Szabad Újság, 1993. július (1. évfolyam, 1-4. szám)
1993-07-21 / 3. szám
1993. július 21. 3 a SZ. ____________________________ SZABAD ÍJSÁG_______________________________7 Csütörtököt mondó egyezkedések EZ ELMENT VADÁSZNI... A rendszerváltás óta, a honi vadászok száma nőttön- nő. Hiába, az emberi ösztönvilág márcsak ilyen. Tudniillik a legutóbbi „rendszerváltás” szülte politikusok és mindenszintű vezetők oroszlánrésze a hatalmi legitimitás mellé vadászengedélyt is birtokolni akar. Úgy tűnik, hogy a politikai és a közéleti szereplés elkerülhetetlen velejárója, tekintély- és önbecsülésnövelő tényezője a nyilvánosan is fitogtatható fegyvertartás, a vadat űző gittegyletbe való tömörülés. Annyi szent, akinek fegyvere van, attól tartani lehet, s ha az illető ráadásul aranyérmes trófeával büszkélkedő vadász, arra még fel is lehet nézni. Mondom, egyre több vadásszal számolhatunk, de szaporodnak a vadásztársaságok is, miközben a vadászat gazdasági mutatói romlottak. Elpuskázták A vadak legnagyobb örömére az előző években nagymértékben csökkent az állami vadászterületeket igénybe vevő külföldiek száma. Az árcsökkentés ellenére lanyhult az érdeklődés az eddigi sztár, a dámvad iránt. És akkor még nem is esett szó a vadhúspiac összeomlásáról. A hazai „szocialista” vadászat válságát legtöbben a kelet-európai országok gazdasági nyitásával hozzák összefüggésbe. A volt NDK, Románia, Ukrajna bekapcsolódásával a kibővült vadászpiacon nőtt a kínálat, szélesedett a választék; tehát erősödött a konkurencia. Gyengült a hazai vadásztaló szervezetek piaci pozíciója, nem tarthatók tovább az érmes trófeák felárai. Túl egyszerű volna azonban a vadászat gazdasági gondjait egyoldalúan külső tényezőkre visszavezetni. A vadászati szolgáltatások eladásának korábbi monopóliumát mára fölváltotta, illetve fölváltani készül a szinte már anarchiába süllyedő liberalizálás. A vendégek száma ennek ellenére alig nő, a drága trófeára pályázó, jómódú külföldiek száma pedig egyenesen csökken. Áttekinthetetlenné vált a vadpiac. Ezen nincs mit csodálkozzunk, hiszen az előző rendszerben „vérszerződéssel” létrehozott vadásztársaságok felbomlófélben vannak. A vadászatot egyelőre szüneteltetik. Ám az új — a földtulajdonosok beleegyezésével alakítandó, és új bérleti viszonyok szerint tevékenykedő — vadásztársaságok többnyire még nem kezdték meg a működésüket. Békebeli boldog idők Jelenleg külföldi állampolgár nem hozhat létre vadásztársaságot, de még vadásztársasági tag sem lehet. Még kevésbé gondolhat arra, hogy árverésen vagy más úton vadgazdálkodás céljára törvényes bérleti jogot vásároljon, s a hasznot újra befektesse. Hát akkor hogyan is állunk az új vadászati törvény rendelkezéseinek érvényre juttatásával? Mint már említettük, felbomlófélben vannak a jó öreg „gittegyletek”, amelyekben pártfunkcionáriusok, milicisták és titkosrendőrök vitték a prímet. Az efféle megkristályosodott csoportegység feltöredezése egyáltalán nem fájdalommentes művelet. Hiszen a gyakorlat azt mutatja, hogy a szocialista vadászat legnagyobb haszonélvezői váltig ragaszkodnak a „tulajdonukhoz”, ahogy ők mondják. Mert hát a vadászházakat (ahol annyi szép és pihentető boldog órát töltöttek családtagjaikkal és közelitávoli ismerőseikkel) ők építették, no meg a puskavégre érett daliás vadakat is ők nevelték fel a nagy titokban végrehajtott „selejtezésekkel”. Lehet, hogy