Szabad Újság, 1993. július (1. évfolyam, 1-4. szám)
1993-07-07 / 1. szám
1993. július 7.1* sz. Az igazság nagyon szfvós és rendkívül életképes. Bár egy időre ki lehet forgatni, még senkinek nem sikerült megsemmisítenie. Ezt a tényt most kell megemlíteni, amikor Szlovákia láthatóvá tételével kapcsolatban egyre gyakrabban merül fel a bősi vita. Mint ismeretes, a vita lassan — a szlovák fél időhúzásának ellenére — a hágai Nemzetközi Bíróság elé került. Már ma biztos, hogy a pert elveszítjük. Nem ezért, mintha Magyarországnak jobb diplomatái lennének, hanem azért, mert hazudtunk... A bősi vízerőmű esetében már kezd lelepleződni az igazság. A tömegtájékoztatási eszközök már közölték a hírt, hogy a beruházó, a pozsonyi Vízgazdálkodási Építővállalat, Binder úrral az élen, megszegte a törvényeket, és az ideiglenes variánst „feketén” fejezte be és helyezte üzembe. Ezért bírságot is szabtak ki rájuk. Már Zlocha miniszter is — aki Bősben csak az elme és mérnökeink, technikusaink óriási művét látta — kénytelen volt beismerni az igazságot, hogy Binder úr és társai törvényellenesen cselekedtek. De ez csak az érem egyik oldala. Sokkal fontosabb magának az építkezésnek a jellege. A hágai bíróságon éppen ez lesz vereségünk oka. Kormányaink ugyanis, amelyek olyan emberekből álltak, akik csupán a műszaki fejlődést kívánták előtérbe helyezni, hagyták magukat elámítani a mű műszaki részével, monumentalitásával és beharangozott állítólagos előnyeivel. Arról, hogy az építkezés ellen elejétől fogva állandóan és egyre erősebben tiltakoztak a természettudósok — ökológusok, environmentalisták, a kormányok hallani sem akartak... Binder úr, Vavrová asszony és társaik Még akkor sem, amikor az utóbbi húsz évben a mezőgazdászok, az ökológusok, a vízgazdászok és higiénikusok egyre gyakrabban korrigálták előrejelzéseiket, s véleményük valódiságát egyre többször és egyre meggyőzőbben vonták kétségbe mások a világ minden tájáról érkező figyelmeztetéseikben. Az igazság nem mindig kedvező ránk nézve, mint ebben az esetben is, így túlbuzgó igyekezettel próbálták nálunk eltitkolni és hazugsággal helyettesíteni. A nyilvánosság félretájékoztatása óriási méreteket öltött. Nagyon sok ember hitt a Hydroconsult, a Hydrostav és a Vízgazdálkodási Építővállalat urai számításainak a milliárdos hasznokról és óriási e-lőnyökről, ugyanakkor nagyon kevesen voltak azok, akik nem dőltek be az Ofga Vavrová aszszony által írt cikkek varázslatának és Binder úr patetikus kijelentéseinek. „Aki Bős ellen van, az Szlovákia ellen A rendszerváltás fájdalmas. A gazdasági rendszerváltás még inkább az. Mélyen a zsebünkbe nyúl, egyre több pénzt húz ki belőle abból az egyre kevesebből, amit az átlagpolgár keres, ha van munkája. Az amúgy sem rózsás helyzethez idén újévkor hozzájött az országos önállóság is bizonyítandó: soha nem lehet olyan rossz a helyzet, hogy még rosszabb ne lehetne. Főnemzeti pártunk fővezére ugyan mostanában egyre gyakrabban hangoztatja, el kell hitetni velünk, állampolgárokkal, hogy az egyre rosszabb gazdasági és szociális helyzetnek semmi köze nincs az ország önállósulásához, de minél hangosabban mondja ezt, annál kevésbé meggyőző... Ebben az olykor siralmas, olykor átláthatatlan helyzetben hozta nyilvánosságra június végén az 1992-es esztendő költségvetési zárszámadását kormányunk. A gazdálkodás végeredménye: 7,93 milliárd korona hiány. A hiányban A Bős-per (és ami mögötte rejlik) Miért veszítjük el? _________SZABAD ÚJSÁG_________________________________7 van”, mozgósították a honi és külföldön élő hazafiakat. Csak kevesen voltak, akik észrevették, hogy a mű építőinek számadásaiból hiányoznak a veszteséglisták, hogy Vavrová asszony cikkei csupán az érem egyik oldalát mutatják, és hogy Binder úr minden kijelentése egyszerűen demagógia, amelyek a nacionalista uszítás határát súrolják. A cenzúra teljes gőzzel működik A nemzet saját sikereiről szóló áltatásának végső hatásából kivette részét a cenzúra is, mind a kormányé (ne hagyják magukat megtéveszteni, tisztelt olvasók, a cenzúra létezik, csak más formában, ahogy azt a Smena napilap esete is bizonyítja), mind az öncenzúra, amely leállította a más jellegű információk nyilvánosságra hozását, illetve sikeresen kiszűrte azokat. Azoknak ugyanis a nyilvánossághoz nem is szabadott eljutniuk, mert hivatásos ökológusok tollából