Szabad Újság, 1993. július (1. évfolyam, 1-4. szám)
1993-07-21 / 3. szám
12 SZABAD ÚJSÁG 1993. július 21• sz. SIMA ÜGY Tulajdonképpen nem történt semmi különös. Egy kitűnő, szíwel-lélekkel dolgozó munkaerővel kevesebb lett egy munkahelyen, amelyet lehet, hogy nemsokára fel is számolnak. Ezrével történik ilyesmi manapság. Ráadásul Adám Zitát, a Rimaszombati Tanügyi Hivatal módszertani osztályának vezetőjét nem küldte el senki Legalábbis hivatalosan nem. Nem kapott felmondást, csak éppen megfagyott körülötte a levegő. Vagy túlságosan is felforrósodott. Lehet egy munkahelyen olyan légkört teremteni, hogy valaki úgy érezze, nincs tovább, neki mennie kelL Nem történt szabályellenes eljárás, nem lehet védekezésül paragrafusokra hivatkozni A körmönfont piszkálódás, a rossz munkahelyi légkörteremtés kivédésére ugyanis nem létezik semmiféle paragrafus. Szobortörténelem Rozsnyó visszakapta Franciskáját Szobordöntögető korunkban a fehér hollónál is ritkább eseménynek számit egy-egy szoboravatás. Rozsnyón mégis megtörtént a csoda: Hablawetz Franciskának, a bécsi operaház cseh származású igazgatója lányának, Andrássy Dénes gróf feleségének a mellszobra — húszévi száműzetés után — visszatért oda, ahol a jótékonyság és az emberi jóság emlékműveként hetven évig állt — Miért kellett eljönnöd? — Türelmetlen voltam, nem vártam ki a végét, holott engem nem küldött el senki. Hivatalosan legalábbis nem. Senki sem mondta, hogy menjek. Viszont nem is marasztalt senki. — Most Pozsonyban dolgozol, kevesebb fizetésért, távol a családodtól. Nem mehettél volna inkább vissza tanítani? — Nem taníthattam volna, mert minden hely be volt töltve. Hogy jöttem volna ahhoz, hogy azt mondjam valamelyik képesítettlen tanerőnek, márpedig te elmégy ebből az iskolából, mert én vetettem szemet a helyedre. Ez nem én vagyok, ezt akkor sem tudtam volna megtenni, ha hónapokig munka nélkül maradok. De nem is maradtam volna szívesen a járásban a volt felettesem fennhatósága alatt. Ez a hölgy december 15-én lépett a tanügyi hivatal volt igazgatójának helyébe, aki le lett váltva, de akit a területi iskolaszék megmentett, mert szeptemberben bizalmat szavazott neki. Konspiráltunk az érdekében, megkerestük az embereket, és kértük, próbáljanak meg rá szavazni. Meg is tették, de az erről készült jegyzőkönyv nem jutott el az oktatásügyi miniszterhez. Valószínűleg a területi iskolaszék elnöke követett el mulasztást, mert ő eleve az igazgató ellen volt. Amikor aztán Kuéera miniszter úr leváltotta a tanügyi igazgatókat, és újra kiírták a pályázatokat, már nem segíthettünk, mert a régi igazgatónak megmondták, hogy ő nem vehet részt a pályázaton. Nem is pályázott, így került oda az új igazgatónő. — Milyen ember volt a régi Igazgató? — Nagyon tisztességes ember volt, az ajtaja mindig mindenki előtt nyitva állt. Csak konyhanyelven beszélt magyarul, de ha velünk, magyar munkatársakkal leült tárgyalni, mindig magyarul szólt hozzánk. Ez talán nem is lényeges, mindenesetre kedves emberi gesztus volt tőle; lényegesebb, hogy rendkívül liberális volt, híve az újításoknak. Bennünket, módszertanosokat mindig arra biztatott, valósítsuk meg elképzeléseinket, s ha nincs rá pénz, igyekezzünk szponzorokat szerezni. — Feltételezem, hogy az új igazgatónő már nem volt ennyire liberális. — Ez a hölgy két évig volt az egyik rimaszombati szlovák iskola igazgatónője, ő volt az, aki nem engedte be a magyar pedagógusokat és diákokat az iskolának átalakított kaszárnya épületébe. Akkor azt gondoltuk, hogy