Szabad Újság, 1993. június (3. évfolyam, 125-150. szám)
1993-06-01 / 125. szám
1993. június 1. 4 Szabad ÚJSÁG Napjaink A szomszéd országokban <§fő magyarságért Nosztalgiázás helyett: új szellemű filozófiát Az 1990-es rendszerváltással - azzal, hogy Magyarország független lett, és függetlenségét semmilyen érzékelhető hatalmi befolyás nem veszélyezteti - az ország központi nemzeti problémája a határon túl, a szomszéd országokban élő magyarság helyzete lett. Ennek kezelésére viszont a mai napig nincs nemzeti koncepció. A kormánypártok erre vonatkoztatható filozófiája a két háború közötti népi mozgalom szemléletével sincsen összhangban. A népi szemlélet akkori felfogása szerint a német és az orosz birodalmi térségek között a paraszt kis népek kozmosza helyezkedik el, átfogva a finnektől az újgörögök országig terjedő területeit. Ez a felfogás ezeknek a különböző népeknek a mentalitását lényegében egységesnek tekintette. Számomra személyesen ez teljes mértékben átélhető. Amikor a hetvenes évek elején Szalonikiben egy kerthelyiségben a közönség spontán szirtakit táncolt, sokkal inkább éreztem magam magyarnak, mint amikor némely mai hírlap cikkeit olvasom. A népi mozgalomnak ez a szemlélete akkor azt jelentette, hogy a népi mozgalom a térség parasztnépeit egylényegünek tekintette, és ezzel megoldást kínált a magyar nemzeti öneszmélésnek egyik, mai napig aktuális problémája: a magyar kis nép voltának kezelésére. Azzal, hogy a magyart ugyanolyan paraszt kis népnek tekintette, mint a lengyelt, a szlovákot, a horvátot, a szerbet, a románt, a bolgárt. Ez alternatívája volt a hivatalos revizionizmus szemléletének, amely arra épült, hogy az „államalkotó“ magyar nemzet elöbbrevaló a térség „nem történelmi“ népeinél, amelyek nem tudtak a középkorban államot alakítani, s így, nemesség, illetve egy, a nemességgel kötendő megállapodás számára a politikai cselekvés szubjektumát jelenthető vezetőréteg híján partnerként fellépni. A Horthy-rendszer hivatalos szemlélete azt kívánta igazolni, hogy a „történelmi Magyarország“, a magyar politikai vezetőrétegnek más népek feletti uralma 1918 előtt jogosult volt. A mélyebb és átfogóbb problémát az jelentette, hogy a magyarság tudomásul veszi-e kis nép voltát, és ennek megfelelő nemzettudatot alakít ki, vagy megreked a „történelmi nemzet“ mítosza által megfogalmazott nemzettudatban. S így abban éli át magyarságát, hogy egy, a szomszéd népeknél magasabb rangú nemzet tagja, amely nemzetnek ma is történelmi hivatása, hogy a szűkebb térség rendező regionális nagyhatalma legyen. Amely hatalmilag ellenőrizve a korábban is „gondjára bízott“ népeket, garanciát ad arra, hogy a magyar térségben nem ismétlődik meg Jugoszlávia és a Szovjetunió felbomlása. A magyar nacionalizmus ideológiai eszmetermelő és politikai véleményformáló műhelye, a korábbi népi Írók mozgalma, a későbbi lakitelekiek az ötvenhatos forradalom leverése után - amikor a gyűlölt Aczól „megbékélési politikája“ folytán újrarendeződhettek és áthallásosan meg is szólalhattak - a legfontosabb magyar nemzeti problémák a szomszéd országokban élő magyarság helyzetét tekintette. S nem az ország függetlenségének ügyét. Ez a nemzeti probléma kezelése tekintetében különbséget jelentett a népi irányzat és a demokratikus ellenzék hazafisága között. Az irányt mutató