eredtek. Őket szép sorban félreállították a technokraták, akik az ökológia fogalmának valódi értelméről szinte semmit sem tudnak. Az ő egyedüli gondjuk felépíteni a művet, megtömni saját zsebeiket, bebizonyítani cselekedeteik jogosságát, s ráadásnak, nemzeti hőssé válni. Kormányaink azért is hittek ezeknek az uraknak, mert komoly foghíjak vannak a hazai műveltségben, ami érvényes a legmagasabb szintű kormánytisztviselőkre is. Ennek lehet a következménye, hogy az emberek sokszor nem is tudnak a figyelmeztetések jelentőségéről, illetve azon természettudósok létezéséről, akik kifejtették véleményüket a problémával kapcsolatban. Eltitkoljuk az érveket Azt hiszem, elég elmondani, hogy 1991 januárjában az akkori kormány és a Szlovák Tudományos Akadémia képviselőinek találkozóján Meéiar úr beszédében — amelyet mint büszkén megjegyezte, maga készített — még csak utalás sem volt arra, hogy léteznek természettudományok, s az egyetem munkájának teljes értékelését, kritikáját csupán a műszaki és társadalomtudományokra alapozta. És így történhetett meg, mindezen körülmények összejátszása által, hogy meggyőztük önmagunkat, nekünk van igazunk, és nem a szomszédnak. Eközben szomorú paradoxon, hogy míg Magyarország olyan ökológiai adatokkal érvel, amelyek majdhogynem megalapozatlanok, addig Szlovákia eltitkolja, pedig több mint harminc éve gyűjti azokat. Kormányaink azonban megfeledkeznek arról, hogy ezen adatok nagy részét mégiscsak megismerte a világ. A kordöntő szerepet játszik az a 4,5 milliárd korona, amelyet tavaly a bősi vízmű C- variánsának megépítésére adott a kormány (együtt a volt kormány és a mostani; mert a döntést még a Öamogursty-féle hozta). A kormány úgy gondolta, 4,5 milliárd korona értékben ötéves futamidejű államkötvényeket bocsát ki, amit a bankok majd a jó kamat fejében megvásárolnak; csakhogy a cseh bankok akkor már nem vettek szlovák kormánykötvényt, mert folyt a válóper. A kötvény a kormány nyakán maradt. Bőst azonban be kellett fejezni, hisz meg kellett mutatni a magyaroknak! Lecsípett gyorsan a kormány az állami költségvetésből 4,5 milliárdocskát — miközben Binder úr épppen arról beszélt, hogy Androsch nagybácsi, a kanadai bácsika meg a dél-amerikai nagynéni éppen összeadogatja a szükséges milliárdokat, s megvenni készül e műtárgyat — abban reménykedve, az majd a közös csehmánytisztviselőink közül szintén keveseknek jutott eszébe, hogy míg mi negyven évig romboltuk meggondolatlan műszaki megoldásokkal környezetünket, a világban gyökeresen megváltozott a helyzet. A fejlett országok rájöttek, hogy az ember nem a természet ura, hanem annak része, és nem hajthatja azt igába, hanem gazdálkodnia kell vele. Tanultak saját hibáikból, és levonták belőlük a következtetéseket. így lehetséges, hogy Strasbourgban, Brüsszelben és Londonban képviselőinknek világosan megmondták (amit ismét eltitkoltak a nyilvánosság elől), hogy a bősi vitában az elsődleges szempont az ökoszisztémákhoz való viszony, s e szerint fogják azt elbírálni! „Cseh spekuláció?” Menjünk tovább: még a Camogursty vezette kormány megbízatási idejének lejárta előtt benyújtottunk egy kompromisszumos javaslatot a bősi erőmű problémáinak megoldására, azt azonban Binder úr és Vavrová asszony cseh (!) spekulációnak kiálltotta ki, így gyorsan a fiók mélyére süllyesztették! A tiltakozások ellenére gyorsított ütemben fogtak neki az ún. ideiglenes megoldásnak és az üzembehelyezésének, s mint ahogy az most kiderült, törvényellenesen. Majd következtek a lépéseink helyességét bizonygató kijelentések, melyeket Binder úr kijelentése koronázott meg, miszerint teljesülnek a Szlovák Köztársaság Környezetvédelmi Minisztériuma által 1991. június 25-én meghatározott feltételek a bősi vízerőmű ideiglenes megoldásával kapcsolatban. Felelősségem teljes tudatában kijelenthetem, hogy ez hazugság, mert a legfontosabbak, tehát azok a kitételek, amelyek az eróziós folyamatok semlegesítésének szükségességéről és az ágrendszerek Duna medrével való összekötésének biztosításáról szólnak, nem teljesültek! A magyar fél nyomásának és az Európai Közösség figyelmeztetéseinek következtében most Binder úr — és példáját követve Meéiar úr is — elkezdett a vízszinttel foglalkozni. Ezzel azonban csak azt bizonyítják, hogy a probléma teljesen távol áll tőlük: biológiai és ökológiai szempontból ugyanis