Szabad Újság, 1993. július (1. évfolyam, 1-4. szám)

1993-07-21 / 3. szám

4 A devalvációról mondták Jelentős áremelés várható Jozef KoSnár, a Demokratikus Baloldal Pártjának parlamenti képviselője szerint a szlovák korona 10 százalékos devalvációját mély hallgatás övezi, mintha nem volna szükséges annak következményeit firtatni. Pedig a devalvációt automatikusan követő infláció, a 23 százalékról 25 százalékra feltornázott hozzáadottérték-adó, az 5 száza­lékról 6 százalékra emelt fogyasztói adó természetesen a termékek árában fog meg­mutatkozni. Az év végéig valószínűleg, óvatos becslések alapján, 10-12 százalékkal emelkednek az árak. A parlamenti képviselő prognózisa szerint év vége táján olyany­­nyira kiéleződhet a szociális feszültség, annyira fog szorulni az a bizonyos nadrágszfj, hogy a lakosság elégedetlenségének hatására a kormány kénytelen lesz végre meg­alkotni gazdasági programját. Más kérdés, nincs-e már túl későn? (vida) „Elkésett levél” A kormány nem folytatja a privatizációt, nem tudja behajtani a tervezett adókat, ezért adót emel. Megdöbbentő tény, hogy Meíiar kormányfő szokásos vasárnapi televíziós tízpercében egyetlen keresetlen szóval sem érintette az adóemelést és a devalvációt. Mikuláá Dzurina, a Kereszténydemokrata Mozgalom gazdasági szak­embere ezt a múltból átmentett jól bevált módszernek nevezte, amikor is a kelle­metlen dolgokról egyszerűen nem beszéltek. A devalvációt elkésettnek tartja a moz­galma. Kétségtelen, hogy élénkítő hatása lesz a gazdaságra, ám az infláció a termé­kek árának növekedésében fog megmutatkozni. A gazdasági szakember szerint az állampolgárokat igenis tájékoztatni kell arról, mit jelent ez a leértékelés, milyen pozitív és — főleg — milyen negatív következményekkel jár majd ránk, polgárokra nézve. Elvégre rajtunk csattan az ostor. v-a Szűkszavúan Roman Zelenay, a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom alelnöke szerdai sajtótá­jékoztatójukat azzal vezette be, hogy a devalvációhoz nincs mit hozzátenni. Szeren­csére jelen volt Július Tóth pénzügyminiszter, aki hajlandó volt nyilatkozni az ügy­ben, bár elég kurtán. Váltig tagadta, hogy a DSZM azt állította volna, nem kell tartani a devalvációtól. Erre a lépésre a Nemzetközi Valutaalap missziójának érté­kelése alapján került sor. Tóth miniszter úr mosolyogva, ujjongó arccal ismertette az újságírókkal a devalváció gazdaságot élénkítő hatásait, és azt is elmondta, további leértékelésre nem lesz szükség. Az adóemelésekről és a védővám emeléséről annyit mondott, hogy az a világon mindenütt normális dolog. Hát miért ne lenne nálunk is az? Különben a pénzügyi tárca vezetője szerint nem lehet kidolgozni hosszú távú makroökonómiai programot, mivel a világban gazdasági recesszió megy végbe. Ta­lán csak nem azt akarta ezzel mondani, hogy a kormánynak egyáltalán nem is kell kidolgoznia gazdasági programot? (vj) Ki számol be a leértékelésről? A Szlovák Nemzeti Pártnak új alelnöke Igor Uhrík, aki szélsőséges szlovákpárti kiszólásairól ismert, érdekesen közelíti meg a napi politikai és gazdasági jelensége­ket. Múlt heti bemutatkozásán kijelentette például, hogy Szlovákia hajlandó bárkitől elfogadni segítséget, feltéve ha a támogatás jószándékú. (Bizony elkel a segítség Szlovákiának, hiszen az agyonszajkózott gazdasági fellendülés és a szlovák korona stabilitásának biztosítása csődöt mondott.) A korona 10%-os leértékelése, az adók emelkedése, a tervezett védővám bevezetése, a szociális támogatások restrikciója valahogy kevésbé zavarták a párt vezetését, ezekkel a kérdésekkel kapcsolatban. Uhrík szűkszavúan nyilatkozott. Közölte, hogy a korona leértékelésére szükség volt, de az SZNP szerint nem ilyen gyorsan, csak hát ez volt a Nemzetközi Valutaalap egyik feltétele ahhoz, hogy Szlovákiának stabilizációs segélyt nyújtson. Örülnék — hangsúlyozta —, ha a kormány kidolgozna egy jelentést a leértékelés hatásairól a gazdaságra, a behozatal és kivitel mértékére, s az intézkedés élénkítő mozzanataira. Uhrík úr azonban elfelejtette közölni az újságírókkal, hogy melyik kormánytól kéri számon a jelentést. Az egyszínű Meéiar-félétől-e, avagy már arra gondolt, amelyik­nek ők is tagjai lesznek?! -hqjdú-Van visszaút a középkor zsákutcájából? Középkori Akadémia Visegrádon SZABAD ÚJSÁG___________________________ 1993. július 21. 