ez csak amolyan pillanatnyi szeszély szülte döntés volt a részétől. Amikor munkába lépett, a cigánytelepen már két hónapja nem volt fűtés. Első teendőjeként elővett bennünket, módszertanosokat, hogy milyen koncepciót dolgoztunk ki a cigánygyerekek oktatására. Álljon meg a menet, mondtuk, itt nem a koncepció hiányzik, hanem a fűtés. Mi semmiféle külön koncepciót nem dolgoztunk ki, ahogy a többi járásban sem. A cigányproblémának elsősorban szociális gyökerei vannak, azt pedig az iskolaügy soha nem fogja megoldani. Ahogy a pártállam sem tudta 40 év alatt, holott milliókat költött rá. Hát így kezdődött a dolog, s aztán nap nap után így folytatódott. Már eszembe se jut, mi mindenért vont felelősségre, de mindig talált valamit. Milyen jogon jártam angol nyelvtanfolyamra, ha nem volt rá szerződésem? Milyen jogon mentem el egy hétre továbbképzésre, tudnom kellett volna, hogy ezt csak a szabadságom rovására tehetem. Miért nincs elintézve a Tolnai-módszer? Erről nem én tehettem. Annak idején mondtam Tolnai Ica néninek, hogy amíg nem írja alá az adaptációt, vagyis hogy a magyarországi zsinórírás helyett a mi betűink szerepeljenek a szövegekben, a minisztérium nem hagyja jóvá a módszer alkalmazását. Ica néni aláírta, ezzel elhárult az utolsó akadály is. Siettem Pozsonyba Fiiegei úrhoz, az oktatásügyi minisztérium osztályvezetőjéhez, de ő kijelentette, hogy elkéstünk, már nem terjesztheti az anyagot a minisztérium grémiuma elé. Tavaly június 10-én Fliegel úr gyűlést hívott össze, hogy tárgyaljuk meg az alternatív módszerek, köztük a Tolnai-módszer bevezetését. Ez a júniusi időpont célzatos volt, Fiiegei úrék abban reménykedtek, hogy az idő rövidsége miatt szeptember 1-jéig nem leszünk képesek megoldani az adaptációt. Rögtön másnap elmentem a nyomdába, ahol azt mondták, meg lehet csinálni, csak készítsük el a tervezetet. A kolléganőm megcsinálta. A tanügyi hivatal adott pénzt azokra a lapokra, amelyeket be kellett ragasztani a magyarországi zsinórírással írt betűk, szavak helyett. A mi járásunkban ezeket a lapokat ingyen osztottuk szét, a többi járással pedig megegyeztünk, hogy megfizetik. Rendben el is küldték a pénzt, és én az utolsó decemberi gyűlésen azt mondtam, itt van az a 17 333 korona, ha valamire szükség van, most meg lehet venni. A módszertani osztály felszereltsége ugyanis hihetetlenül szegényes volt, még videónk sem volt, hogy egy oktatófilmet levetíthessünk. Nagy nehezen vettünk régebben egy fénymásolót, nos ehhez vettünk egy színhengert és két csomag papírt, tehát az összegből elköltöttünk négyezervalahány koronát. Erről számlánk volt, ahogy a járásokból beküldött pénzek is mind dokumentálva voltak. De az új igazgatónőnek ez nem volt elég: majd ő utánanéz, hogy mindez megfelel-e a valóságnak, mondta. Én még decemberben visszafizettem a pénzt a bankon keresztül, de ez sem tetszett neki, az volt a baja, miért tartottuk egészen addig magunknál, miért nem utaltattuk át rögtön a tanügyi hivatalnak. Hát például azért nem, mert annak idején kénytelen voltam megforgatni azt a pénzt, amikor Magyarországon megvettem a Tolnai-tankönyveket. Ha rögtön visszaadom a tanügyi hivatalnak, akkor keletre egy fia Tolnai-könyv sem kerül. De megkapták a könyveket és a pénzt rendesen meg is küldték értük. Amikor januárban megjelent nálam a belső ellenőr, aki régebben a népi ellenőrzés elnöke volt, és a legsötétebb ember a járásban, majd összeestem. — De miért? Hisz mindent bizonyítani tudtál... — Már a módszer miatt is. Mert