Szabad Újság, 1993. június (3. évfolyam, 125-150. szám)
1993-06-04 / 128. szám
Szabad fórum 1993. június 4. 8 Szabad Í J.SÁG Olvasóinknak, munkatársainknak kínáljuk: ez az oldal (hetente vagy kéthetente) a szabad szájúak rovata. Névvel, vagy név nélkül, de akár álnéven - szájzár nélkül - ki-ki azt írhatja meg, amit még hangosan sem mert kimondani, óhaját, sóhaját, bánatát, sérelmét, kivel, mivel van baja, kit vagy mit imád és utál, akkora szabadossággal, amekkorát a nyomdafesték pirulás nélkül eltűr. A szerkesztőség nem korrigál, de felelősséget sem vállal. Süvöltsön a szelep! A Uég birodalom fogságában Makarenko a derékszíjon Tegnap rendkívüli világnap volt: Jánosík még be sem vakkantott hozzám. Ma bezzeg! Dél sincs még, és máris meglátogatott. Igaz, egyszer jött csak, de a fele is elég lett volna! A nagydarab porkoláb nadrágján, úgy majdnem derékmagasságban jókora sötét folt jelezte, Gatyafalván gátszakadás történhetett, fegyőröm szabad folyást engedhetett érzéseinek, s igen magasra szökött az ár. Hiába no, nem véletlen, hogy az én emberem. Jaj, miket is beszélek, mert akkor közelharcot kell vívnunk a csábos hústoronyért. Persze, az is lehet, hogy a bolond naccsága kihívna egy futóversenyre. Ez persze a vesztemet okozná. A banyácska ugyanis vágtaszámokban szinte verhetetlen. A ba| sajnos nem jár egyedül, fakad ki felvigyázóm rendszerint, amikor előkerítem pulikutyámat és élete és ivócimborái szomorítójára terelem a szót, a kopott. kuvasz nem csak vén, de öreg is, s nem csupán csúf, hanem rusnya is. S nem bírja elviselni, ha Jánosík inni megy. Állítólag azért, mert Jánosík a kisüsti pálinkát szereti, ő meg a kocsisrumot. Azt mondja élete párjának, igyon vizet, az is fehér, neki meg mindegy, úgyis hülye, hisz már régóta nem is jajgat, amikor veri. Fegyőröm valósággal irtózik a víztől. Ha esősre fordul az idő, szabadságot vesz ki, nehogy véletlenül megázzon. A víztől víziója is támad. Azt képzeli, hivatásos fojtogató, s a feleségét kell eltennie kéz és láb alól. Ám, amikor kilehelné rusnya lelkét az öreg ágyelőnek való, felébred. És kiveri a víz! A víztől meg elájul. Úgy kell fellocsolni. Vízzel természetesen. S kezdődik minden elölről... Porkolábom váltig állítja, hogy amikor elindul kedvenc ivója felé, asszonya a virágoskertbe trappol, és kis sodrófákat dugdos a parlagon hagyott virágágyásokba. S azt suttogja közben, hogy ..gyorsan nőjjetek. erősödjetek, galambocskáim. mert a szerelmetes párom már egyre kevésbé bírja az italt és hamarosan hazajön. “ Jánosík Lajosnak hívja a feleségét. Olyan hülye ötven méteren, szokta mondogatni, mint más ötszázon. A múltkor meg azzal hencegett, hogy nekik nem is kell hűtőszekrény, elég ha párját ritkító párja belép a spájzba, menten megfagy a helyiségben a levegő. No, de úgy látom, elkalandoztam kissé. Ott hagytam abba, hogy nem hiába az én emberem Jánosík, engem szeret leginkább, hisz senkit sem ver olyan önfeledten, átszellemült vigyorral, mint engem, s egyetlen rabtársamat sem verte meg annyiszor, mint engem. Mert nála a verés a szeretet jele. Csak attól félek, én ebbe a szerelembe bele fogok rokkanni! Beérném azzal is, ha messzebbről szeretne. De nem! Ó közel jön! Egész közel, s rendszerint tesz egy tiszteletkört a keze ügyébe eső lábamon is. Hiába no, akartam neki mondani, miután megláttam hatalmas foltját, Jánosík úr kisdolgokban a legnagyobb, de észbe kaptam, minek haragítsam magamra a gumibotját. Apropó, gumibot! Már jó ideje összetegeződtem a karcsú, ám nagy jövő előtt álló gumitanárral. Ez még akkor történt, amikor Jánosík a kedves, szívós-csípős nevelőszerszámot Makarenko elvtársnak hívta. Egy ködös hajnalon bejött és felrázott. Ágyastól.