3. SZ. Visegrád 1335 novemberében Károly Róbert magyar, III. (Nagy) Kázmér lengyel és János cseh király talál­kozójának színhelye volt, amely során fontos politikai és gazdasági megállapodások születtek. Szabályozták az északi kereskedelmi utak forgalmát, ezzel kívánván kikerülni Bécset Immár hat és fél évszázad múltán Most pedig, július elején annak az egy­hetes rendezvénynek adott otthont e történelmi hely, amellyel a Szent György Lovagrend Egyesülete a magyar honfoglalás közelgő 1100. évfordulójá­nak rendezvénysorozatát kívánta meg­kezdeni a címben említett név alatt. Az akadémia jelentősége abban rejlik, hogy a sötétnek nevezett középkort kívánta neves előadók, illetve külföldön élő ma­gyarok — történészek, pedagógusok, publicisták — bevonásával újraértékel­ni. A magyarok történelmében ugyanis a kort ma még nem értékeljük jelentő­ségének megfelelően. A Középkori Akadémia szervezői évente mindig más alapgondolat köré kívánják csoportosí­tani a magyar középkor történetét. Ezen a nyáron a magyar nép eredetét, a hon­foglalás vitatott kérdéseit tűzték ki vi­­tatárgyuL Ezen kívül a feudális magyar állam, a rendiség kialakulása és szere­pe foglalkoztatta a jelenlévőket A kö­zel ötven résztvevő újabb ismeretek alapján igyekezett értékelni Magyaror­szág és a szomszédos népek kapcsola­tait is, ami nem volt könnyű feladat. A középkori Akadémia résztvevői­nek — erdélyi, délvidéki, kárpátaljai, va­lamint felvidéki pedagógusoknak, levél­tári dolgozóknak, újságíróknak, történé­szeknek, illetve az e kor iránt érdeklődő magyaroknak — a rendezvényen való részvételt annak védnökei tették lehető­vé: dr. Für L^jos honvédelmi minisz­ter, dr. Mádl Ferenc művelődési- és közoktatási miniszter, dr. Entz Géza címzetes államtitkár, a Határon Túli Magyarok Hivatalának elnöke, Csoóri Sándor a Magyarok Világszövetségé­nek elnöke, illetve a város képviselőtes­tülete. Néhány év híján 1100 esztendeje el­ődeink átkeltek a Kárpátok szorosain, és a Duna, a Tisza, a Maros és a Dráva folyók által tagolt hatalmas területen szállást találtak maguknak. A magyar szállásterület a Honfoglalás előtt gyéren lakott Kárpát medencét csaknem telje­sen kitöltötte a három oldalról is állan­dó természetes határokig. Árpád-házi uralkodóink idején a magyar királyság a Balkán felé igyekezett kitolni határait. Szent László király 1091-ben elfoglalta a horvát királyi trónt, azonban Könyves ugyancsak Visegrád adott otthont Magyarország, Len­gyelország és Csehszlovákia állam- és kormányfőinek, hogy a kommunizmus bukása után megalakítsák a vi­segrádi hármakat (Csehszlovákia kettéválása után már négyek), hogy koordinálják lépéseiket az európai integrálódás szellemében. évi vizsgálódásom alapja nem túlnyo­mórészt könyvtári, hanem inkább élő emberanyag volt. A román nyelvterüle­ten lebonyolított magánvizsgálódásaim konklúziója az, hogy román népről olyan értelemben beszélni, hogy egy összeforrott, bizonyos jellemző kvalitá­sok, együtthatók alapján kialakult kép­ződmény, azt hiszem még ma is túl korai Magát a Török Protektorátust is csak 1877-ben volt képes a kárpátokon túli románság magáról lerázni. Másrészt az erdélyi románság a magyarországi ro­mán nemzeti párt története és okmányai alapján bizonyíthatóan 1918-ban az ún. felszabadítása idejében még egyáltalán nem volt unionalista. Miért tagadom, hogy létezik egy összefogottnak nevez­hető román homogén