Szabad Újság, 1993. július (1. évfolyam, 1-4. szám)
1993-07-28 / 4. szám
1993. július 28• sz. SZABAD ÚJSÁG Históriás játék Klapkáról Bemutató a Bástyában A komáromi Bástya Színház nyári bemutatói már csak a helyszín miatt is vonzzák a nézőket. A korábban bemutatott produkció — az Árpádházi Szent Margit és a Kassai polgárok — egyaránt nagy szereplőgárdát vonultattak fel, a látványosságban azonban elveszett vagy legalábbis háttérbe szorult a dráma. A másfél hete bemutatott Klapkát sem kerülte el elődeink sorsa. A drámaiság elveszett a tömegben, a cselekmény a szövegben. Az első felvonás meglehetősen monotonra sikeredett, különösen a „Klapka-film forgatókönyvéből kifolyólag. A darab lényege ugyanis "játék a játékban": Egy forgatócsoport a komáromi bástyákban filmet forgat Klapkáról. Közben kitör az 1989-es, papírmassé ízű „kulisszaforradalom''. Az író szinte forgatás közben írja a forgatókönyvet, a színészek pillanatonként improvizálnak a darab darabjának hitelessége rovására. A második felvonás a jobb, a mozgalmasabb; talán mert Klapka élete is mozgalmas volt 1849 után. A helyszínek gyakori változtatásának köszönhetően dinamikussá, pergővé lesz az előadás. A fúvószenekar és a Concordia vegyeskar produkciói nemcsak aláfestik a történetet, de az üresjáratok kitöltését is szolgálják. A darab Klapka halálával ér véget. Az utolsó percek mély drámaisága. Boráros Imre alakításának köszönhetően. megdöbbentő. Klapka halálának bejelentésekor a néző úgy érzi, fel kell állnia, hogy egy perces néma csenddel adózzon emlékének. Az előadást Beke Sándor rendezte, társrendező: Kiss Péntek József. * * * A Klapka című históriásjáték szerzője Mészáros László, aki Pozsonyban él, és a Statisztikai Hivatal Kutatóintézetének munkatársa. A negyedi származású drámaíró a Komáromi Gépészeti Ipariskolában érettségizett; később 1969-ben a Pozsonyi Közgazdasági Főiskolát is elvégezte. A 60-as és a 70-es években novellái, kritikái és aforizmái jelentek meg az Irodalmi Szemlében. Drámái közül a Fábryról szóló színmüvét, az Egy tanú idézése címűt 1984-ben mutatta be a kassai Thália. A Klapka előadása után Mészáros Lászlót rövid beszélgetésre invitáltuk. — Hogyan született a Klapka című históriás játék? — Tavaly ősszel tudtam meg az Irodalmi Szemléből, hogy pályázatot írtak ki egy Klapkáról szóló színmű megírására. Karácsony környékén írtam meg a darabot. Az eredményhirdetésre májusban került sor. Első díjat nem adtak ki, második helyezett lettem. A harmadik díjat Korber Alica és Ébert Tibor kapták megosztva. Milyen forrásmunkákat használt fel a Klapkához? — Minthogy sürgetett az idő, nem tudtam egészen alaposan felkutatni, áttanulmányozni Klapka életét. Fő forrásként Szénássy Zoltán könyvét jelölném meg, és természetesen lexikonokban is utánanéztem Klapka életének. A történelmi tényeken kívül Klapka György (1820 - 1892) természetesen a képzeletemre is hagyatkoztam. Nem tudom pl. Klapka valóban gyűjtött-e karosszékeket, de elképzelhetőnek tartom, ezért is vettem bele a darabba. — Hogy tetszett az előadás? Nem zavarták a forgatókönyvben eszközölt rendezői változtatások? — Mielőtt íráshoz kezdek, mindannyiszor szinopszist készítek; megtervezem a mű ívét — most is így volt. Az eredeti darab szerint Klapka temetése után a filmesek még visszatérnek, az emberek egymást lökdösve igyekeznek elfoglalni a miniszteri székeket, aztán a zűrzavart felosztja a Rendező. A darab eredetileg a csend filmezésével ért volna véget. A rendezői megoldás valószínűleg hatásosabb, ám sajnálattal hiányoltam a 1849-es zászlókat... Egyébként más megírni egy darabot, és más rendezni, színre vinni. Nyugodtan mondhatom, hogy lényegében tetszett az előadás. A nélkülözhetetlen száz könyv Cselényi László rovata 9. A Gilgames-eposz „Mindent látott, hallott, tapasztalt — jelenvalót és régenvoltat; mély kútforrása bölcsességnek: mindent megértett, átallátott minden homályon, a titkok sűrű takaróján, átallátott