hagyomány ebben a kérdésben 1956 semlegesség szándéka. A forradalom leverése után a népiek számára világos volt, hogy az egyetlen tényező a világon, amely tehet valamit a szomszéd országokban élő magyar kisebbségekért - amennyiben akar a térség rendező hatalma, a Szovjetunió. A népiek számára meghatározó szempont volt, hogy „ötvenhatos kuruckodással“ nem szabad a Nagy Elefánt esetleg valamikor lehetséges jóindulatát eljátszani. A határon túli magyarok szempontját minden más elé helyezve a népi írók és utódaik lemondtak arról, hogy általános történelmi példabeszédekben - drámákban, regényekben - ébren tartsák a függetlenségi gondolatot. Ez a helyzet lehetőséget kínált arra, sőt meg is követelte volna azt, hogy a népi mozgalom újragondolja és ennek alapján újrafogalmazza, értelmezze a szomszéd országokban élő magyarok problémáját. A feladat az lett volna, hogy a kérdés horthysta neobarokk, paternalista megfogalmazását a modern viszonyok szellemiségébe illő, az 1945 utáni történelmi korszak problémáival összhangba hozható demokratikus koncepcióban fogalmazzák újra. Szárszó utódainak, Lakitelek elődeinek végzetes történelmi felelőssége, hogy ezt nem tették meg. Eljárásukra van mentségül szolgáló magyarázat: ez az átértékelés-átértelmezés az adott helyzetben Kádár rendszerének, Aczél értelmiségpolitikájának tett engedményként jelent volna meg az értelmiségi közvélemény előtt. Elsősor. ban azok előtt, akik a kérdésben leginkább elkötelezettek voltak. Számukra a horthysta megfogalmazás a probléma felvizesetlen, engedmények nélküli megfogalmazását. Ezen túl pedig érzelmi nosztalgia is hozzákötötte őket az akkori megfogalmazásokhoz.' A posztnépiek ettől a véleményformáló értelmiségi csoporttól nem akartak semmi módon elszakadni. Hozzá jön ehhez az is, hogy a probléma demokratikus nyelvre való átfogalmazásban elkerülhetetlenül hasonlított volna helyenként kommunista propaganda szövegekre. Mai szemmel nézve nehéz kétségbevonni, hogy meggondolatlan volt az a szemlélet, amely inkább vállalta a probléma megfogalmazásában azt, hogy szövege a „mindent vissza“ propagandára hasonlít, mint az agit-prop. bikkfanyelvére való hasonlóságot. A rendszerváltozáskor mindez nyilvánosan és egyértelműen az első számú nemzeti problémává vált. Oly módon, hogy a szomszéd országokban élő magyarok helyzetének megoldására a nemzetileg elkötelezett magyar politikai gondolkodás - kimondva, tagadva, elrejtve, áthallásokban- egyetlen megoldást ismer: a területi revíziót. Erről pedig maga is tudja, hogy lehetetlen. A határon túli magyarság problémája tehát ma azon a módon fogalmazódik meg, ami a magyar politikai hagyomány legterméketlenebb gondolatai öröksége: a sérelmi szenvelgésben. Nekünk visszajárnának a Trianonban elvett területek mégis a „világ“ megint méltánytalan velünk, és fütyül jogos igényünkre. Egészségtelenebb nem lehet nemzetnevelési szempontból, mint a gyengeségünk miatti örökös panaszkodás. Mivel erről van szó: igazságtalanságot csak a gyengével szemben lehet elkövetni. Ha minket bizonyos mértékben rúgnak hátúiról, akkor ez csak a gyengeség következménye lehet: a miatta való örökös siránkozás pedig nehezen fog kilábaltatni a gyengeségből. Mindebből az következett, hogy ez elmúlt évtizedekben a határon túli magyarság problémájával kapcsolatban - nyíltan vagy