- Ébredj nyelvtörvénytipró - súgta a fülembe, mire néhány másodpercre heveny kómába zuhantam, mert mielőtt benyitott volna lakosztályomba, bizonyára hosszú órákon át hagymát falatozhatott hagymával - ütött a szabadulás órája. Felugrottam. Madarat lehetett volna fogatni velem, de hát egy börtöncellába még a madár se jár. Csak Jánosík! Örömömben megragadtam börtönőröm gallérját.- Ne bomolj hékás - kapta elő ekkor a Földet körülérő nadrágsszíja mögül gumibotját -, az óra tényleg ütött. Most meg én ütök! És lecsapott. Mint a taxiórát. Aztán életre pofozott és újból csépelni kezdett. Akkoriban még bohó és párttag volt.- No Makarenko elvtárs - bíztatta a gumibotját térítsd észre az eltévelyedett bárányt. Beszélj a lejével S néhányszor kedélyesen rámcsapott. A bal szememre azóta is erősen sántítok. Verés közben egyre csak kapkodtam magam elé a kezem, ügy csápoltam, hogy bármelyik rockkoncerten elfogadtak volna előcsápolónak... Hát így kötöttem egy életre szóló barátságot Makarenko elvtárssal. Jánosík azóta jócskán megváltozott. Most például a feje már olyan, mint egy fél telihold. Egy darabig mustrálgattuk egymást, aztán megvakarta göcsörtös kobakját, és mesélni kezdett.- Reggel- csapta az asztalra tányérsapkáját, valósággal népirtást végezve ezzel reggelim maradékán dőzsölő svábbogaraim között - munkába jövet azt hallottam valakitől. hogy megjött a főnököm esze Bementem az irodájába, hogy köszöntsem az idegent, de alig mondtam el köszöntőmet. Barnabás úr - ki tudja miért - máris üvöltözni kezdett. Bömbölt, mint a lába szorult mszki csaj.-Micsoda?- Hát orosz lán(y)! Kiröhögtük magunkat, aztán Jánosík folytatta a történetet. A főnöki iroda előtt óriási csődület támadt. Még a tűzoltók is befutottak.- Mi a baj emberek? - tudakolta a parancsnokuk Mi történt? Erre valaki azt találta mondani, hogy rendkívül forró lett a helyzet, mire a derék és lelkes szakik tömlőkért robogtak és - biztos, ami biztos - lelocsoltak mindent és mindenkit. Szegény Jánosíkot sliccközeiben érte a sugár. Persze fegyőröm nem hagyta anynyiban a dolgot és ellentámadásba lendült. Egy szempillantás alatt háromszor megvert minden tűzoltót, mire félholt parancsnokuk kijelentette:- A tűzveszély elmúlt, menjen mindenki haza! Néhány közeli cellában kucorgó elítélt félreértette a dolgot és szedelődzködni kezdett, de Jánosík ismét fején találta egyiküket, s elrikkantotta magát:-Aki belép a kommunista pártba, kimehet! Egyszerre csend lett, még a legnekivadultabb rabok is visszahúzódtak kalickájuk legsötétebb zugába.- Hát Így történt - búcsúzott a porkoláb ez szégyenfoltom születésének a meséje. Ha minden jól megy, ma még egyszer megsanyargatlak. Nos, ettől féltem! ZOLCZER LÁSZLÓ Pályázat, eredményhirdetés nélkül Kit szolgál a Márai Sándor-alapítvány? Lelkesedtem, amikor az Új Szó, 1991. december 20-ai számában értesültem az 1990 augusztusában Pozsonyban létrehozott Márai Sándor-alapítvány által meghirdetett 1956 és a csehszlovákiai magyarok című, kisebbségtörténeti pályázatról. A pályázati felhívásban egyebek között olvasható volt, hogy: ..Akkor, ősszel, mi, csehszlovákiai magyarok is a rádió előtt ültünk, Nagy Imrét hallgattuk..." Tapasztalatból tudom, hogy így volt. A pályázati felhívásnak abban is igaza van, hogy ..a csehszlovákiai magyar lunkcionárisok egy része közvetlenül részt vett a magyarországi és a hazai rendcsinálásban. “ A felhívás azzal zárult, hogy: ..Számot kell vetnünk mültunkkal, számot kell vetnünk az ötvenes évekkel... Felkérjük ezért mindazokat. akik az események résztvevői, tanúi voltak, és azokat, akiket emiatt üldöztek, segitsék kutatómunkánkat". A pályázati felhívásnak örömmel tettem eleget. Annál is inkább, mert az 1956-os magyarországi eseményeknek nemcsak a szemlélője, hanem a kárvallottja is voltam. Akkoriban az Új Szó szerkesztőségében riporterként dolgoztam Közelről láttam, tapasztaltam, hogy a csehszlovákiai magyar értelmiség egy része, valamint az akkori szlovákiai pártvezetőség, hogyan ítélte meg 1956-ot, és hogyan viszonyult a Magyarországon