hétszer hét burkon, mely elíodi a bölcsességet. A rejtett írást fölkutatta, betemetett nyomokra bukkant, emlékek rönkjét emelé ki a hajdankor özönvizéből; veszélyes, messze útra indult, melyre tudás-szomj ösztökélte, s midőn megtért, úti kalandját időtálló táblákra véste”. így kezdődik az eposz, a világirodalom egyik legelső s egyben legjelentősebb eposza, az Iliászt és a Mahábháratát is beleértve. Gilgames, a történet hőse, a tudomány mai állása szerint kétségtelenül történeti személy volt. Uruk város uralkodója, aki városának népét kényszermunkára hajtja. Az istenek, a nép panaszát meghallgatva, megteremtik Enkidut, a vadembert, hogy ő mérkőzzék meg Gilgamessel. Miután megmérkőznek, testvéri barátságot kötnek. Közösen győzik le Huwawát, s miután Enkidu meghal, Gilgames, önmaga halandó voltára döbbenve, elindul, hogy az örök élet titkát a mitikus ős, Utá-naistim segítségével megismerje. Ez az Utá-naistim (avagy Utna-pisti) viszont nem más, mint az Ószövetség vízözön-mítoszából ismert Noé. Máig vita tárgyát képezi, hol ringott a civilizáció bölcsője? Kínában? Indiában? Afrikában? Egyiptomban? Mezopotámiában? Ahány kísérlet, annyi válasz. Csak szubjektív választ adhatunk, ha mi is azt tartjuk legvalószínűbbnek, hogy a mezopotámiai irodalmak legősibbje, a sumér, ringatta a világirodalom bölcsőjét. A sumér, mondottuk, mert hiszen köztudott, hogy e tájnak nem egyetlen nyelve s irodalma volt, ahogy birodalma sem egy volt. A sumérok eltűntek a történelem süllyesztőjében, ám jöttek utánuk az akkádok, asszírok, babilóniaiak. Az ókori Elő- Ázsiában az i.e. III. évezred és az i.u. I. század között több, mint egy tucat nyelvet jelöltek a Mezopotámiában kialakult írásrendszer, az ún. ékírás jeleivel. Akár mozgalom is lehetne... FEDEZZÜK FEL SZÜLŐFÖLDÜNKET Szinte mindenütt, még a legapróbb településen is akad érdekesség, vendégfogó, turistacsalogató látványosság, csak sok esetben nem tudunk róla. Még szerencse, hogy a legtöbb helyen akadnak „megszállottak”, falujukat, lakóhelyüket rajongásig szerető lokálpatrióták, akik felkutatják, „láthatóvá teszik" ezeket az apró, „vidéki csodákat", melyek nélkül szegényebb lenne a közösség, de talán egyetemes magyarságunk is... Az ipolyvarbói templomkripta A közelmúltban emléknapok keretében emlékeztek meg Ipolyvarbón Szent-Ivány Ferenc, az alig ötszáz lakosú Ipoly menti falucska katolikus templomának építtetője halálának százhetvenedik évfordulójáról. Az ünnepségsorozat keretében az emlékmisén kívül a művelődési házban emlékestet rendeztek, amelynek keretében többek között bemutatkozott a losonci Kármán József Színkör is. Magyarországi történész vendégelőadó méltatta Szent-Ivány Ferenc országbíró életútját. Szent-Ivány Ferenc, akinek családja II. Endre királyunk uralkodása alatt kapott nemességet, a kisközség templomának sírkamrájában nyugszik. A Csemadok varbói alapszervezete, Urbán Aladár szorgalmazására határozta el, hogy megemlékezik a jeles, méltatlanul elfeledett (jobban mondva elfeledtetett) személyiség életéről, a közjavára kifejtett tevékenységérői. „Múltunk megismerése és tárgyilagos értékelése a célunk” — írta épp Urbán Aladár a rendezvénysorozatra megjelent tartalmas és színvo-nalasan szerkesztett műsorfüzet bevezetőjében —, „s nem a kultuszteremtés. Óhajunk, hogy nemzetrészünk s faluközösségünk birtokba vegye saját történelmét, mert csak így igazodhatunk el a jelen zűrzavarában, és csak így tekinthetünk reménykedve és bizakodóan a jövőbe.” A Szent-Ivány Ferenc 1731. június huszonnyolcadikán Liptó vármegye Szentiván helységében látta meg a napvilágot. „Nem nemzetsége, nem elődei érdeme, hanem önszorgalommal szerzett tudása emelte ama magasságba, ahol csak oly kevesen állhatnak, s ő oly ékesen helytállóit, hogy senki sem múlhatta felül.” Nógrád megye aljegyzője, majd főjegyzője, aztán pedig második alispánja, később meg első alispánja lett. Évenként mind magasabbra jutott. Személynöki ítélőmestemek, majd