékot képviselnek az elaggott, súlyosan beteg, magatehetetlen öregek.

Milyen megoldások kínálkoznak tehát itt és most, amikor fokozatosan sorra felszámolják a kórházak idősgondozó (másszóval elfekvő) osztályait, hogy valóban gyógyító, tehát egészségügyi célokra fordíthassák a ma már következetesen és szigorúan pénzben is kimutatott értéket képviselő kórházi ágyak számát, kihasználtságát és kihasználhatóságát.

■m Tyílt titok, hogy a magukra hagyott, a tár/^Gsadalomra bízott öregek nem mind gyó- JL t gyulásukra várva feküdtek ezeken a kórházi ágyakon. Közben megkaptak mindent, kímélő ételeket, gyógyszereket, szakszerű ellátást. meleg emberi szót. Viszont ma a gazdasági mutatók rákényszerítik az államot, hogy különbséget tegyen gyógyítás, szociális gondozás és családpótló terápia között.

Ha az idős ember beteg, a kórházi ágyon a helye. Amikor lábadozni kezd s gyógyul, akkor vagy a családja körében, vagy saját lakásában, esetleg a szociális helyzetének megfelelő panzióban. nyugdíjasotthonban stb. Mire van ma (még) pénzük a helyi önkormányzatoknak? Milyen a szerepe a biztosítónak az idős emberekről való gondoskodásban?

Kell-e. s melyik intézmény tartja majd fenn az idősgondozó hálózatot? Elképzelhető-e. hogy nálunk, a szűkre szabott lakásokban, a kétkeresős családmodell mellett odahaza vállalhassák felnőtt, munkaképes korú gyermekek elaggott szüleik gondozását? Mire elegendő ma a nyugdíj? Az élelmiszerárak, lakbérek emelkedésével hogyan romlik a nyugdíjasok életszínvonala? Mit tehet értük a klubhálózat?

Érdemes-e alapítványokból csurranó-cseppenő adományokra várva abban reménykedni, hogy így pótolható a megvont szociális segítség, a kevesebb gyógyszer, a csak pénzért kapható vitamintabletták?

Az idősebb generációkkal szemben elfoglalt kényelmes szemléletünk gyökeres megváltoztatására van szükség. Abból kell kiindulnunk, hogy a kórházi gyógykezelés rendkívül drága. A lelki és érzelmi traumában szenvedő öregeket nem szabad, s nem lehet úgy leráznia a társadalomnak, a családnak önmagáról, hogy az egészségügyre hárítja az egész felelősséget, az összes ezzel összefüggő kiadást.

A beteg- és a (társadalom-biztosításnak arra kell ösztönöznie a még egészséges és munkaképes embert, hogy vigyázzon az egészségére, hogy ne betegedjen meg. A fejlett nyugati betegbiztosítókhoz hasonlóan nálunk is vissza kellene (majd) téríteni annak a befizetett pénzét, aki nem merítette ki az egész összeget, mivel nem szorult gyógyításra, táppénzre. De mindez még a jövő zenéje, hiszen még semmi sem indult be, a biztosító még csak kísérleti szinten működik.

Munkaképes korunkban kellene megteremtenünk tevékeny nyugdíjas korunk, kényelmes öregkorunk feltételeit. Alternatívákra lenne szükség. Hogy választani lehessen saját otthon, panzió, idősgondozó szolgálat igénybevétele között...

rről és sok másról elmélkedtek vitáztak a szakemberek. Állásfoglalásukkal haszos ügyet szolgáltak: figyelmeztették a tárcák illetékeseit, a kormányt, hogy népességünk egyre nagyobb csoportjáról, az idős emberekről már ma gondoskodni kell. Különben aligha lesz a 80 évüket betöltött lakosaink száma annyi 2020-ban, amennyit az ENSZ feltételezett. És az Európához tartozás szempontjából is fontos — és pontos — mérce ez.

H. MÉSZÁROS ERZSÉBET