történt eseményekhez. Az Új Szó szerkesztőségében például nemcsak az egymás közti magánbeszélgetésekkor, hanem a szerkesztőségi és a párttaggyüléseken is élesen összecsaptak a nézetek. A Magyarországon történteket egyesek ellenforradalomnak, mások forradalomnak tekintették. Az előbbiek amellett kardoskodtak, hogy mindaz, ami Magyarországon történik, a Nyugat szervezett provokációja a szocialista rendszer ellen. Az utóbbiak azt bizonygatták, hogy az események ..spontán robbantak ki. a megmozdulás népfelkelés, a szocialista forradalom második szakasza". Az Új Szó 1956 októberében és novemberében különkiadásokat jelentetett meg, annak érdekében, hogy „segítse leverni Magyarországon az ellenforradalmat". Az Uj Szó ókonzervatív nézeteket hangoztató különdiadása tudtommal nem segítette, hanem inkább rontotta a magyarországi olvasók tisztánlátását. A különkiadásokat Magyarország különféle itteni (köztük Csemadok) tisztségviselők terjesztették. (Tudtommal az 1956-os magyarországi események időszakában az Új Ifjúság című hetilap is megjelentetett különkiadást.) Szlovákia Kommunista Pártjának akkori vezetősége méltányolta a csehszlovákiai magyarok „higgadt", úgynevezett „példás" magatartását, és az 1956-ban tanúsított szerepük jutalmaként“ indította a Hét című hetilapot. A Márai Sándor-alapítvány pályázati felhívásnak az elolvasása után tollat fogtam, és megírtam az 1956-tal kapcsolatos emlékeimet. A Márai Sándor-alapitvány második pályázati felhívása az Új Szóban, 1992. május 15-én jelent meg. Eleget tettem az alapítvány .. tényfeltáró és eszmetörténeti jellegű" kutatási tervének elkészítésére vonatkozó második pályázati felhívásában meghatározott feltételeknek is. Aztán vártam, vártam, de hiába... Az 1956 és a csehszlovákiai magyarok címmel 1992. január 29-én elküldött pályamunkámra, valamint az 1992. június 5-én elküldött kutatási tervemre máig sem kaptam választ. Közben többször érdeklődtem szóban is, írásban is, hogy mi lett a sorsa az említett pályázatnak? Kielégítő választ azonban senkitől sem kaptam. Kíváncsian olvastam a Márai Sándor-alapítvány minap tartott közgyűléséről megjelent sajtóközleményt, és kíváncsian hallgattam 1993. május 11 -én a Szlovák Rádió magyar adásának Pavilon című műsorában elhangzott hosszú beszélgetést a Márai Sándoralapítvány igazgatójával. A Márai Sándor-alapitvány által meghirdetett pályázatok sorsáról azonban se a sajtóközleményekben, se a rádiónyilatkozatban még csak utalás formájában sem esett szó. Nem tudom, mi történt!? Nem tudom, hogy a jó kezdeményezés - az 1956-os magyarországi eseményekkel kapcsolatos szlovákiai magyar kutatás - miért feneklett meg?... Azt azonban tudom és bizton állíthatom, hogy egy nyilvánosan is közzétett pályázat olyan formában történő kezelése, mint ahogy az a Márai Sándoralapitvány részéről a jelen esetben történt, arra enged következtetni, hogy a pályázat kiírója (enyhén szólva) komolytalan... Márai Sándort tisztelem, mert nagy író, és tisztelem azért is, mert földim. Szerintem megengedhetetlen, hogy Márai Sándor nevét bárki kompromitálja, akárcsak egy eredményhirdetes nélkül maradt „pályázattal". A Márai Sándor-alapítvány az 1993. május 7-én Pozsonyban nemzetközi részvétellel tartott közgyűlése tagjává választott, illetve fogadott jeles személyiségeket. A törekvés szép és igényesnek tekinthető. Én azonban az olyan gyakorlatot, amelyik „lefele" tapos, „felfele" hajlong (azaz, a hazai állampolgár jó szándékú jelentkezését figyelmen kívül hagyja, levelét válaszra sem méltatja, s tőlünk nagyon távolállóknak viszont hozsannázik), szélhámossággal párosult sznobizmusnak tekintem. Sajnos, ismét csalódtam. De ettől függetlenül a Márai Sándoralapitvány által kiírt említett pályázatok eredményhirdetését továbbra is várom. BALÁZS BÉLA Ismerősöm meséli- Akkortájt éreztem életemben először igazán, hogy