más vidékeken — ahol néhány tucat fácánkakasnál nem nagyobb a tét — eseménytelenül zajlanak le az „átigazolások”, de a legkülönfélébb értékes vadaktól hemzsegő zordon és „sötét” gömöri hegyek között nagy veszekedésekkel, csatározásokkal jár az újraszerződést megelőző válás, és az ezzel járó vagyonelosztás. Érthető, hogy az évtizedeken át tartó kiváltságaikat nehezen adják fel az adott területen csupán „elvtársi” jogon portyázók. Mindig is nyílt titoknak számított, hogy a vadak legjava magas rangú vezetőink puskacsövének lett feláldozva, az adott területre jogosultak lelki üdvéért. A kisebb alattvalók, a „fekete cserkészek” pedig azzal is megelégedtek, hogy a „nagyok” kiszolgálása fejében szabadon kielégíthették vadhúsigényüket. Most bezzeg, az alakulóban lévő „új helyzetből” adódóan sokan elkussoltatnak „egyiptom húsosfazekai” mellől. De szolgáljunk erre egy tanú(l)ságos „példabeszéddel.” Közelharc a vadászházért Az egyszer volt szilicei vadásztársaságot 1973-ban abban a kegyben részesítették, hogy beleolvadhattak egy nagyobb csoportosulásba. Fúzióban egyesülhettek a kevés „vadlegdővel” bíró rozsnyói „nagyvadak” csoportjával. Az alig kéttucatnyi puskaviselő helyett ezentúl kilencven nagyigényű, „vadakat terelő” kétlábú lény tartotta megfigyelés alatt a szilicei fennsík jelentős részét. Közülük való volt a járási tűzoltó szervezet parancsnoka, valamint a járási pártbizottság vezetőtitkára (egyiküket sem vették fel az újraszerveződő szilicei csoportba!). Az utóbbi — egy cserkészutat elrekesztendő — víkendházat is épített magának a számára idegen kataszterben, amit a mai napig is látogat. A vazallusi viszonyt nehezen viselő keménylegények már 1985-ben szorgalmazták a korábbi állapot visszaállítását, sikertelenül. Akkor nem is volt mire alapozni a „kérelmüket”, most viszont már semmi sem akadályozhatta meg őket abban, hogy a régen esedékes „vedlést” végrehajtsák. Ez év márciusában a szilicei illetékességű vadászok egy négytagú intézőbizottságot alakítottak, mellyel kidolgoztatták a különválás statútumait. Ezen okmányokat aztán benyújtották a járási erdészeti és a járási vadásztársaság illetékeseinek, jóváhagyás végett. Az engedély megérkezett. A tervezetük szerint az önálló szilicei vadásztársaságnak 28 tagja lesz, valamennyien szilicei lakosok, avagy földtulajdonnal rendelkező elszármazottak, akik itt óhajtják gyakorolni „földi” jogaikat. A kirekesztettek, a fennálló jogszabályok értelmében nem sokat tehetnek marasztaltatásuk érdekében. Utolsó szalmaszálként a vagyonelosztási használják fel kapaszkodóul. A „rozsnyói falódnak is nevezhető alkotmányos elgondolásuk a következőképpen hangzik: Ha már nem is nyertek bérleti jogot az „őshonos” társaságban, legalább az engedtessék meg nekik, hogy továbbra is látogathassák a Fekete fűz nevű meseszép berekben „az ő idejük alatt” épített összkomfortos vadászlakot. Mert ha nem, vagyis ha ezt az ajánlatukat nem fogadják el, akkor bezzeg megnézhetik magukat, mert hivatalosan is ,jól” felértékeltetik a közös szerzeményt, amiből ki kell hogy fizessék őket a lelketlen újvadászok. A szilicei vadászokat azonban keményebb fából faragták annál, mintsem hogy megijedjenek húszéven át kísértő árnyékuktól. Késedelem nélkül a zsarolók tudomására hozták: ha annyira ragaszkodnak az építményükhöz, nos, akkor szedjék tégláira, gerendáira, s vigyék magukkal jussként, és