helytartói ítélőmestemek nevezték ki. Szolgált II. József udvarában is. Ezerhétszáznyolcvanötben kassai kerületi biztossá és Sáros vármegye főispánjává nevezték ki. Pár év múlva fötábomokmesterré, ezt követően meg, 1802-ben országbíróvá választották. Igazságszeretetéről ódákat zengtek. Az uralkodó a Szent István Vitézi Rend Nagy keresztjével s Csillagával tüntette ki. Öregkorára fájdalmainak kipihenésére birtokára, Varbóra költözött. A halál is Ipolyvarbón érte, tizenkét évvel később. A kázségi hivatal és a képviselőtestület tagjainak támogatásával tatarozott sírboltban emléktábla őrzi és hirdeti emberi nagyságát és életútja főbb állomásait. A sírbolt egyik falán Juhász Géza varbói népi fafaragó munkái láthatók: közében kereszt, tőle balra és jobbra pedig a magyar címer és a családi címer domborműve függ.(-zé-ell-) „Anyagozunk, bábozunk, szirónyozunk, nemezelünk” Tehetséggondozó olvasótábor Pár esztendő leforgása alatt jócskán megváltozott fiataljaink érdeklődési köre. A video, a szatelit és a számítógép térhódítása folytán még attól a köldökzsinómyi kapcsolattartástól is megfosztanak, amellyel az életükből száműzött természethez és természetes dolgokhoz kötődtek. A közelmúlt pionírbáboraiban még az ideológiai nevelés volt a rejtett cél, mostanság pedig a diszkózásban és „fiirdőmedencézésben” merül ki a közösségi együttlét megannyi lehetősége. Éppen ezért, az ember felkapja a fejét, ha olyan kezdeményezésről értesül, amely valamilyen ősiségen alapuló egyszerűt, népi hagyományokkal átszőtt foglalkozásformákat, valamint az élő természetben való elmélyülést kínálja fel programként, szünidei időtöltés gyanánt, az értelmi, érzelmi kibontakozás időszakában serdülő gyerekeknek. A kazincbarcikai Egressy Béni Művelődési Központ programjában immár évek óta szerepel a tehetséggondozó olvasótáborok szervezése. Rendezvényüket tavaly Szlovákiában tartották, nagykaposi gyerekek bevonásával. Az idén visszatértek, s a Rozsnyói járás egyik festői szépségű völgyében épült jabloncai vadászházban ütötték fel a tanyájukat, ahol a 19 magyarországi táborozón kívül 12 szlovákiai magyar alapiskolás tanuló is bekapcsolódhatott a fölöttébb hasznos időtöltésbe. Az irodalom, történelem, néprajz és a természet iránt eleve érdeklődő felső tagozatos tanulóknak sokféle szempontból felejthetetlen tíz „gömöri” napban volt részük. Élvezetes gyalogtúrák során, szakavatott vezetők kíséretében ismerkedhettek meg a Szádelői-völgy és a Szilicei-fennsík természeti érdekességeivel, növény- és állatvilágával s egyes népi mesterségekkel. A látványos és tanulságos tapasztalatszerző körutazásokat követően maguk is munkához láttak a tábor négy — ősi magyar mesterséget űző — műhelyében. T. Tóth Gyula az agyagozás, a kerámiakészítés titkaiba avatta be a fiatal tehetségeket, akik még a kemenceépítés tudományával is megismerkedhettek. Kovács Balázsné „gyermekei” a bábkészítésben élték ki magukat. Közben, a rozsnyói Búzavirág táncegyüttes szólótáncosaitól gömöri dalokat és táncokat is tanulhattak. Dienes Máriától, a tábor vezetőjétől a nemezkészítés rejtelmeit sajátíthatták el a népi hagyományok iránt szerfölött fogékony leányzók és ifjoncok. A saját tervezésű minták alapján szappanos kézzel „összesimogatott”, tömörített gyapjúból kellemes tapintású tarisznyácskák varázslódtak elő. Végezetül Neszádeli Gyula a bőrművességre oktatta ki életükben először bőrözőket. Az éles szerszámokkal mesterien bánó nebulók alábélelt és körülvarrt kecskebőrövet és szirónyozott karkötőt készítettek maguknak. Közben azt is megtanulták, hogyan kell természetes anyagokkal (diólevéllel, orbáncfűvel, cserszömörcével, bodzabogyóval stb.) megváltoztatni a bőr színét. A sumér irodalom gyökerei az i.e. IV. évezred végéig nyúlnak vissza. Ekkor alakultak ki az ímoki műveltség alapjai. A III. évezred első felében fokozatosan alakul ki a felirat műfaja, majd a himnuszköltészet és a hősi epika. Köztük a legjelentősebb, a