szerelmes vagyok. Mélyből fakadó érzés volt, ma sem tagadom. Egyszeriben tátongó üresség keletkezett körülöttem, nem találtam a helyemet, napok, hetek teltek el fárasztó semmittevéssel, munkahelyemen, sivár és szűkös irodámban rosszul éreztem magamat, csak ültem, mint a mélázó Buddha, meredtem a szemközti falra, esténként az utcákon, parkokban kóboroltam, még szerencse, hogy ámokfutóvá nem váltam. Bár inkább az lettem volna... Egy belső hang folyton-folyvást azt sugallta, ismerkedjem meg vele, ne odázzam el a dolgot, tovább ne várjak. Megfogadtam: elkövetek mindent annak érdekében, hogy ő az enyém lehessen, csak az enyém. Előre persze nem sejthettem, milyen áldozatokat kell majd hoznom, s minő csapást mérnek rám. A megismerkedés egy szerencsés véletlen folytán egyszerűbben ment, mint ahogy azt feltételeztem. Őszintén örültem a sikernek, felvillanyozódtam, szinte lebegtem a boldogságtól. Rajongtunk egymásért, naponta többször is találkoztunk, moziba, szórakozóhelyre jártunk, megváltozott körülöttünk a világ, s mi ezt önfeledten élveztük, szabadjára eresztettük érezéseinket, őszinték voltunk egymáshoz. Mára mindez már csak csalóka ábránd, múló emlékkép... A pletyka azonban gyorsan terjedt a kisvárosban, a hír hamarosan eljutott szerelmesem apja fülébe is, aki szerencsétlenségemre a helybéli ügyeletes atyaúristen volt. Azonmód intézkedett, kezébe vette dolgaink irányítását. Magához hívatott, biztos jövőt, külön lakást és egy Trabantot Ígért azzal a feltétellel, ha felvetetem magam a párttagok sorába. Ellenkező esetben - ezt nyíltan megmondta -, a lánya közelébe se mehetek, lemondhatok a karrierről, ráadásul könnyedén kidobathat a munkahelyemről, s a mérnöki diplomámat odatehetem, ahova’ akarom Éjszakánként virrasztottam, töprengtem, mérlegeltem a kínálkozó alkalmat. De csak nehezen tudtam dönteni. Engem nem érdekel a politika, újságot sem nagyon oivasok, munkahelyemen a kötelező politikai iskolázások mindig elálmosítottak, ma sem tudom, mi az a hozraszcsot... Megittam egy fél üveg konyakot, és igent mondtam. Csakis azért, mert a lányát akartam, szerelmes voltam belé! Az átlagosnál sokkal rövidebb időn belül megkaptam a tagsági igazolványt, s még aznap szerény keretek között, családias légkörben megünnepeltük ezt a ,,nem mindennapi" eseményt, mely egyben az eljegyzésünket is jelentette, ugyanis megkértem a lányuk kezét... Az a nap örökre emlékezetes marad a számomra: 1989. november tizenhatodika volt. Másnap fájó fejjel ébredtem, jó ideig eltartott, míg magamhoz tértem kábultságomból. Betelefonáltam a munkahelyemre, beteget jelentettem, nem mozdultam ki otthonról. Este a barátaim kerestek fel, izgatottan újságolták, hogy kitört a fennálló rendszer elleni forradalom, hívtak menjek velük plakátokat ragasztani. Másnaposságomra hivatkozván nemet mondtam, s éreztem, az arcom elvörösödik... Körülbelül egy hétig ittam, részeg voltam, aztán összeszedtem magam, elmentem őhozzájuk. Az apa, miután résnyire nyitotta az ajtót, rezzenéstelen arccal megkérdezte, mit óhajtok. Megfigyeltem, zakójának bal hajtókáján különös, kör alakú kitűző volt, rajta egy V formájú kék-piros jel, amelyet mintha ecsettel pingáltak volna oda. Hirtelen nem tudtam mire vélni az egészet, hang alig jött ki a torkomon, végül dadogva kinyögtem:,,,De apuka... bemehetek?“ Még most is hallom a határozott hangú elutasítást: „Sajnálom fiatalember, mindenféle jöttment kommunistával családom tagjai nem állnak szóba! Jó napot!" Sokáig nem voltam tisztában önmagámmal, kissé megzavarodtam a felgyorsult eseményektől, de tudtam, jobb sorsra vagyok érdemes, és mindenképp megbosszulom a történteket! Ismerősöm elhallgatott, majd fürkészően nézett rám. Szemében furcsa fény villogot.-Te, mondd csak - kezdte, mint akinek világmegváltó vagy alattomos ötlete támadt mi az a VPN? Hogyan lehet oda bejutni? CSORDÁS JÁNOS
