Szabad Újság, 1993. július (1. évfolyam, 1-4. szám)

1993-07-07 / 1. szám

8 SZABAD ÚJSÁG 1993. július 7. X* SZ Dögrováson, avagy a mezőgazdaság nyomora ADD MÁR, URAM... Mit is kérjünk tőle? Legsürgetőbben talán esőt a kiaszott földnek. Azután jöhet a csodatevés: a tetszhalálba süllyedő mezőgazdaság feltá­masztása. Ugyanakkor szükség volna még egy csomó mindenre, leginkább belátásra, józan­ságra és megannyi különleges képességre. Hogy száraz lábbal kelhessünk át az élet fertő­zött vizein, hogy felnyithassuk a vakságban szen­vedő politikusaink szemét, s nem utolsósorban tudói legyünk a kenyérszaporítás isteni művé­szetének. Mert az idei termés ugyancsak szegé­nyesnek ígérkezik. Felezési idő(k) A Sajó parti Méhi Mezőgazdasági Szö­vetkezet a Közép-szlovákiai kerület leg­szárazabb övezetében terül el. A múlt­ban azért is született olyan döntés, hogy öntözőberendezéssel kell biztosítani a termőföld gazdaságos kihasználását. A mesterséges esőztető rendszer megépí­tésére milliókat költött az állam, ám a kivitelező cégek pocsék munkát végez­tek. A létesítmény átadása óta folyama­tos a meghibásodás. A szántóterület ki­lencven százalékát behálózó csőrend­szer föld alatti nyomóvezetékei lassan tönkremennek. A kezdetben mintegy 2500 hektárra kiteijedő rendszerből je­lenleg alig félszáz hektárnyi üzemeltet­hető. így az amúgy is csapadékszegény övezetben valósággal szomjan halnak a növények. Felvetődik a kérdés, miért nem javít­ják ki a meghibásodott vezetékeket? A válasz egyszerű: mert a javításra szako­sodott Agrostav megszűnt létezni, s nincs utódszervezete, mert a szükséges alkatrészeket aranyért sem lehet besze­rezni, meg a szövetkezetnek nemhogy aranya, de még közönséges szlovák ko­ronája sincs, a szükséges kiadásokat fe­dezendő. A mesterséges esőztetés elmaradásá­ból adódó következmények részben be­­láthatók, de többnyire beláthatatlanok. A nagy pénztelenségben „termé­szetesen” műtrágyára sem futotta a gaz­daságnak. Csupán a magkukorica alá juttattak ki némi mesterséges tápanya­got, de a vízhiány miatt azt sem haszno­síthatta a fejlődésben visszamaradt nö­vényzet. Az árpa arasszal mérhető, a bú­zakalászokban besült szemek váiják a július közepén esedékes megváltó ara­tást. A cukorrépa helyzete is keserű, és még a három éve magas jövedelmező­séggel termesztett napraforgónak is ele­ge lett a sötét földi tereket besugárzó világosságból. A tizenöt hektáros kerté­szetben a ritka kelés nyomán foghíjasak a sorok. A takarmányhiány következtében az állatállomány csökkentésére kény­szerülnek. Az előző években kerületi szinten a méhi szövetkezet büszkélked­hetett a legnagyobb állatsűrűséggel. Száz hektár mezőgazdasági földterület­re 101 számosállat jutott. Ennek mára már a fele sem igaz. Az 1200 darabos szarvasmarha-állományt „megfelezték”, s az idén további kétszázzal kívánják csökkenteni a számukat. Erre a kedve­zőtlen lépésre márcsak azért is el kell hogy szánják magukat, mivel az idén ta­lán fele annyi takarmányt sem tudnak összegyűjteni, mint tették azt az előző években. A nap égette kopár legelőkön csak a „tíkkadt szöcskenyájak” legelészhetnek. A többéves, vetett takarmánynövények első kaszálásából a szokásos 60 vagon széna helyett csupán 25 vagonnyit taka­rítottak be. Második kaszálásról pedig egyelőre nem beszélhetnek, mert a sar­­jadzás szüneteltetik... Fizetség-adós-ág A szegény embert az ág is jobban húzza, tartja a közmondás. „Mi már csak a fi­zetésre dolgozunk” — mondja Korda István, a szövetkezet főagronómusa. A tapasztalt szakember elmondása szerint a helyzetük odáig fajult, hogy a legapróbb napi kiadásokra sem telik a gazdálkodásuk „eredményeiből”. — A látlelet fölöttébb szomorú. A régi rendszer összeomlása után az ösz­­szevont szövetkezetből kilépett Runya község. Ezzel mintegy