leplezetten- kizárólag a területi revízió aspektusában gondolkodtak. Más megoldási lehetőség soha fel sem merült. A dunai konföderáció gondolata régen kikerült a gondolkodásból, a román-magyar szlovák-magyar szerb-magyar ottani országon belüli kiegyezés pedig megalázó meghunyászkodásnak tűnik a magyarságot sanyargató államnemzetek előtt. Martin Luther King meggyilkolásának évfordulóján felmerült a probléma helyes, demokratikus, lényegileg új látásának módja. Németh Géza református lelkésszel nem értek egyet a „szektakérdésben“, ez azonban nem lehet akadálya annak, hogy abban a törekvésben, amely a szomszéd országbeli magyar kisebbségek problémáját az amerikai fekete polgárjogi vezető koncepciója alapján mint megsemmisítéssel fenyegetett (az asszimiláció által közösség voltukban való megsemmisítéssel, a „libanonizálódás“ esetén infernális szituációban a törökországi örmények 1915-ös helyzetéhez hasonlóan a fizikai megsemmisítéssel) közösség szabadságharcát értelmezi, nem pedig egy valaha igazságtalanul megszüntetett állapot restaurációjaként a probléma új, egészséges értelmezésének lehetőségét lássam. Ahhoz, hogy a Nyugat a magyar kisebbségek problémáját ne idegenkedve kezelje, az kellett volna, hogy számukra olyasféle problémaként jelenjen meg, mint az ír, baszk, kurd, örmény probléma. Elnyomottak szabadságharca elnyomók ellen! A magyar szemlélet azonban restaurációs; valamely egykori állapot megszüntetését sérelmezi. Értelemszerűen tehát ezt az egykori állapotot kívánja - legalábbis részlegesen - visszaállítani. A Nyugat számára ez nem jelent többet, mint azt, hogy a magyar a térségnek a status quo ellenérdekelt nemzete. Márpedig a Nyugat a status quóban tekinti magát érdekeltnek. A szomszéd országokban élő magyar kisebbségek érdekében folyó magyar aktivitás nem úgy jelenik meg, mint a világ elnyomott népei antikolonialista harcának része, hanem egy kudarcot vallott, felszámolt minikolonializmus restaurációs kísérlete. Úgy hat ez a nyugati világra, mint egy olyan török nacionalizmus, amely nem azon háborog elsősorban, hogy Zsivkov Bulgáriájában milyen eszközökkel bulgarizálták a török kisebbséget, hanem azon nosztalgiázna, hogy mi lett Nagy Szulejmán birodalma. Németh Géza megmutatta nekünk, hogy a szomszéd országok magyarságának kérdésében az útmutató Martin Luther King és nem Teleki Pál. A probléma az, hogy a romániai magyarokat az fenyegeti, hogy pária, kuli, indián sorsra kárhoztatja őket az ottani nacionalista politika, nem pedig az, hogy a magyarságot méltánytalanság érte azzal, hogy Trianonban a történelmi Magyarország felszámolásával egy történelmi nemzet elvesztette a más népek feletti uralom privilégiumát. A szomszéd országbeli magyarság problémájának kezelésében egy ilyen új szellemű filozófiára van szükségünk. Olyanra, amely a magyar kisebbségeket az elnyomott kisebbségek problémakörébe sorolja, és végleg kiiktatja szemléletéből a valahai magyar nagyság nosztalgiáját. SZABÓ MIKLÓS (Magyar Nemzet) Mathias rex A mesteremberek minden időben rátartiak voltak - amíg voltak igazi mesteremberek. Ismertem egy kőművest - „mesterurat“ - aki ha kemencét vagy tűzhelyet rakott, csak akkor kérte meg a munka árát, ha a kemencében pirosra sültek a kenyerek, s ha a rakott tűzhely sütőjében puhára sült a krumpli. A kemencében ropogósra