az egész ügyet emberi módon is el lehetett volna intézni. A régi igazgató egyszerűen behívott volna, hogy személyesen tisztázzuk a dolgokat. A gyanúsítás, hogy én meghagytam magamnak valamit abból a pénzből, kimondatlanul ott volt a levegőben. Az ellenőr még abba is belekötött, hogyan jutott egyáltalán a tudomásunkra, hogy létezik Tolnaimódszer. Három ilyen ellenőrzést éltem át, de utána se szóban, se írásban nem kaptam meg, hogy tiszta vagyok. Senki nem tudott semmit, hiába érdeklődtem. — Az igazgatónő se? — Tőle nem is kérdeztem, csak a helyettesétől, aki először azt állította, nem tud semmit, majd később azt mondta, hogy az illetékeseknek továbbították az ellenőrzés eredményét. Ez januártól április végéig tartott, de már decemberben megfagyott körülöttünk a levegő. Bennünket, módszertanosokat mindig kivételezett osztálynak tartottak a többiek, holott a mi intézetünket a módszertani osztályon keresztül ismerték mindenütt. Mert nyitottak voltunk, tartottuk a kapcsolatokat, rendeztük az akciókat szlovákoknak, magyaroknak, előadókat hívtunk meg, és ehhez mi teremtettük meg az anyagi feltételeket. Jó kollektíva voltunk, talán ezért is irigyeltek bennünket, mert mi megvoltunk magunknak, nem jártunk máshová pletykázni, még ha leültünk kávézni, akkor is „tanítottunk”, szakmai dolgokról beszéltünk. Ez egy kreatív közösség volt, fantasztikusan tudtunk egymásnak a munkában segíteni. Ránk fogták, hogy nem akceptáljuk, ignoráljuk a vezetést. De a vezetés nem nagyon érdeklődött irántunk. Igaz, mi sem a vezetés iránt, megoldottuk a problémáinkat magunk. Talán ez is volt a baj, mert általában nem nagyon szeretik a túl önálló embereket. Akadtak, akiknek az sem volt ínyükre, hogy az alternatív oktatási módszerekkel foglalkozunk. Mire az egyáltalán, kérdezték. Az igazgatónő ugyan szóban nagy híve volt az alternatív módszereknek, de valójában azt sem tudta, mi fán teremnek, egyetlen órát, egyetlen programot, koncepciót nem látott, ilyesmire sose volt ideje. — De miért nem tudtad kivárni az ellenőrzés eredményét? — Mert már nem bírtam idegileg az ottani légkört, azt, hogy januártól április végéig engem a vezetésből soha senki meg nem keresett, soha semmit nem közölt. Amikor ismét rákérdeztem a dologra, az igazgatóhelyettes sejtelmes mosollyal azt válaszolta: „Itt nem a te személyedről van szó.” Hát akkor miről, mire volt jó az egész? Ráadásul megindult a suttogás, hogy megszüntetik az osztályunkat, ennek mennie kell, annak mennie kell. Az Érsekújvári járásban április 1-jén megkapták a felmondást a metodikusok. Ez a bizonytalanság borzasztó, csak az tudja, aki már átélt ilyesmit. Amikor tudomásomra jutott, hogy Pozsonyban van hely a pedagógiai kutatóintézetben, megpályáztam. Az igazgatónő már egy hétre rá megkérdezte, gratulálhat-e az eredményhez, mert, mint mondta, nekem ott a helyem. Ez, ugye, eléggé világosan meg volt mondva. Hát így jöttem el. — Es a sorozatos ellenőrzések eredményéről ma sem tudsz semmit? — Semmit. VOJTEK KATALIN Sajóvidék 1902. december 11. „Jelentős indítványt fogadott el Rozsnyó város képviselőtestületi közgyűlése. Fejman László városi tanácsos ugyanis azzal az indítvánnyal lépett fel, hogy álllttassék fel városunkban korunk egyik leghumánusabban érző és gondolkodó úrnőjének, a nemrégen elhunyt Andrássy Dénesné grófnőnek szobra, mely hirdesse időtlen időkig a nagy emberbarát emlékét és azt is egyszersmind, hogy hálás kegyelettel zárta szívébe korunk a megboldogultnak emlékét.. Ezen indítvány a képviselőtestület