harmadával csök­kent a mezőgazdasági földterületünk. A valamikori ötszáz dolgozóból százhu­­szan maradtunk. A tulajdonviszonyokat csak papíron sikerült rendeznünk, mivel a vagyonértéket nem tudjuk kiadni a föl­det magánművlésbe vevőknek. Eddig 180 hektárt igényeltek vissza, s az érdek­lődők száma egyre nő. Mindenkinek azonban nem tudunk traktort és vetőgé­pet adni kárpótlás gyanánt. Mert főleg gépeket szeretnének. Az üresen álló is­tállókra persze senki sem tart számot. Sokan „kétéltűségre" rendezkedtek be, ami annyit jelent, hogy a földjük egy ré­szét önállóan művelik, a többit viszont bent hagyták a közösben. A tulajdono­sok képtelenek tudomásul venni, hogy az összvagyont nem lehet ötszáz felé igazságosan szétosztani. Mert valakinek traktor jut, ugyanakkor a mezei trágya­telepet vagy a konyhai főzőedényeket ki fogja hazavinni?... Midőn a jogosultak jogos kárpótlá­sukra várnak, a szövetkezet milliós nagyságrendű adóságállománnyal nyűg­lődik. Miközben a gondolkodásra és a megértésre restek a jogaikkal kérked­nek és az igazukért ágálnak — mi, akik továbbra is a süllyedő hajón marad­tunk, hogy tovább kormányozzuk a po­litika sanda korallzátonyain megfenek­lett gazdaságot, a fizetésképtelenség valóságos rémétől gyötörten szenved­jük át a napjainkat. Nem volt még éle­tünknek ilyen szomorú fejezete: látjuk a problémák gyökerét, nap mint nap tapasztaljuk a képviselők hibás dönté­seinek a következményeit — mégsem tehetünk semmit. A föld folyamatos tö­rődést, a növények, állatok szüntelen gondoskodást igényelnek. Ha nem ér­kezik a számlánkra pénz, nem vásárol­hatunk gázolajat, s emiatt gyakran na­pokon át szüneteltetnünk kell a mun­kát. A vágóállatainkat csak áron alul, veszteséggel tudjuk értékesíteni. A gépparkunk kiöregedett, felújítására nincs pénz. A helyzet tragikumát azonban talán azzal érzékeltethetem a legmegrázób­­ban, ha elmondom: még előttünk az ara­tás, de mi már — kényszerűségből — azt is eladtuk, feléltük, ami meg sem ter­mett. A meglévőre hiteleztettünk. Mert már csak ennyi tartalékunk maradt. Az újratermelés: folyamat tehát ezennel megszakad(t), mint Péter-Pálkor a búza gyökere. Mivel a csekélyke termésből egy fillémyi tartalékot sem tudunk „fel­halmozni” — nem lesz miből vetőmagot vásárolni. S ezzel bezárult az ördögi ke­lepce demokráciából ácsolt és önálló­sággal vasalt ajtaja. „Aratás után robban a bomba” Korda István szerint a jelenlegi helyzet­ből egyszerűen nincs kiút. Esetleg csak a Jóisten adhat feloldozást az összezava­­rodottságra. — Nézze, ettől az államtól segítséget nem várhatunk! Azt hiszem, ez eléggé nyilvánvaló. Bár még mindig vannak olyanok, akik továbbra is felülről várják a csodát és az utasításokkal ellátott mankókat. Itt csak magunkon segíthe­tünk, és kell is hogy segítsünk ha azt akatjuk, hogy az Isten is oltalmába ve­hessen bennünket. A helyzetünk azonban — ismétlem — több mint reménytelen. Tragikus. Csak csodálkozni tudtam azok naivitá­sán, akik az utóbbi hónapokban a sztráj­kolásban látták a megoldás lehetőségét. Hát nem veszik, vesszük észre, hogy a tiltakozás ilyen formájának abszolúte nincs foganatja?! Mert: nemcsak a kor­mány süketségéről van itt szó, hanem el­sősorban abból a TÉNYből kell már ki­indulni, hogy üres az államkassza! Az önállóság csodájával pedig hosszú távon nem lehet embereket jóllakatni. Éppen ezért mondom, hogy szerintem aratás után felrobban az a bomba, amelynek társadalmi elégedetlenségből szőtt gyúj­tózsinórját az idei nagy forróság ellené­re is sikerült eljegelni, de most maguk a kutyaszorítóba került Hatalom tűzcsi­­holói lobbantják majd lángra. Talán ellentmondásnak tűnik, hogy az előbb „segíts magadon” emberként nyilatkoztam, miközben reménytelen­nek pingáltam le a helyzetünket. Csak a fiatalabbak kedvéért mondom, hogy