sült kenyér, a sütőben megsült krumpli a szakmai tudást, a minőséget jelentette. Egyben azt is, hogy nem csupán a külcsín - mert azért az sem volt mindegy, hogy milyen a forma, sőt! - de főleg a belbecs adta az igazi mestermunka becsületét. Kérdezhetnék, hogy miként függ össze Mátyás királyunk s a kőmívesmesteri becsület?! Nyilván emlékeznek arra az európai méretű felháborodást keltő szoborgyalázásra, amelyet Kolozsvár eszelős főpolgármestere követett el a város főterén álló Fadrusz-alkotáson. Május első napjaiban Kolozsvárott jártam a Szabédi Emléknapokon, s hát módomban állt közelebbről szemügyre venni Kolozsvár első emberének „mestermúvét“ Kérem, képzeljék maguk elé Kolozsvár gyönyörű főterét a Szent Mihály-templommal, s előtte a nagyság, a méltóság bronzba öntött megtestesítőjével: Mátyás fenséges lovasszobrával. A templom és a szobor között, kissé baloldalt, a király kétoldalán tömör betonba állítva három-három zászlórúd, a rudak csúcsán román zászlók lobognak. Ezt akár tiszteletadásnak is gondolhatná az ember egy kis jóakarattal. Merthát miért is ne tisztelhetné a románság a magyarok igazságos királyát?! Tisztelhetné, s joggal! Csakhogy rajtam nem ilyen elvont és mély lehetőségek libbentek át ott és akkor, hanem a kömívesmunka silánysága. Hogy ilyen nagyra törő, nemzeti szemüvegben járó polgármesternek nincs egy valamirevaló kőművese, aki büszke volna a szakmájára, aki arra gondolna, hogy ha már ily nagy, világot rengető munkára kapott megbízást és lehetőséget, azt olyan módon vigye végbe, hogy annak csodájára járjon a világ. Csodájára jár persze így is - a silányságnak! Mert a Mátyás-szobor mögötti hat zászlórudat olyan nyersbetonba ültette a román kőművesek gyöngye, hogy azt nézni is borzasztó. Ha legalább valami vékonyka vakolatot csaptak volna a betonra, amely a görcsöket, kivirító betonvasakat elfedi! De nem! Minek is? Nem a talpazat a fontos, hanem a magasban lobogó zászlók színe. Mert ugye kit érdekelnek a nagy ügybuzgalomban az apró részletek? Hogy művészet, hogy architektúra, hogy történelem, hogy - alkotás? Ugyan már! Funar úr ily kicsiségekre aligha is néz. Az a fontos, hogy a beton jól tartja a zászlórudakat, s hogy a zászlórudak magasán ott leng a román zászló... De - hiszik vagy nem - ez még mind semmi. Mert ugye kit érdekelnek a nagy ügybuzgalomban az apró részletek? Hogy művészet, hogy architektúra, hogy történelem, hogy - alkotás? Ugyan már! Funer úr ily kicsiségekre aligha is néz. Az a fontos, hogy a beton jól tartja a zászlórudat, s hogy a zászlórudak magasán ott leng a román zászló... De - hiszik vagy nem - ez még mind semmi. Mert ugye fene a rücskös-szürke betontömböket. Az idő majd csak elbánik velük. A szobortalpazatra ráerőszakolt román feliratos tábla még ékesebb jelét mutatja a kőművesmesterség becsületbeli hiányának. Ugyanis a királyi szobor talpazatára felerősített bronztábla körül a kő felrepedezett-. dudorodott, amikor ráerősítették a polgármesteri remeklést, s úgy is hagyták. A táblát szegélyező repedések, dudorok láttán nem azon borzad el a magunkfajta Közép-Kelet- Európát megélt - s újra és újra megélő ember -, hogy egy ilyen alkotást meggyalázhat az önkény, hanem a módon, ahogy ezt megcselekszi. A gátlástalanság, a butaság, a tekintetnélküliség ostobaságával. A „funarizmus“ Kolozsvár