a vízszint mértéke és a vízhozam teljesen különböző tényezők, amelyeket nem lehet felcserélni! A technokrata „ökológusoknak” azonban ez, mint látható, teljesen mindegy... Ki a bűnös? Lehetőségünk volt tehát megmutatni a világnak, hogy fejlett ország vagyunk. Fejlett nemcsak műszaki, hanem a természethez és annak értékeihez való viszlovák költségvetés többletéből fedezhető lesz, nem kell országnak-világnak az orrára kötni. Nem jött be a számítás. A nagybácsik és nagynénik is meggondolták magukat. Most a volt szövetségi külföldi hitelekből ránkeső összegből adja vissza a kormány e milliárdokat az államkasszának, bár azoknak más rendeltetésük volt. De hát kell az áram az országnak. Igaz, hogy egyre rosszabbul megy az acélexport, nem tudjuk eladni az alumíniumot, de a kormánypárti szavazók (és talán „szponzorok” is, akik a 22 millió korona ajándékot összeadták a mozgalomnak) éppen az érintett üzemek tájékán vitték győzelemre őket, nem lehet csak úgy veszni hagyni ezeket az elavult energiafalókat... Tavasz óta téma, hogy Binder úr Zsolna tájékán kíván újabb „Bőst” felépíteni — nehéz milliárdokért; június legvégén pedig úgy döntött a kormány, szonyunk szempontjából is. Az alkalmat azonban elszalasztottuk, és a Binder úr által megígért milliárdok halmozódása helyett, most nem tudni, mennyit kell majd fordítanunk a károk helyrehozatalára. Érdekes lesz megfigyelni, hogy kit tesznek majd ezért felelőssé, mert a régi gondolkodás, mint ahogy azzal léptennyomon találkozunk, továbbra is szívósan tartja magát az emberek fejében, főleg a vezetőkében, és ismét megindul a bűnbak keresése. De figyelmeztetni akarom az urakat, akik a bűnöst keresni fogják: ne próbálják ránk fogni, hogy mi, akik az erőmű hiányosságaira több, mint negyed évszázada próbáltunk figyelmeztetni, sőt javaslatot is benyújtottunk a megoldásra, nem tettük azt elég nyomatékosan! Felesleges volna, mert minden lehetséges eszközzel megtettük a Szlovák Energetikai Üzem adósságaiból ír jóvá csekély 6,8 milliárd koronát — már kb. 12 milliárdos idei költségvetési hiány mellett! —, mivel a nyugati bankkonzorcium, amely megfinanszírozná a mohi atomerőmű hátralévő munkálatait, ezt szabta feltételül... Annak tudatában, hogy milyen pénzügyi helyzetben van az ország, illetve ismerve a Nemzetközi Valutaalap elvárásait, nagyon erős nehézipari-energetikai meg persze építőipari lobbynak kell működnie Szlovákiában, ha ennyi áldozatra képes érte amúgy takarékos kormányunk. Mert nem éppen felemelő érzés tudatosítani, hogy miközben a szociális járadékok és családi pótlékok elvonására, a bérstopra, az ingyenes oktatás felszámolására, a gyógyszerek megvásároltatására tesz előkészületeket a kormány, továbbra is süket füle a hangra, hogy a legolcsóbb energia a megspórolt energia... azt, beleértve a parlamenti képviselők interpellációit is! Önökre száll a bűn, Lokvenc, Binder, LiSka, Martinicty, Lahoda, Jámbor urak és önökre is Dunajovec úr és Vavrová asszony, akik torzítva és hamisan tájékoztatták az alkotmányos és kormánytisztviselőket, és félrevezették a nyilvánosságot! A bűn legnagyobb része azonban Önökre száll: Hanus, Margetin, Colotka, Oberhäuser, Őalfa urak, Carnogursky testvérek és Meéiar úr, akik az építkezésről döntöttek. Felelniük kell majd az adófizetőknek a már kiadott összegekért és a még következő költségekért, mert amit elrontottak, annak helyreállítása nagyon sokba fog kerülni. Dr. JURAJ IIOLCÍK a Szlovák Tudományos Akadémia Zoológiái és Ökoszozológiai Intézetének igazgatója Fotó: KÖNÖZSI A bősi vita kapcsán — még kezdetben — sokan mondták nálunk Magyarország címére, hogy gazdasági kérdés is számukra, tovább építik-e az erőművet. Mint tudjuk, akkorra már teljesen eladósodott az ország, tehát ez is szempont lehetett. De muszáj ezt Szlovákiának is utána csinálnia? Muszáj az adóinkat monumentális erőművekre költeni? Mert „Bősnek” sincsen ám még vége. Folyik ott is a szemfényvesztés. Mondják, nem az államkassza finanszírozza azt, ami még hátra van. Részvénytársaság alakult a terhek viselésére. Tagjai: a Vízgazdálkodási Építővállalat állami vállalat, a Hydrostav állami vállalat és a Szlovák Energetikai Üzem állami vállalat. Csiribi-csiribá... Vagy ahogyan boldogult Rodolfó, a bűvész mondaná: Vigyázat, csalok. De miért az állampolgár zsebére? (ts) Vigyázat, csalok! Pénz, energia, lobby