minden egyes tagjának szívében élénk visszhangra talált, s egyhangúlag helyeseltetett, és meg is bízatott a polgármester, hogy a város erkölcsi testületéinek és humánus intézményeinek képviselőit tanácskozásra hívja össze, hogy a szoborfelállítás módozatait minél hamarább megállapítsák.." Az 1903. szeptemberében kiírt pályázatra huszonegy pályamű érkezett. Az első díjat Horval János és Szamovolszky Ödön szobrászok, illetve Pogány Móric építész közös javaslata nyerte el. őket bízták meg az emlékmű kivitelezésével. Tíz hónap múlva, 1904. X. 24-én avatták fel a Rákóczi-őrtoprony tövében a homokkő talapzatra illesztett, kanadai fehér márványból faragott szobrot, amelyet kovácsolt vaskerítés övezett. A közadakozásból emelt emlékművet 1973-ban, a kommunistáknak, illetve Luéko Lajosnak a város akkori polgármesterének a megbízásából — 137 ezer korona költségen — a krasznahorkai mauzóleum melletti parkba száműzték. Helyére egy monumentális partizán-szoborcsoportot állítottak... Az 1992-es év tavaszán a rozsnyói polgárok kezdeményezésére a rozsnyói városi hivatal pályázatot írt ki a szobor restaurálására és eredeti helyén való felállítására. Végül is Mag Gyula szobrászművész kapott megbízatást a komoly hozzáértést és szakmai munkát igénylő feladat elvégzésére, (ő állította fel például a komáromi Klapka-szobrot is.) Sajnos, az eredeti vaskerítésnek nyoma veszett, de egy fénykép alapján a kuntapolcai vasöntödében sikerült elkészíteni annak mását. A helyreállított Franciska-emlékmű ünnepélyes felavatására 1993. június 30- án, az 1904-es szoboravatással azonos órában került sor... Franciska grófnő jótékonykodása és jóakarata — nemzetiségekre való tekintet nélkül — Sáros, Zemplén és Szepes vármegyék lakosságához is elért. A kultúra istápolója és a szegények jótevője, a hitélet, népnevelés és művészet pártfogója számtalan iskola, kisdedóvó, lelencház, kórház, intézmény (vakok, süketnémák intézete) létesítését és fejlesztését mozdította elő. Ezenkívül vallásos érzülettől áthatva, felekezeti különbség nélkül, igen sok templom és egyházi intézmény létesítését és újjáalakítását tette bőkezű adományaival lehetővé. „Franciska tehát újra itt van, ereded helyén — fogalmazott a szoboravatási ünnepségen Ondréiik úr, Rozsnyó polgármestere. — Visszatért a jótékonyság a szeretet és a hála jelképe. Am vele együtt vajon felébred-e városunk lakóinak öszszetartozás-tudata is? Blz(z)unk benne, hogy igen!’’ A rozsnyói (egykori nevén Rákóczi-) őrtorony órája 89 év múltával is elütötte a „maga idejét”. Díszbe öltözött emberek állták körül a szobrot, mint „első” felavatásának idején. A visszatérő álomvalóságot az örökkön zöldellő fenyők és szelíd gesztenyefák lombsátrai alatt kegyelettel telt emberszívek vigyázzák. Csak semmi meg ne rettentse az angyalszámy-suhogású történelmi élményt! Lehull a lepel Franciska szobráról — az özvegyek, árvák, ügyefogyottak jóságos szívű támogatója ismét a rozsnyóiaké (Lang Ilona felvétek) A pápa beleegyezett Koronázás Krasznahorkán Rangot helytállással és tudással, hatalmat támogatással, pénzt munkával vagy csalással lehet szerezni, de azt, hogy királyságra hogyan lehet szert tenni, azt nem tudom. Azt még maga Illés István sem tudja, aki pedig kompetens személy ilyen ügyekben, hiszen egyike a hazánkban működő királyi koronázótanácsnak. Szlovákia szegény ország, de uralkodókban mindig gazdag volt. Emlékezzünk csak vissza, a közös államban két kormányunk volt, most ugyan csak egy kormányunk van, de nemsokára lesz