főterén azonban saját csapdájába esett: Mátyás nem arra néz, amerre a város főpolgármestere szeretné... Kincses Kolozsvár főterén állva ezenközben arra gondoltam, hogy nem ártana ha Funar úrnak elmesélnék az egyszeri kapzsi főbíró esetét Mátyás deákkal... És hát nem ártana egy-két jobb kőművest is fölfogadni az ilyen méretű „történelemkíigazítások“ alkalmával. Vagy lehet, hogy erre a munkára böcsületes kőművesmestert nem találtak a városban? ... GÁL SÁNDOR Kerekes Éva A Duna Menti Tavasz nagy felfedezettje Ha televízió magyar adása közvetítette volna a Füleki Alapiskola Zsibongó színjátszó csoportjának Pinocchio című előadását, a tizenkét éves Kerekes Éva már mindanynyiunk kedvenc gyermekszínésze lenne. Akkora tehetség, hogy színházat lehetne rá építeni, mondták róla a Duna Menti Tavasz zsűrijében, s alakításáért különdíjjal jutalmazták. A csoportot is nívódíjjal tüntették ki, így kettős volt az öröm. De a munka is, hiszen két pedagógus, Kerekes Éva (a kis Éva édesanyja) és Szvorák Zsuzsa rendezték a nagy sikert aratott darabot, amelyet a verseny sorrendjében utolsóként, pénteken délután mutattak be a füleki gyerekek. (Burger Imre felvétele) Évával „zsibongó“ fagylaltozók társaságában beszélgettünk a Dunaszerdahelyi Városi Művelődési Otthon előcsarnokában.- Elmondta neked valaki, mi a színpad titka, hogyan kell jól játszani?- Én ezt tudom. Valahogy magától jött...- Mióta játszol színpadon?- Nagyon régen kezdtem, már az óvodában is szerepelgettem.- Érzel különbséget a próba és a színpadi előadás között?- Igen. A próbán nagyon felszabadultak vagyunk, jobban megy, vidám a hangulat, nem félünk. A fellépés előtt meg nagy az izgalom.- Féltél, izgultál a tegnapi előadás előtt is?- Féltem, ilyenkor remeg a hasam, kiabálok a társaimra, de amikor a függönyt felhúzzák minden rossz elmúlik.- A spárgát meg a cigánykereket, amivel úgy elkápráztattad a közönséget, külön a darab kedvéért tanultad?- Én ezt korábban otthon tanultam meg, magam sem tudom, hogyan. Jártam gimnasztikára is, de amikor oda beiratkoztam, ezt már tudtam.- Akkorákat zuhantál Pinocchióként a színpadon! Nem vagy tele kék-zöld foltokkal?- Többen mondták, hogy nagyokat szoktam esni, de én valahogy nem ütöttem meg magam. Néha persze vannak kék foltjaim.- Nehéz volt megtanulni ezt a hosszú szöveget?- Nem! Én nem is tanultam, pedig mindenki azt mondja, hogy ez borzasztó hoszszú meg nehéz szöveg, de nekem nem nehéz. Ott vannak a társaim, ők kérdeznek - én felelek.- Mi az, ami szerinted közös Pinocchióban és benned?-A huncutság, a jószívűség, néha a rosszaság, mert rossz is szoktam lenni, de jó is, mint amilyen Pinocchio is tud lenni.- Melyik jelenetet szereted a legjobban?-Azt hiszem, a végét, amikor ráugrok Gepettóra és megpördülök, és azt mondom, hogy most már nagyon jó leszek.- Segítetek egymásnak abban, hogy ki hogyan formálja meg a szerepét?-Nem. A rendező szól ebbe bele, de a többiek maguk is sok mindent kitaláltak, hiszen ők már tavaly is szerepeltek, tavaly előtt is... Ók már régi színjátszók...- Szeretnél színésznő lenni?- Én szeretnék, de lehet, hogy nem leszek az, mert akkor nem lehetnék a családommal, nem nevelhetném a gyermekemet. Egy színésznőnek mindig fellépései vannak, próbákra kell járnia...- Én mégis azt kívánom, légy színésznő, a közönség kedvéért. HARASZTI ILDIKÓ