építsék fel ott, ahol majdan vadászni méltóztatnak. Egy biztos, abba nem hajlandók beleegyezni, hogy a fennsíkról távozni kényszerülők ebből a vadászházból járjanak vadászni az innen több kilométerre bérelt revírjükbe... A harc még nem dőlt el. Lehetséges, hogy megtörténik a csoda, és lába kél a híres szilicei építménynek? Titkok titka A hivatásos vadászok krémje nem tud belenyugodni az új helyzetbe. Kisemmizettnek érzik magukat. Az egyszerű állampolgár, váratlanul fő szerepkörbe kerülő földtulajdonos meg legfeljebb eltöprenghet, egyáltalán miért rendeznek olyan nagy csetepatékat a földtulajdonosok kegyeiért esdeklők? Talán a „vadászfilozófiából” is megsejtett már valamit. De, hogy kinek milyen érdekei játszottak a „vadászügyekben” szerepet, ki kit gyűlöl(t), miért akar(t) a vadászat élvezetéből kizárni, kinek milyen hasznára vált, hogy ezt vagy azt a fontos elvtársat (ma már urat) pénzes nyugatnémet vadásztatta, ki mikor orwadászott büntetlenül, értékesített külföldön trófeákat, vagy ki akarta mindezeket megakadályozni, — azt már a legravaszabb ügyvéd sem tudná kihámozni. Csak burkolt célzások, véletlen elszólások formájában lelhetők fel. Hivatásos és „sportvadászok” ma is nagyon óvakodnak nyíltan beszélni arról, ami nemrég még a vadászvilág jól őrzött titkainak számított. Gömör-szerte hallom a „vadászszerveződés” mellőzött szereplőitől: már nem is szeretnek vadászni. Elvették a kedvüket. Ha az őzek, nyulak, vaddisznók és szarvasok ezt hallanák, lehet, azonnal saját érdekvédelmi szervezetük élére választanák ezeket az orwelli Álla tfarm szereplőinek is beillő Hógolyókat. KORCSMÁROS LÁSZLÓ Sokkal vagyunk adósai a természetnek A becslések szerint a szlovák gazdasági minisztérium hatáskörébe tartozó vállalatoknak 2000-ig legalább 72,5 milliárd koronát kellene ökológiai beruházásokra fordítaniuk, hogy a termelés összhangba kerüljön a világszerte hatályos ökológiai előírásokkal. Az elkövetkező években várhatóan tovább szigorodnak a környezetvédelmi előírások, ennek következtében e kiadások is növekedni fognak. Mivel Szlovákia gazdasági helyzete nem kedvez a beruházásoknak, várható, hogy az ipar környezetvédelmi adósságai tovább szaporodnak, s megoldásuk a harmadik évezred generációira marad. Az ökológiai paraméterek elhanyagoltsága jelenleg komoly akadályként jelentkezik a privatizáció során. Erősen csökkenti a nemzetközi érdeklődésre számot tartó vállalatok értékét, hogy nincsenek felszerelve környezetvédő berendezésekkel, illetve hogy közeli és távolabbi környéküket étvizedeken ál szennyezték, s a helyreállítási kiadások az új gazdákra várnak. A törvényhozásnak napjainkban megkülönböztetett figyelmet kellene fordítania a gazdasági törvények megalkotása során a környezetvédelmi előírások törvényes betartására, hogy a helyzet — ha már nem javul — tovább ne romoljon. ATt. 92/1991. számú, ún. nagyprivatizációs törvénye kimondja, hogy a környezetvédelmi adósságok átszállnak az új tulajdonosra. A talajvizek, a talaj szennyezettsége, a veszélyeshulladék-tárolók léte csak egy töredéke a megoldandó feladatoknak. Az államnak — amennyiben valóban komolyan gondolja a privatizációt — forrásokat kell találnia a meglévő hiányosságok felszámolására. Szlovákiának annál inkább, hogy hazai tőkehiány miatt Csehországnál jóval nagyobb arányban számít a külföldi tőke segítségére. Csakhogy források híján az ország