az ember még a reménytelen helyzetekben sem adhatja fel a küzdelmet. Tenni, élni akkor is kell. Ez ösztönszerű folyamat. Mindennél elszomorítóbb azonban, ha az ember feladja, mint ahogy esetünk­ben is történt, hogy a szövetkezetünk fiatal, képzett szakemberei nem vállal­ják fel a holnapot, ők nem kémek a problémákból, nem hajlandók kockáza­tot vállalni. Meg félnek a döntéshozá­sokkal járó következményektől. A fele­lősségviselés elől a személytelen fizikai munkavégzésbe, azaz — hátrafelé — menekülnek. Pedig műveltségükből ki­folyólag tudhatnák: az igazi római har­cosok hátát nem csúfították az ellenség fegyvere által ütött sebek. Aldáskérő Méhiben az időközben érkező hi­degfrontok sem hoztak számottevő csa­padékot és enyhülést. A föld és a levegő továbbra is izzó állapotban van, a Sajó medrén már-már száraz lábbal is át le­het kelni. Az itt élő emberekben talán öntudatlanul is nap mint nap felhangzik az égig érő néma fohász, mely (mind­nyájunkért szólóan) valahogy így hang­­zanék: Uram, mivel dolgaink romolnak, adj nekünk béketűrő hitelezőket és majdan bölcs(ebb) képviselőket. A mindennapi kínok mellé pedig adassék elegendő ke­nyér meg tej, hit és akarat, hogy kibírjuk a kormányunk által reánk kirótt meg­próbáltatásokat. Ámen. Ritka búza, ritka árpa... Arat a földműves, megtelik a pénztárcája? Napirenden az év nagy munkája, az ara­tás. Szlovákiában fokozatosan 368 ezer hektáron érik kasza alá a búza, az árpát pedig 1% ezer hektárról kell betakaríta­ni. Megközelítőleg százezer hektárral kevesebbről a tavalyinál. Önmagában ez nem okozna komolyabb gondot, de a baj nem jár egyedül: legalább 30 százalékos terméskieséssel is számolni kell. Ennyi pedig már elég ahhoz, hogy az idei ara­tást követően a földművesek erszénye üres maradjon. Annál inkább, mivel a szárazság a repcetermést is megvámol­ta, és a napraforgónak sem használt. Ilyentájt a földműves a több termésért már csak egyet tehet: a kalászokban lévő szemet a lehető legkisebb veszteséggel ta­karítja be. Napokkal ezelőtt, amikor még csak melegítették a kombájnok motorjait, felhívtam néhány gazdaságot, földmű­vest, hogy a kilátásokról érdeklődjem. A kép nem biztató. Különösen ott, ahol az aratás kezdetére jócskán eladósodtak. Annyival tartoznak a takar­mánykeverékekért, az új termés ellené­ben kapott vetőmagért, műtrágyáért, hogy' számláik kiegyenlítése után ismét ott lesznek, ahol tavasszal voltak. Nem lesz pénzük az őszi termésmegalapozásra. így, ha tehetnék, sokan átvállalnák azokat a gondokat, amelyek közepette a Garamkálnai Mezőgazdasági Szövet­kezet kezdte az aratást. Helyet csinálva az újnak, el kellett adniuk tavalyi termé­sük utolsó tonnáit, mert úgy tervezik, hogy az ideit sem értékesítik azonnal. Kicsépelik, megtisztítják s elraktároz­zák. Majd akkor adják el, ha megfelelő lesz az ára. Varsányi György elnök sze­rint ezzel a kivárással minimum ötmillió koronát nyernek. Az idei aratás mégsem lesz örömteli. 6,5 tonnás átlagterméshez elegendő műtrágyát juttattak a talajba, de öntözés híján az elképzelésből csak négytonnás átlag lesz. A kiesés számot­tevő, hiszen búzát és árpát a szántóterü­let közel felén termesztettek. Nem véletlen a múlt idő, a tizenhat saját kombájn ugyanis az időjárástól függően már teljes ütemben dolgozik. A munkát egy hete kezdték a szokásosnál két héttel korábban beérett borsóval, majd az ugyancsak idő előtt beért búza­táblákat aratták le. Ha minden jól megy, a sajátjukat 10-12 munkanap alatt a magtárba viszik, s azt követően gépeik­kel a környező mezőgazdasági üzemek és a magángazdák segítségére sietnek. Amennyiben valaki kéri, nemcsak a cséplésben segítenek, hanem a szállí­tásban és a szalma betakarításában is. Egyedüli jó az idei aratásban, hogy a ga­bona nincs megdőlve. Persze nehezen is