nép? A történe­lem folyamán három különböző régió­ban létezett. Ennek a három régiónak mindegyike egy akkor világbirodalom­számba menő ország, állam része volt. A moldvaiakat leginldbb szláv befolyás érte, közvetlenül pedig orosz hatás. A havasalföldieket a bizánci örökségre ré­­tegeződött balkanizmus, és ennek az örökségnek az átszüremlése után mind­járt a török világ, amelynek destruktív hatása volt az európai társadalmakra. Az erdélyi románság pedig a magyar ko­rona védnöksége alatt, majd később az Osztrák—Magyar Monarchia kereté­ben szerencsére nem kapott sem szlá­­vos, sem balkáni jelleget, hanem inkább egy európainak mondható, közvetett hatást a magyarságtól és a szászságtól. Ezért nem szoktam én beszélni román népről, hanem csak románságról. A Középkori Akadémia hallgatóinak a neves előadókon túl alkalmuk nyílt ba­ráti beszélgetések során megismerni a határon túl élő, azonos nemzethez tarto­zó pedagógus-, történész-, újságíró kollé­gák problémáit. Bár a rendezvény apoliti­­kus jellegét annak szervezői több alka­lommal is hangsúlyozták, mégsem lehe­tett hallgatni a Bosznia-Hercegovinában dúló háborúról, és a szünet nélkül for­rongó Bukarestről sem. Az itt köttetett barátságokon keresztül még inkább át­­érezhettük az orwadászoktól, robbanás­­veszélyektől családtagjaik életét féltő em­berek mindennapjait. Az akadémia éven­ként megismétlődő rendezvényeit, való­színűleg, mind nagyobb érdeklődés fog­ja kísérni, hiszen megvilágítani a sötét­nek nevezett középkor eseményeit — már csak önismeretünk erősítése miatt is érdemes. száz Ildikó Kálmánt már horvát királlyá is koronáz­ták, néhány év múlva pedig Dalmácia egy része is elismerte a magyar fennha­tóságot. Kelet felé, a Kárpátokon túli Kunország, Moldva és Havasalföld terü­letének meghódítására 1227-től került sor. Egy nép öntudatát, példaadó „nagy birodalmak” történelmi emlékével lehet állandóan ébren tartani, és Európa csaknem valamennyi országa számon tartja valamikori virágzó „nagybirodal­mát”. Nem a térképek csalnak, csak a történelem más-más korszakát ragadják ki. Az Anjou-házi Lajos király is egy ilyen birodalmat kovácsolt össze, majd a középkor másik nagyhatalmi dinaszti­kus kísérlete Hunyadi Mátyás nevéhez fűződik. A Középkori Akadémia számos neves előadója, köztük dr. Csihák György, a Züriczl Magyar Történelmi Egyesület elnöke, dr. Kocsis Károly az MTA Földrajztudomány! Intézetének munkatársa, Liu Wenging nyelvész a Kínai Népköztársaság Nagykövetségé­nek első titkára, dr. Makkay János, az MTA Régészeti Intézetének tudo­mányos munkatársa éppen a kor törté­nelmi összefüggéseit fejtegette. Az akadémia résztvevői nagy vita­kedvvel reagáltak a szomszédos államok közötti kapcsolatokat érintő előadások­ra. Ilyenek voltak: dr. H. Tóth Imre a József Attila Tudományegyetem docen­sének értekezése a magyar-orosz kap­csolatokról a középkorban, és dr. Had­­rovics László akadémikus előadása a magyar-délszláv együttélés kultúrtörté­neti kérdéseiről Dr. Velimir Rogic professzor, a zágrábi egyetem tanára telt ház előtt, egy délvidéki újságíró tol­mácsolásában a magyar—horvát per­szonális unió kialakulásáról adott elő. Közel ötven hallgató köszöntötte taps­sal Gelu Pateanut, az ELTE Bölcsészet­tudományi Karának tudományos ku­tatóját is, akinek előadása nem min­dennapi ismeretszerző élménynek szá­mított, ezért idézünk belőle: Annak ma­gyarázata, hogy Románia mellett éppen Magyarországot választottam második hazámnak az, hogy, úgy érzem, számot tarthatok az értelmes ember minősítés­re. Úgy érzem kötelességem eloszlatni a homályt, feltárni a legendák esetleges reális magvát, küzdeni tudatos harccal a népem informáltságát meghamisító ta­nokkal szemben. Azt, hogy ezzel a ma­gatartással milyen minősítéseket értem el odahaza, felesleges részletezni. Ötven Nem lehet tudni... „A devalváció mértéke minden bizonnyal