nem nagyon siet a kérdés rendezésével. A vállalatok ökológiai problémái azonban napról napra nőnek. A privatizáció második hullámában benyújtott tervezeteknek már tartalmazniuk kell a vállalat ökológiai adósságait is, s ugyanígy környezetvédelmi elemzést kell tartalmazniuk az új építmények terveinek, bár ezeknek nincs olyan következményük, hogy az ökológiai előírások betartására köteleznék az érintetteket. Általában csak a helyzet tárgyilagos ismertetése és feltérképezése a céljuk. Az ökológiai adósságok csökkentése érdekében az egyetlen járható út a további környezetszennyezés megakadályozása. Ez a legolcsóbb módszer, mert a szennyeződések eltávolítása sokkal költségesebb és hosszadalmasabb, legyen szó akár talajvízről, akár talajról vagy veszélyeshulladék-tárolóról. A legnagyobb gondot az előrelépésben az jelenti, hogy még napjainkban is sokkal jobban megéri szennyezni a környezetet és fizetni az érte kirótt szimbolikus bírságot, mint költséges környezetvédelmi beruházásokat eszközölni. A bírságok drasztikus megemelését, illetve az árucikkek árába beépített környezetvédelmi adó bevezetését egyelőre gátolja a vállalatok és a háztartások rossz gazdasági helyzete. Az ördögi körből kiutat csak a gazdasági növekedés jelenthet, nem biztos azonban, hogy az embernek mint a természet egyik alkotóelemének van ideje megvárni a gazdasági fellendülést. Az emberiséget ugyanis globális, világméretű ökológiai katasztrófa fenyegeti, s ez kikényszerítheti, hogy további tevékenységében az alapvető és legfőbb döntő szempont a környezetvédelmi legyen. Napjainkat még mindig az jellemzi, hogy az ökológiai kiadások nem képezik a különböző beruházások bekerülési költségeinek részét. Az elektro-energetikai üzemek ára nem tartalmazza például azokat a költségeket, amelyek a „kiszolgált” atomerőmű likvidálásával járnak együtt, holott ezek a kiadások gyakran a többszörösére rúgnak annak, mint amennyibe az erőmű felépítése került. Az atomerőművek beruházási költségei nem tartalmazzák például a légtisztító berendezések, sem a kiégett fűtőanyag biztonságos tárolásának költségeit. Az amortizációs kiadások csak az objektumok könyvelési költségeiből vannak kiszámítva, figyelmen kívül hagyva a nagyarányú inflációt, így a vállalatokat még ez is hatalmas teherként nyomasztja. Az elektromos energia ára még mindig szabályozott; a felsorolt költségek így nem épülnek bele az áramszolgáltatás árába, tehát valójában senki nem tudja megmondani, mennyibe is kerül egy kWó villanyáram. A szabad árképzésű vállalatok Szlovákiában semmivel nem költenek többet környezetvédelemre, mint korlátok közé szorított társaik. Számukra az ökológiai kiadások minimális szinten tartása a konkurenciaképesség növekedését jelenti. A jelen tehát a jövő rovására gazdálkodik. Gyermekeink nemzedékének többszörösen kell majd megfizetnie a mi cinikus és felelőtlen magatartásunkért. A piacgazdaságban akad néhány példa arra, hogy nem kizárólag adó kivetésével vagy áremeléssel lehet ökológikus gondolkodásra bírni a vállalkozókat. Jó szabályozója lesz a környezetbarát magatartásnak a nyereségorientáltság, amennyiben az ipari szerkezetváltás során nálunk egyes vállalatok modem környezetvédelmi technológiák előállítására rendezkednek be, a társadalom pedig természethez való viszonyában változik olyanná, hogy a környezetbarát termékek iránt mutat majd keresletet. (u)