egy királyunk is. No, nem mindenkinek, csak a romáknak. Köztudott ugyanis, hogy Ján Farkai magánvállalkozó rövidesen — ha kiengedik Besztercebányáról — az európai romák királyává koronáztatja magát. Tavaly Rimaszombat mellett, a kurinci tónál ülésezett a Szlovákiai Roma Kongresszus, amelyen Ján Farkai javaslatára megválasztották a koronázótanács tagjait. A tanácstagok közé bekerült Illés István, a Munka- és Biztonság Pártja várgedei alapszervezetének elnöke is. Nem véletlenül, hiszen ő egymaga nem kevesebb, mint 264 személyt állított a „királyjelölt” mellé a pártba. A koronázótanács tagjával készült az alábbi inteíjú, ami nem áprilisi tréfa. A tanácstag halálosan komolyan gondolja nyilatkozatának minden mondatát. Hogy mennyire épít légvárat és mennyire nem, az azt hiszem, hamarosan kiderül. — Illés úr, mi a dolga egy koronázó tanács-tagnak? — Előkészíteni a koronázási ünnepségeket. —De Farkat urat bizonyos okok miatt egy időre lecsukták — Sajnos, igen, nos, ilyen esetben mi tartjuk össze a szervezetet. Én konkrétan a magánvállalkozókért vagyok felelős. — Mikorra tervezték a koronázást és hol? — Tudja, a koronázásnak már régen meg kellett volna valósulnia. Farkai úr járt a Vatikánban, a pápa beleegyezését adta a koronázáshoz. Ä ceremónia egy vagy két héttel azután valósult volna meg a krasznahorkai várban, amikor őt koholt vádakkal lecsukták. Eduard Kojnok rozsnyói püspök tette volna fejére a gyönyörű királyi koronát. — Ön már látta a koronát? — Igen, a kezemben is volt. Van rajta egy aranyból készített farkasfigura, körben drágakövekkel van díszítve: rubinnal, smaragddal, gyémántokkal. A gyémántokat Farkai úr Indiából, Gandhi örököseitől kapta. De különben is sok támogatója akad a világban. Többek között az angol királyi pár is támogatja őt. — De úgy hallottam, hogy nem lehet az európai romák királya, mert a román vetélytárs már megelőzte — Az igaz, ő már megkoronáztatta magát, de később kiderült, hogy nem érvényes a koronázás, mert „csóreszolta” a koronát. Most azt az egészet visszacsinálják. Érti? — És ha Farkat urat sokáig nem engedik szabadon? — A tanácstagok közül hárman jártunk küldöttségben a börtönben, petíciót nyújtottunk át a börtön igazgatójának. Abban kértük, hogy Farkai úrnak az ügyét tárgyalják le minél előbb, szerintünk ugyanis ő ártatlan. Ráfogták azt az urán dolgot meg valami gyerekkereskedést. Az pedig teljes képtelenség, hogy emberi belsőszerveket operáltatott ki és szállított külföldre. Ilyen képtelen vádakkal illették őt. — És ha nem tesznek eleget a petícióban feltüntetett követeléseiknek? — Azt is belefoglaltuk a patícióba. Akkor sztrájkba lépünk. — Hogyan? — Majd meglátja. — De úgy tudom,hogy egy napra Farkai urat hazaengedték — Igen, járt is nálam. Arra kért, hogy sürgősen szervezzem meg a koronázást, mivel egy királyt nem csukhatnak le. — Erre ön mit tett? — Mire szervezni kezdtem, újra elvitték. — Most hogyan tovább? — Várunk. Tudja, Farkai úr azt mondta, hogy ha ő úgy érzi, nem érdemli meg a koronát, odaadja valamelyik tanácstagnak. Mert tudja, a koronázás után mi fizetett királyi tanácstagok leszünk. Ha a király nem lesz megelégedve önmagával, lemond a királyságról, és a koronát odaadja annak, aki azt legjobban megérdemli. * * • A fenti nyilatkozathoz nem kívánok kommentárt fűzni,de engedtessék meg nekem, hogy elmondjam: az ember általában a béklyóitól szokott megszabadulni, nem a koronájától. Az utóbbitól akkor válik meg, ha megfosztják tőle. Erre tanúm a történelem. FARKAS OTTÓ