meghaladja a szükséges mértéket, ám az volt a Nemzetközi Valutalap feltétele, ezért valószínűleg meg kellett tenni ezt a lépést is” —véli Viliam Oberhäuser, a Keresztényszociális Unió alelnöke. Egyúttal az is a véleménye, a kormánynak be kellene számolnia, milyen hatása lesz a lépésnek a gazdaságra, meg arról is, mennyivel értékelték le feleslegesen a koronát, azaz milyen százalék mozgásteret hagytak a pénzügyi szakembereknek ahhoz, hogy idővel esetleg „vissza lehessen értékelni a szlovák pénznemet”. Oberhäuser szerint azon­ban a legnagyobb baj az, hogy nem áll sem a polgárok, sem a különböző pártok és mozgalmak rendelkezésére annyi adat, hogy el tudnák dönteni, mennyiben volt szük­séges a szociális szférát mindenképpen negatívan befolyásoló lépés. Csak azt nem lehet tudni, hogy ebben az esetben Oberhäuser úr miből gondolja, hogy túlzóit volt a leértékelés mértéke, s minek alapján bízik abban, a további de­valváció helyett revalváció (azaz a pénznem megerősödése, felértékelés) következik majd? -is-Elterelo hadművelet A Magyar Polgári Párt véleménye szerint a kormány döntése, miszerint a köztár­sasági elnökön keresztül visszaadják a parlamentnek a névhasználati törvényt, nem más, mint elterelő hadművelet. A. Nagy László elnök szerint ugyanis a kormánynak ebben az időszakban különösen előnyös az, ha az emberek másra figyelnek, s nem azokra a gazdasági és szociális restrikciós intézkedésekre, amelyeket a Nemzetközi Valutaalappal megkötött szerződés miatt — korábbi ígéretei ellenében — kénytelen megtenni a kormány. A. Nagy László szerint a devalváció is az agyonhallgatott in­tézkedések közé tartozik, holott annak hatását a kiskereskedelmi árakban valameny­­nyien igen rövid időn belül érezni fogjuk. v-j-Februárban is megérthették volna „Nem a devalvációval van baj, hanem azzal, hogy későn született róla döntés, s nincsenek olyan — egyéb — gazdasági határozatok, amelyek következtében a koro­na leértékelésének gazdaságélénkítő hatása lehetne”— mondta Bárdos Gyula, a Ma­gyar Kereszténydemokrata Mozgalom szóvivője a mozgalom sajtótájékoztatóján. Az MKDM szerint érthetetlen, mire számított a kormány februárban, amikor visszautasította a Nemzetközi Valutaalap missziójának a leértékelésre tett javaslatát. A sajtótájékoztatón konstatálták azt is, a devalvációnak negatív hatása lesz az élet­­színvonalra, amit azonban megfelelő intézkedésekkel a kormány enyhíthetett volna. A kormány azonban úgy viselkedett, mintha az ő munkájára a nemzeti bank döntése nem lenne hatással. Való igaz, hogy a devalváció nem olyan dolog, amitől félni kellene, netán szégyenkezni miatta, az viszont elítélendő, ha a kormány a lépés inflációgerjesz­tő hatásáról hallgat és semmilyen ellenintézkedésre nem hajlandó. -enes-Bizottságosdi a televízióért A tömegtájékoztatási eszközök, főleg az elektronikus sajtó megszerzéséért, vala­mint a sugárzási lehetőiségekért folyó harc egyre inkább erősödik. Nem véletle­nül, hiszen a televízió és a rádió továbbra is olyan nagyhatalom, amely jelentős mértékben befolyásolja a közvéleményt. Ismert tény, hogy például a legutóbbi parlamenti választások során győztes mozgalom milyen nagy támogatásban ré­szesült az éter hullámain. A támogatók meg is kapták jutalmukat, s ma már fon­tos, illetve kevésbé fontos, ám nagyon jól fizetett előnyös posztokat töltenek be. Maradjunk azonban a televíziónál, amelyről szintén sokat beszélnek az utóbbi időszakban. Az 1989-es őszt kö­vetően olyan iramban váltják egymást az igazgatók, hogy az intézmény alkalma­zottai számára is problémát okoz a vál­tozások követése. Több mint fél éve a Szlovák Televízió Tanácsának egyedüli magyar tagjaként figyelem a televízióval kapcsolatos, illet­ve az intézményben zajló eseményeket. A tanács alakuló ülését követően a leg­fontosabb feladat (a korábban szerzett tapasztalatok alapján) a