Gilgames-eposz. „A Gilgames az ókori Közel-Kelet legjelentősebb költői alkotása. Témája, jelenetei, sőt problematikája is — a legmagasabb művészi szinten vetvén fel bizonyos közös kérdéseket — formálólag hatott az ókori Kelet mitológiájára, történeti hagyományára, sőt számos ponton a mesevilágára is; mindenesetre a Gilgames-kérdésekkel az ó- és újszövetségi irodalomtól vagy a homéroszi eposzoktól kezdve, a halhatatlanságra vágyó királyfi meséjéig vagy akár a céltudatos akarat — a nyers őserő modern irodalmi szembeállításig, közvetve vagy közvetlenül, de mindenütt találkozunk — írja Komoróczy Géza. S így folytatja: „Áz ókori Keleten valószínűleg beszélni lehet a közvetlen hatásáról is, a Gilgames mítosz- vagy meseformáló szerepéről; a távolabbi rokonság viszont azt mutatja, hogy az eposz olyan mély igazságokat tár fel az emberi életben, hősei sorsában, vívódásaiban, amelyek másképp ugyan, de mindig elevenek voltak, — más szóval mutatja, hogy Gilgames mindig — még mindig él, holott csak hetven esztendeje hívta új életre az ékiratkutatás”. A magyar olvasó kivételesen szerencsés helyzetben van a sumér-akkád irodalmat illetően is, hisz az ősi szövegeket az imént idézett kitűnő magyar sumerológus, Komoróczy Géza professzor, s a nem kevésbé kitűnő költő, Rákos Sándor jóvoltából, bízvást mondhatjuk, klasszikus magyarításokban olvashatják. Babits Dante-, Vikár Béla Kalevala-, Devecseri Gábor Homérosz-fordításaival mérhető az ö két műfordításgyűjteményük, a Gilgames és az Agyagtáblák üzenete. „Álló napig zúgott-morajlott a déli szél, sziklákat döntött, sarkát a víz szügyébe vágta s korbácsával habosra verve addig űzte-hajtotta, míg csak ágaskodva a hegyre nem tört. Zilált sörényű harci ménként szembeszökve, vadul sodorva, hullám zúdult az emberekre, akik lentről mindegyre följebb szöktek az ár elől s a csúcson tehetetlenül megrekedtek. Fojtó gőzök lepték el őket; olyan sötét volt, mint a zsákban, a fellegtől és szélzúgástól nem látták, nem hallották egymást s oly sűrű homály takará el a földet, hogy az istenek se tudhatták, mi történik ott lenn...” A vízözön, amelynek leírását itt olvashatjuk, természetesen nem más, mint az az óvszövetségbeli vízözön. E történetet ugyanis Utá-naistim meséli el Gilgamesnek, aki csodálkozik amaz életmódján, ti. hogy hogyan lehet az, hogy az örökké élő csak tétlenül hever, míg a halandó küzd, akar, alkot; s ez az Utá-naistim, mondottuk már, nem más, mint Noé. Egyéb okokon túl bizonyítja ezt maga az eposz szövege is, hiszen szinte szóról szóra megegyezik a Biblia szövegével: „Hat napon s hat éjen át tombolt a déli szél s a dühöngő ár elmosott mindent, ami élő; elpusztította az országot. Hetednapon elült az orkán, a tenger vize visszagördült medrébe s nem hullámzott többé — vége szakadt a vízözönnek”. A magyar olvasónak egyébként, túl a Komoróczy—Rákos fordításon, még egy kitűnő lehetősége van megismerkedni ez ősi s távoli világgal, a civilizációk bölcsőjével. Nevezetesen Kodolányi János két mitikus regényéről van szó, a „Vízözön” és az „Új ég, új föld” című kötetekről. Ha lehet, ezek még emberibb közeibe hozzák az elsüllyedt világot, hasonlóképpen, mint nagy példaképük, Thomas Mann „József és testvérei” című tetralógiája. A mezopotámiai irodalomnak egyébként más kitűnően fordított alkotásai is hozzáférhetők magyarul, így a „Fénylő ölednek édes örömében” című Komoróczy-gyűjtemény, amely nem más, mint a sumér irodalom kis-tükre, s a már említett „Agyagtáblák üzenete”. „Ha a mezopotámiai költészet irodalmi párhuzamai egyfelől az Otestamentum felé mutatnak — írja Hahn István — másfelől egyes szálak a mi irodalmunk közvetlen őse, a görög irodalom felé vezetnek. Homérosz olvasói nem egy meglepő párhuzammal fognak találkozni a mezopotámiai líra tanulmányozásakor: a mezopotámiai ember hitében a temetetlen lelkek ugyanolyan hazátlanul bolyonganak, mint ahogy ezt az elképzelést a görög vallásos hiedelmekből ismerhetjük”.