lehetne, hiszen a búza olyan alacsony — 30-40 centiméter magas —, amilyen ed­dig még sohasem volt. Ez egyébként az idei aratás további kihívása. Rózsár Magdaléna, hidaskürti ma­gángazda életének harmadik aratása az idei. A várható átlaghozamot tekintve az eddigi legszegényebb lesz. A nem öntö­zött árpából 4-4,5 tonnás termést vár, az öntözött búza 5 tonna körül fizet majd hektáronként. A cséplést szolgáltatás formájában oldja meg, de a mag elszál­lítását már saját eszközökkel, illetve ma­gángazda társával, kölcsönösen kisegít­ve egymást. Más magángazdákhoz hasonlóan ne­ki is a tárolás okozza a legnagyobb gon­dot. Jövőre már elkészül a magtárként is használható gépszín, de idén a tizen­egy hektár búza, illetve árpa termésből még csak azt tudják elraktározni, ami saját szükségletükre kell. A többi ter­mést a cséplést követően kénytelenek eladni, függetlenül attól, hogy mennyit kapnak érte. Bár az aratás volt a fő té­mánk, a szemes kukorica és a cukorrépa is szóba került. A kánikula idején éjjel­nappal öntöztek, a meleg és a víz meg­tette hatását. Mindkét növényre gyö­nyörűség ránézni, így ami aratáskor el­úszik, remélhetőleg, az ősz folyamán ka­matostól megtérül. Tíz kombájnra 400 hektár árpa és 700 hektár búza learatása vár a Felső­szeli Mezőgazdasági Szövetkezetben. Az elmúlt hetek borongós időjárása kis­sé visszafogta az érést, de — különösen a nem öntözött területen — ez már ke­veset segített. így tavalyhoz viszonyítva hektáronként átlagosan egy tonnával csépelnek ki kevesebbet. Szabó Dániel elnök szerint a végső eredmény most már az emberek kezében van, no meg a gépekében, amelyeket gondosan előké­szítettek. A kilátásba helyezett 3500, il­letve 3000 korona tonnánkénti felvásár­lási árat elfogadhatónak tartja. Ha ma­rad a megígért összeg, akkor talán lesz annyi bevételük, hogy adósságaik ki­­egyenlítése után az őszi mezei munkák elvégzésére és a vetőmag megvételére is jusson. Anyagi gondjaik tehát az aratást követően sem szűnnek meg. Ennek elle­nére a gabona betakarításának is meg­adják a módját, és az aratókról is gon­doskodnak. Az embereket például na­ponta beviszik az üzemi étkezdébe, hogy kulturált körülmények között ebédel­hessenek meg. Nem véletlen, hogy helyenként felté­teles módban írtam. Öt-hat nappal eze­lőtt, amikor beszélgettünk, a gabona fel­vásárlásával kapcsolatos pénzügyi kér­dések még mindig bizonytalanok voltak. A Piacszabályozási Alap ugyan ígéretei tett 150 ezer tonna élelmiszer-ipari búza felvásárlására, tonnánként 3500 koro­náért, és további 630 ezer tonna búza megvételére tonnánként 3000 koroná­ért, de. a végleges határozat és a mennyiség régiók közötti elosztásának módja még váratott magára. így Igrényi Imre, a komáromi köz­pontú £itrían Mezőgazdasági Ter­ményforgalmazó Vállalat osztályveze­tője is csak annyit mondhatott, hogy a Piacszabályozási Alap határozatait fi­gyelembe veszik. Megnyugtató lehet a földművesek számára, hogy a gabonáért a terményforgalmazó vállalat szép összeget ad. A takarmánybúza tonnáját 3000, a takarmányárpa tonnáját pedig 2800-2900 koronáért veszik meg. Talán mondani is felesleges, hogy a felvásárlá­si árakat illetően üzem és magángazda között nem tesznek különbséget. Sőt, messzemenően a magángazdák segítsé­gére lesznek. Ha úgy kéri az érdekelt, akkor kitisztítják, megszárítják és el is raktározzák a gabonáját, függetlenül at­tól, hogy nekik vagy másnak adja el. Az idei aratás nagy kérdése az a 120- 130 millió korona, amivel a mezőgazda­­sági üzemek tartoznak a terményforgal­mazó vállalatnak a takar­mánykeverékekért. Remélik, terem any­­nyi, hogy adósságaikat az aratást köve­tően gabonával vagy készpénzben ki­egyenlítik. További munkájuk, a takar­mánykeverékek gyártása ennek a függ­vénye. EGRI FERENC

Next

/
Thumbnails
Contents