működési sza­bályzatnak, a statútumnak a kidolgozása és előterjesztése volt. Mikor végre sike­rült olyan tervezetet benyújtani a Szlo­vák Köztársaság Nemzeti Tanácsába, amely a minimálisra csökkentette a kü­lönböző érdekcsoportok beavatkozási lehetőségeit, hosszú ideig kellett várni a parlament jóváhagyására. A legfelső törvényhozó testület által megszavazott szabályzat azonban több pontban különbözött a tévétanács által benyújtott tervezettől. Magyarán: május­tól van a tanácsnak érvényes statútuma, csak éppen nem olyan, amilyet szeretett volna. A parlament elnökének címzett le­vélben tudattuk észrevételeinket, és az eredeti tervezet, valamint a Szlovák Te­levízióról szóló törvény értelmében hat módosítást javasoltunk. Változás azon­ban e téren a mai napig nem történt. A tévétanács további fontos feladata az igazgatói poszt körüli problémák meg­felelő orvoslása. A gyakori igazgatócse­rék ugyanis nem teszik lehetővé a kon­cepciózus tevékenységet és akadályozzák az állami televízió közszolgálativá történő átalakulását. A Szlovák Televíziónak je­lenleg is csak megbízott igazgatója van, aki kinevezése értelmében ideiglenesen, az új központi igazgató megválasztásáig tölti be tisztségét. Ezért a tanács pályá­zatot írt ki e poszt betöltésére. A pályázat kiírásának napjától egyre népesebb azok tábora, akik különböző indíttatásból ötletekkel igyekeznek el­látni a tanácsot. A parlament a kulturá­lis bizottság elnöke révén tett javaslatot a pályázatot elbíráló szakcsoport össze­tételére. Elképzelése szerint az értékelő bizottságot a tévétanács két (!) tagja mellett a parlament és a kormány (!) két-két képviselője, valamint szavazati jog nélküli szakértők alkotnák. Ez a javaslat a tévétanács számára el­fogadhatatlan volt. Olyan megoldást ja­vasoltunk, hogy a tévétanács vala­mennyi tagja mellett a parlamenti frak­ciók egy-egy képviselőjének legyen sza­vazati joga. Ezt találtuk az adott lehető­ségek közül a legdemokratikusabbnak. A tanács legutóbbi ülésén részt vett a parlament kulturális bizottságának kül­döttsége, amely tolmácsolta a módosí­tott parlamenti javaslatot, mely szerint a Nemzeti Tanács kulturális bizottságá­nak valamennyi tagja (16) helyet kapna az értékelő szakcsoportban. Ezt a tévé­tanács ismét elutasította és kompro­misszumos megoldást javasolt, melynek értelmében a parlamenti frakciók egy­­egy képviselője (a kulturális bizottság tagja) lenne jelen a pályázat értékelése során. Erre még nem kapott a tévéta­nács választ. Óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy miért kell bevonni a parlamentet. Egy­szerű a válasz, ugyanis az érvényben lé­vő (jelentős módosításra szoruló) tör­vény értelmében a Szlovák Televízió központi igazgatóját a parlament hagyja jóvá. Összegezve tehát; bárkit is javasol a ma még ismeretlen összetételű értéke­lő bizottság az igazgatói tisztség betölté­sére, annak személyét egyrészt a tévéta­nácsnak kell elfogadnia, másrészt pedig a végső döntés a parlament kezében van. Könnyen előfordulhat, hogy patt­helyzet alakul ki. Egyesek azt nagyon is tudatosítják, hogy a tévétanácsot nem lehet megkerülni, illetve kihagyni a dön­téshozatalból. Am működésképtelenné lehet tenni. Sajnos, az ilyen kísérletek­ből nincs hiány. Megfelelő megoldásért nem kellene messzire menni. Mennyire okosabban és következetesebben oldották meg ezt a kérdést például a Cseh Köztársaságban, ahol a törvény szerint a tévétanács és nem a parlament dönt az igazgató személyé­ről. Csak ennyi a különbség... BÁRDOS GYULA / A szerző aggályait - cikke megszületé­se után - teljes egészében igazolta a parlament határozata, mely szerint a tanács tagjai visszahívhatók. A parla­ment egyébként olyan törvényt hozott a televízió és rádió frekvenciáinak elosz­tása ügyében, hogy veszélybe került a rádió magyar adásának teljes műsori­deje is^

Next

/
Thumbnails
Contents